Hajnali erdő, városi éjszaka – Egy ügyeletes naplójából III.

Tíz éve dolgozom egy budapesti hajléktalanszállón. Előtte majdnem tíz évig mozgássérült gyerekekkel foglalkoztam egy általános iskolában. Ezalatt sok mindent láttam, köztük olyasmit is, amit talán nem is szabadott volna látnom. És olyat is, amire a legtöbb embernek nincs rálátása. Ez a cikksorozat egy rendhagyó utazás a periféria körül.

***

Amikor kora reggel elindulok otthonról, a szemközti Kálló-hegy tölgyesében még javában bőg a szarvasbika. Éjszaka félálomban is hallottam, néha összekeveredett a közelben tanyázó kuvikok éles vijjogásával. Az erdőből az ősz egyre intenzívebb illata árad. A korhadó farönkök, a gombák illata, a patak fölött lassan hullámzó párafüggöny hűvöse.

Egy erdei reggel metafizikája, mondhatnám, pedig tényleg nem szeretnék itt homályos okosságokkal dobálózni. Mégsem mondhatok mást, mert egy erdei reggelben mindig van valami nem egészen evilági, valami önmagán messze túlmutató jelkép, valami, ami mintha figyelmeztetés lenne, egyfajta szelíd felszólítás arra, hogy – Rilkével szólva – „változtasd meg élted”.

An early morning walk is a blessing for a whole day – írja Henry David Thoreau, azaz

Mondanom sem kell, hogy igaza van, tényleg megáldja, bármit is jelentsen itt az áldás. Az érzékeny, figyelmes séta mindig azt hozza magával, hogy az erdőt magunkkal visszük, kivisszük az erdőből, be a városba, az emberek közé. A kora reggeli erdő atmoszférája velünk marad, a rutinosabbaknál hosszú időre – egyeseknél örökre –, a bizonytalanabbak esetében néhány órára.  

A vonaton nincs ülőhely, ez a reggeli diákjárat, a wc előterében is állnak. Közhely, hogy mindenki telefonozik, de tényleg mindenki telefonozik. Ahogy végignézek a tömött kocsin, nem látok olyan fiút vagy lányt, aki ne telefonozna épp.

Egy idősebb férfi az egyetlen, aki nem telefonozik. Alszik. Hogy ki ne lógjak a sorból, én is előveszem a telefonom, zenét hallgatok. A The Orb 1995-ben megjelent, Orbus Terrarum című lemeze van a telefonomon,

Gimnazista koromban sokat hallgattam ezt a lemezt, valamiért nemrég újra elém került, és nagy örömmel konstatáltam, hogy nem fogott rajta az idő.

*

Göd magasságában eszembe jut a könyv, ami a táskámban lapul. Furcsa is, hogy csak Göd magasságában, mert már közvetlenül ébredés után arra gondoltam, hogy a vonaton majd olvasni szeretném. Baktay Ervin Kőrösi Csoma Sándorról szóló könyvét vagy húsz éve olvastam először, de valahogy nemrég ez is újra elém került. Nem valahogy, hanem úgy, hogy valaki könyveket hozott be a hajléktalanszállóra, és ahogy átböngésztem a szállítmányt, a kezembe akadt.

Néhány hónapja Marosvásárhelyen, a Teleki Tékában láttam Csoma nagy művének, a tibeti-angol szótárnak az első kiadását. Az első kiadás egyik eredeti példányát. Baktay kiválóan megírt életrajzán átvilágít ennek az egészen kivételes embernek a messzire sugárzó fénye. Kőrösi Csoma Sándor – Baktay buddhista ihletésű terminológiájával élve – „egyhegyű” ember volt,

és onnantól kezdve mindent ennek a célnak rendelt alá. Egy barátja leírja, hogy már a nagyenyedi kollégiumban is rendszeresen az ágy mellett, a padlón aludt inkább, hogy a puhányságot száműzze magából. Szinte elképzelhetetlen szorgalom, kitartás és szerénység jellemezte, ami kortársai többségéből csodálattal elegyes értetlenkedést váltott ki. Többen úgy gondolták, hogy kissé ütődött, egy bogaras, magának való különc, aki mániákusan engedelmeskedik valami távoli, rejtélyes cél vonzásának. Ma biztosan autistának, legjobb esetben is Asperger-szindrómásnak tartanák.

Egyáltalán, ha manapság valaki feltűnő, intenzív érdeklődést mutat bármi iránt, amiért adott esetben kész jelentékeny áldozatot is hozni, valószínűleg hamar le lesz autistázva.

Einstein vagy Glenn Gould aspergeres volt, Lionel Messi is aspergeres, egyszerűen azért, mert rabul ejtette őket valami, esetükben az elméleti fizika, a zongora vagy a futball,

mindenestül meghatározta az életüket. Hajlok arra – meglehet, tévesen – hogy korunk sehová sem tartó, egészében véve céltalan szelleme egyszerűen képtelen elviselni az olyan attitűdöt, amely határozottan valamilyen cél felé fordul, tántoríthatatlanul. Kőrösi Csoma Sándor a valaha élt egyik legkiválóbb magyar volt, ha lehet ilyet mondani. Miért ne lehetne. 

*

A szállón aztán órákig keresünk egy állítása szerint kanadai és magyar állampolgársággal egyaránt rendelkező idős urat, akitől elvették a varsói lakását, ezért került utcára Budapesten. Az idős úr demenciában szenved, nem is csodálkozom a történetén. Hallottam már ennél cifrábbakat is. Annál jobban meglepődöm, amikor késő este egy nő telefonál és ezt az urat keresi, és akiről elmondja, hogy valóban kanadai-magyar állampolgár, valóban Varsóban élt és ott rejtélyes körülmények között valóban utcára került, majd még rejtélyesebb körülmények között Budapestre keveredett. Ebéd óta senki sem látta a bácsit, tűvé tesszük érte a szállót és környékét, de nem találjuk.

A demensek, Alzheimer-kórban szenvedők kifinomult mesterei az eltűnésnek. Talán azért is, mert

Előkerül Zoli is, aki ötvenedszerre biztosít arról, hogy ha meglátja két kollégámat, „a Jágót és a Kispipást” (ahogy ő nevezi őket), mind a kettőnek elvágja a torkát, amiért kitiltották őt a szállóról. Magával nincs bajom, mondja nekem, magát nem bántom.

Örülök, hogy nem akarja elvágni a torkomat, mondom neki, igazán hálás vagyok érte. Ezen röhögcsél egy darabig, aztán elcsoszog a Kálvária tér felé. Jágó és Kispipás, ezekkel a nevekkel egy Mándy-novella szereplői lehetnének. Egy utcányira van innen a Teleki tér, Mándy novelláinak egyik meghatározó helyszíne.

Éjfél van. Biztosan most is bőg a szarvasbika a Kálló-hegyen. Egy kevés még maradt bennem a kora reggeli erdő áldásából. Épp annyi, hogy az éjszakát még elviseljem valahogy.         

Nyitó festmény: Győrffy-Kovács Adrienn