„Nem a múltat kell énekelni, hanem a dalt. Lehet, hogy az most veled történik, ami velem 30 évvel ezelőtt.” Egy kocsma volt a Fő utcában, Budán – ott találkoztunk. Szívélyes és jókedvű volt, egyik cigiről gyújtott a másikra.
“Magamat láttam tíz év múlva itt,
hallottam ezt, a mostani dal hangjait,
és attól féltem: nehogy majd ez legyen,
csak tíz év múlva ne ez a dal legyen!”
(Bereményi Géza-Cseh Tamás: Ten years after (1979))
Egy régi kazettát hallgatok. Cseh Tamás beszél rajta. Énekelhetne is, de itt éppen beszél. Arról, hogy mit énekel. A háttérben folyamatos zaj: koccannak a poharak, zúg a kávéfőző, nyikorognak a székek, duruzsolnak a vendégek.
egyik cigiről gyújtott a másikra – volt, amikor az egyiket még el sem nyomta a hamutartóban, már ütötte ki a következőt a dobozból. Nem vette észre, de minek is? Hevesen magyarázott, és akkor minden alárendelődött a pillanatnak – komolyan vette a beszélgetést.
58 éves volt akkor, és arról ment a polémia a cigifüstben, hogy kortalanok-e Bereményi dalai, milyen majdnem nyugdíjasként huszonévesen írt szerelmes dalokat énekelni.
– válaszolja a felvételen arra a kérdésemre, hogy 20 év házasság után hogyan lehet elénekelni a különböző, rég elmúlt szerelmeknek írott dalokat. „Ezek a Bereményi női voltak, vagy a tieid?” – „Vagy egy harmadiké. Annamari az enyém volt, Horváth Anna a Gézáé”. „És Irén kicsoda?” – „Irént Géza találta ki. Nekem és neki mást és mást jelentett. Irén nem személy, csak egy kitalált név. Nekem mindig a közönség Irén, nekik írom a levelet”.
A levél üzenet, akkor, a 70-es években az emberek még üzentek egymásnak. Félszavakból kellett megérteniük. És pontosan értették: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”. A szerelmes dalok elmentek volna, de a rendszernek nem az fájt. „Kiderült, amikor elkezdtem nyilvános helyeken énekelni, hogy
a dal egy irtózatosan veszélyes fegyver. Igen erős szándék volt, hogy betegyek nekik...”
– mondja kicsit hadarva, kicsit selypítve, előrehajolva, mintha most is figyelnék. A puha diktatúra volt a keret, amelyet nem ők választották, de az adta végül a kontrasztot, amelyben a Bereményi-Cseh-dalok különleges jelentést nyertek. A Kádár-rezsim korlenyomatai voltak: neurotikus, tikkelős, de leleményes és szabad költemények.
„A három T közül a tűrt kategóriába estünk, nem tudom megmondani, miért. ... Aczél gyűlölte ezt a műfajt, tudta, hogy ebben számára méreg van. De hiába raktak be kategóriákba, a dal már náluk erősebb lett”. A szerzemények valóban túlnőttek magukon, egy generáció életérzésének kifejezői lettek. Ezt a szerzőpáros is tudta. „A sorsom, a magánéletem a dalok alá rendelődtek” – fűzi hozzá Tamás, mielőtt újra bort tölt a poharába. „Igen,
én egy boldog ember vagyok, mert van miért küzdenem, és tudom a kínlódásaim okát”.
Cseh Tamás akkor kapta meg a Kossuth-díjat, de erről nem nagyon akart beszélni, mert érdemtelennek tartotta a munkásságát a legmagasabb elismerésre, Bartók és más nagyok után. „Nekem ez lejár, még énekelek néhány évig, és vélhetően beköszönt majd egy kedvetlen öregkor”; tette hozzá rezignáltan, és én akkor benne láttam még vagy 20 év színpadot.
A felvétel itt hirtelen véget ér. Visszateszem a kazettát a borítóba, rajta tollal az évszám: 2001. V. 12. Mintha tegnap lett volna. Interjú miatt kértem tőle a találkozót, a Civil Rádiónak készült a felvétel. Az utolsó 15 percet a szerkesztő levágta, a beszélgetés végére már túl sok bort ittunk... Miután a hangfelvételt leadtuk a rádióba, úgy döntöttünk, hogy folytatjuk a közeli Horgásztanya étteremben. Ez azonban már az emlékek szubjektív ködébe vész, dokumentálatlanul, a diktafon ott már nem pörgött.
Utoljára 2009 tavaszán láttam őt, a HírTV bejáratánál állt, vékonyan, letagadhatatlanul betegen. Futtában odaköszöntem neki, mert siettem; visszaköszönt, de a szeme hunyorgásából láttam, hogy bár rémlik neki valami, nem tud beazonosítani. Majd legközelebb – gondoltam magamban, ahogy rohantam. De olyan már nem volt,
Marad tehát ez a kazetta róla emlékül. Ten years after, újra: nyugodjon békében.
Hogy a TISZA-elnök nem ért az energetikai kérdésekhez, önmagában nem lenne baj – mondja a Mandinernek Cseh Tamás energiapolitikai szakértő, megjegyezve: „egyszerűbb dolga van az embernek, ha csak a felvétel indít/felvétel leállít gombot kell nyomogatnia”.
Hogy száz év múlva ki tud majd itt magyarul, annak a dolgát már ránk bízták. Veczán Zoltán írása.
A zenéd az irodalom és a magyar kultúránk miatt fontos, ahogy a személyiséged is, az viszont, amit most csinálsz az egy árulás.
A főpolgármester pohárral a kezében követelte az együttes egyik számát.
A humorista nem tudja, melyik vezetőt hívná fel, ha problémája lenne, bezzeg régen...
Megszólalt a zenész, bár ne tette volna!
Többszörösére emelkedtek 2010 óta a hajléktalanellátásra szánt források, a gondoskodáspolitikáért felelős államtitkár pedig a napokban arról tájékoztatott, a legkritikusabb, téli időszakra már felkészültek az érintett hatóságok és szervezetek. Minden feltétel adott volt tehát, hogy Szentkirályi Alexandra drasztikus javaslattal álljon elő.
„Minden egyes alkalommal, amikor az orosz hadsereg egy négyzetkilométernyi területen előrenyomul, a fenyegetés is egy négyzetkilométerrel közelebb kerül Európához” – hangsúlyozta.
