Az egerek bátorsága: harminc éve állt össze a balti lánc

A 19 éves Linas Jegelevicius gyomra összeszorult, amikor meglátta a vilniusi főtéren át az egész várost behálózó emberi láncot. A vilniusi egyetem fiatal elsőévese rést keresett, ahol ő is beállhat a sorba, de a tömeg és a megbonthatatlannak tűnő sorfal elbátortalanította. Aztán egy pillanat alatt a fal megnyílt és helyet szorítottak neki.

1989. augusztus 23-án Vilnius mellett Riga és Tallinn utcáit ugyanígy szőtte át az emberi fal, békében, olykor közös énekléssel megszakított csendben. A lánc folytatódott a városokon kívül, a falvakon, országutakon, és nem állt meg az országhatárokon sem.

Az akkor még a Szovjetunióhoz tartozó három balti nemzet saját belső területi határain át is összekapcsolódott, csaknem 675 kilométer hosszan, a becslések szerint 2-2.5 millió „élő láncszemmel”. A „balti út” vagy „balti élőlánc” nevet kapott békés demonstráció újabb szög volt a Szovjetunió koporsójában, egy újabb repedés a betonkeménységűnek hitt keleti blokkon, ami 1989 sok repedésének eredményeképpen a következő évek során végül összeomlott. 

Észt dokumentumfilm a balti láncról

Gyorsszervezés mesterfokon

Az öntudatlanul is sorsfordító egységdemonstráció ötlete először 1989 májusában került szóba, az úgynevezett Második Balti Gyűlésen. A kérdés az volt, hogy miként tudnának a lettek, a litvánok és az észtek egységesen és jelentőségteljesen megemlékezni a Molotov-Ribbentrop-paktum 50. évfordulójáról. Az 1939-ben, a német és szovjet külügyminiszterek nevével fémjelzett, majd 1940-ben életbe lépett

1988-ban Vilniusban egy kisebb tüntetéssel emlékeztek meg a dokumentum aláírásáról, a félszáz éves évfordulóra azonban valami nagyobbat és hangsúlyosabbat szerettek volna, amiben a közös sors miatt részt vehet a mindhárom érintett nemzet. „Meg akartuk mutatni a moszkvai szovjet autokratáknak, hogy mi szabadok leszünk!” – emlékezik vissza a balti gyűlés egyik résztvevője. Az élőlánc egyik fő szervezője, a litván Angonita Rupsyte visszaemlékezései szerint több száz javaslat született, az élőláncot először az észt delegáció ajánlotta, mint egy szó szerint vett összeköttetést, összefonódást. 

A szervezésre nem maradt sok idő, július közepén született meg a végső döntés a megemlékezés formájáról. Sokan nehezen tudják ma már elképzelni, hogy a közösségi média nélkül, „analóg módon” hogyan lehetett ilyen rövid idő alatt ekkora tömegeket mozgósítani. Rupsyte elmondta: az volt a szerencséjük, hogy a lánc megszervezését magára vállaló litván ellenzéki mozgalom (majd párt), a Sajudis a társadalom minden rétegéből magába olvasztotta a szovjetellenes erőket, legyenek azok az újra életre keltett cserkészcsapatok, ifjúsági szervezetek, tartalékos katonák vagy éppen politikai pártok.

Egy hónappal az évforduló előtt a tagszervezetek képviselőinek eligazítást tartottak a Sajudis helyi koordinátorai, és elkezdődött a résztvevők számának felmérése és beosztása.

ehhez le kellett mérni, mennyi helyet foglal el egy ember. Éjt nappallá téve számoltak, mértek, beosztást készítettek arról, egy-egy térség vagy szervezet delegáltjainak hol lesz a helye, és bele kellett kalkulálni azt is, hogy mi lesz, ha egy-egy régióból kevesebben érkeznek. A foghíjas szakaszokra gyertyákkal és fekete szalagokkal készültek, akik a fogságba vagy munkatárborba hurcolt áldozatokat, valamint a részt venni nem tudó, de lélekben támogató honfitársakat jelképezték. De ugyanígy gondolni kellett a logisztikai kihívásokra is: a lánc vonalát úgy kellett kijelölni, hogy elkerüljék a forgalmi dugók kialakulását – nem akadályozni, demonstrálni akartak.

Végül a legapróbb részletekig sikerült kidolgozni a sorfalat, amire végül nemcsak a kijelölt útvonal mentén élők jelentkeztek, de a három ország legtávolabbi sarkaiból is, sőt, számos emigráns is úgy döntött, hazatér, hogy az otthon maradtakkal együtt mutassa ki véleményét. Észtországból 200 ezren, Lettországból 250 ezren, Litvániában pedig úgy másfél millióan álltak össze, ez a szám azonban csak becslés,

Ami egy tüntetésen ma a Facebook, az akkoriban a rádió volt. A szervezők arra kérték az embereket, hogy aki tud, vigyen magával hordozható rádiót, a litván állami rádió bemondói pedig szinte percenként adtak friss információkat a területi felelősök pontos és gyakori jelentései alapján, hogy hol van még szükség „láncszemekre”, hol vannak túl sokan, melyik szakaszon mire lehet számítani, az autópálya érintett részein a rendőrség is besegített. 

Vladas Sirutavicius történész, aki maga is részt vett az élőláncban, majd később a modern litván történelem elismert kutatója lett, úgy emlékezik, minden nagyon békés és baráti volt, és, bár a nem várt tömeg mindenkit elsőre kicsit megrémített, az emberek előzékenyen és udvariasan adtak helyet egymásnak a láncban. „Megérintett az egésznek az emberi oldala, nem is a politikai mondanivaló volt a lényeg. Szinte tapintható volt a szolidaritás.”

Abba azonban akkor még senki nem gondolt bele, hogy ez a lánc valójában annak a láncnak az egyik első szeme lett,

Azon a napon még csak élvezték, hogy kimutathatják összetartásukat, megmutathatják, mennyire akarják és szeretik a saját nemzetüket, és milyen összefogás van a három balti nemzet között. Sirutavicius és történészkollégái természetesen kíváncsiak voltak arra, hova vezet mindez, de ennél tovább még senki sem mert gondolkodni.  

Visszhang és következmények

Az élőlánccal a szovjet sajtó foglalkozott a legtöbbet. Néhány nappal a demonstráció után a lapok

és hogy milliók követelték a szabadságukat. Ahogy Angonita Rupsyte felidézte: „Érthetetlennek tartották, hogy ezeknek az embereknek „mi kifogásuk lehet Szovjet-Oroszország gyengéd ölelése ellen, hiszen a Szovjetunió munkát és kenyeret ad a népének, ami a legboldogabb és legszabadabb az egész világon, nem kell ugyanis elnyomásban élniük, mint például az amerikai feketéknek!” A Gorbacsov által meghirdetett peresztrojka miatt – bár tartottak a szovjet hadsereg válaszától – engedékenyebben 

A szovjet közvélemény kétféle irányba tért el, és mivel a litvánok jelentek meg legnagyobb számban a láncban, Moszkva figyelme is inkább rájuk koncentrált. Míg a Pravda például teljesen elfogadhatatlannak nevezte a Litvániában folyó eseményeket, addig az Izvesztyija ennél sokkal józanabb hangot ütött meg, és inkább csak a tényekre szorítkozott. Litván történészek ezért is gondolják azt, hogy Moszkvában nem volt egyhangú a balti törekvések megítélése. Történészek által hitelesnek minősített források szerint Gorbacsov néhány tanácsadója azt mondta a főtitkárnak: az élőlánc kiváló apropó arra, hogy elengedje a Baltikumot – mivel azonban a függetlenség csak 2 év múlva, 1991-ben jött el, ez azt bizonyítja, hogy a szigorúbb hangok voltak erősebbek a Kremlben. 

A „balti lánc” 1989 nyarára felkeltette a nemzetközi sajtó érdeklődését is. 1989 augusztusának elején, alig néhány héttel a demonstráció előtt a The Washington Post hosszú cikket közölt Litvániáról és a Sajudis-ról – igaz, a szerző akkor még csak

nevezte a függetlenségi aktivista szervezetet. A lap augusztus 20-án már a Sajudis prominensével, a független Litvánia későbbi első államfőjével, Vytautas Landsbergissel készített interjút. Bár a beszélgetésben a politikus egyértelműen megszállásnak nevezte a szovjet jelenlétet Litvániában, azt ekkor még óvatosan jelentette ki, hogy bár lenne létjogosultsága az elszakadásról beszélni, az érvényes szovjet törvények nem teszik lehetővé az erről szóló érdemi tárgyalásokat. 

De nemcsak a világsajtó mutatott rá a balti nemzetek békés demonstrációjára, augusztus 28-án az akkori amerikai elnök, az idősebb George Bush beszédében kifejezetten kérte Mihail Gorbacsovot, hogy a Szovjetunió mutasson több megértést a Baltikum iránt. Szeptember 14-én pedig az – akkor még jóval kisebb és hangsúlytalanabb – Európai Parlament nyilatkozatban üdvözölte, hogy „a balti államok több millió lakosa tiltakozott a titkos paktumok ellen”. 

A folyamat pedig valóban elindult. Az élőlánc egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy

Ez volt talán a legfontosabb lépés a teljes balti függetlenség felé, ami aztán két évvel később, 1991-ben jött el. 

A balti lánc hatásainak kutatása a mai napig tart: litván történészek például szeretnének a szovjet hivatalos feljegyzésekhez is hozzáférni, erre azonban egyelőre csak korlátozottan volt lehetőségük. Annyit azonban már most, 30 év után is ki lehet jelenteni, hogy Linas Jegelevicius és a hozzá hasonló „bátor egerek” közös, békés és határozott kiállása erőt adott mind a többi, függetlenedni vágyó államnak, de a német egyesítési törekvéseknek is, ezáltal kulcsszerepet játszott a keleti blokk más országaiban végbemenő demokratikus folyamatok fejlődésében.