Donald Trump győzelme Orbán pártcsaládjánál és a V4-eknél is fordulatot hozhat
Megerősödhet a Patrióták Európáért.
A nagypapi utánzása hajban, hangban és alakban, svájci magániskola és autóvezetés hétévesen: Észak-Korea harmadik vezetőjének diktátori kiképzését vizsgálta meg Anna Fifield, a Washington Post pekingi kirendeltségvezetője, és The Great Successor, azaz A Nagy Utód címmel bestsellert kanyarított belőle. Recenziónk!
„…fiát választotta utódjául. Először azonban némi finomhangolásra volt szükség a rendszerben. Az észak-koreai Politikai Terminológiaszótár 1970-es kiadásában az állt, hogy a vér szerinti hatalomátörökítés „az elnyomó társadalmak reakciós hagyománya”. A további kiadásokból ezt csendesen kihagyták.” (Anna Fifield: The Great Successor)
A klasszikus Észak-Korea-könyv felépítése a Kommunizmus fekete könyve óta a következő: emberi jogi helyzetet kárhoztató előszó, beszámoló a propagandagépezet és az elnyomó diktatúra működéséről, Kim Dzsongil konyakpartijai, két éhezős horrorsztori, két munkatáboros horrorsztori, két kivégzéses horrorsztori, utószónak átcímkézett előszó rémisztő számokkal, köszönetnyilvánítások, fülszöveg.
Megindító, szívszorító és undorkeltő olvasmányok ezek, és kiszolgálják a néptömeg öröktől való vágyódását a borzongás iránt, de nem tárják fel mindazt, ami Észak-Koreát minden gazdasági, világpolitikai és stratégiai tendenciával dacolva egyben tartja:
Nincs a világon még egy olyan diktatúra, amely a Szovjetunió felbomlása után nemhogy fel nem lazult, de még be is keményített. Negyven évet is kevés modern autokrácia él meg, hát még hetvenet.
Kim a köbön
Blaine Harden második, Kim Ir Szenről szóló Korea-könyve és Bradley K. Martin 2004-es munkája óta Anna Fifield az első, aki túllát az észak-koreai mindennapok horrorán és igazán a Kim család körmére néz. Kim Dzsongunról tehát ez az első igazán analitikus szemléletű mű – ami pedig olvasmányos volta mellett különösen élvezhetővé teszi a kötetet, az a rendszerezettsége.
Kim Dzsongun országlását három fő részre osztja: gyakornokság, konszolidáció, magabiztosság; és ezen a kereten belül maradva kíséri végig a diktátor pályaívét, megfűszerezve néhány anekdotával a Kim-dinasztia családi emléktárából.
Megtudhatjuk például, hogy a dinasztiaalapító Kim Ir Szen, aki majd’ ötven éven át vezette Észak-Koreát, első nyilvános beszédén kacsaszerű hangon törte a koreait, mert 33 évéből 26-ot kínai és szovjet földön töltött; Fifield leírja, hogyan szőtt a propagandagépezet
majd politológusbőrbe bújva kielemzi, mi volt Kim Dzsongun csodafegyvere, mellyel 27 évesen tekintélyt szerzett magának az apja alatt éhező, elégedetlenkedő észak-koreaiak között.
Ez a csodafegyver nem volt más, mint a kényelmesebb szovjet időkre emlékeztető nagypapi.
A svájci magániskolában kinevelt, kosárlabda-megszállott Kim Dzsongun állig gombolt, ódon, zsebes, szürke Mao-öltönyökre váltotta méregdrága melegítőszettjeit; legendásan elfuserált hajviseletét a boldog ’60-as évek pártkáder-divatjából kölcsönözte, sántikálva kezdett járni, hangja mélyítésén ügyködött, és észveszejtő ütemben szedte magára a kilókat, hogy minél hamarabb minél nagypapásabb legyen.
Pedig gyermek- és ifjúkorában kimondottan nagyvilági életet élt: Észak-Korea Malibuja, Wonsan tengerpartján felhúzott villájában saját .45-ös Coltja várta, illetve egy speciális autó, amit hét éves korától kezdve vezethetett.
Érdekelte a technika, állandóan kísérletezett, kérdéseit pedig a hajnal korai óráiban is ugrásra készen várta egy hajózási mérnök. Svájcban diplomatáknak álcázott nagybátyja és nagynénje álgyermekeként járt nemzetközi iskolába, majd amikor álszülei az Egyesült Államokba disszidáltak mosodát nyitni, ő állami iskolába ment, hogy ne kelljen elmagyaráznia, miért váltott menet közben szülőket.
Amikor hazaköltözött, nem iratkozott ki sehonnan. Egyszerűen csak nem ment többet iskolába.
Otthon pedig fokozatosan nőtte ki magát apja árnyékából: egyre inkább kivette a részét a híres „helyszíni iránymutatásokból”, melyeknek keretében az ügyeletes diktátor elmagyarázza a cipőgyárosoknak a talpragasztás helyes módját, földműveseket tanít kukoricát címerezni és atommérnökök jegyzetfüzeteibe diktál rakétafizikát. Summa cum laude végzett a Kim Ir Szen Egyetemen (mert volna neki valaki négyest adni!), a hatalomgyakorlás észak-koreai iskolájában pedig sokat látott családtagjainak köszönhetően összeszedett egy disszertációra való tudást.
Apja váratlan halála után, 2011-ben vált végül teljhatalmú vezetővé; azonban korántsem volt magától értetődő, hogy Kim Dzsongil katasztrofális országlása után a királyi ház harmadik sarját 27 évesen elfogadja majd a dél-koreai csempészsorozatokon felnőtt istenadta nép. Ezért a hatalomra törő rokonok légvédelmi fegyverekkel való széttrancsírozása után kétfelé is tövig nyomta a szakpolitikai gázpedált: a hadsereg tiszteletét egy dél-koreai hadihajó suttyomban történő elsüllyesztésével és az atomprogrammal nyerte el, a népharagot pedig az észak-koreai gazdasági szerkezet teljes átalakításával csitította egy kicsit. A pártállami kleptokráciából oligarchiát faragott – Észak-Korea pedig az egyetlen ország ezen a világon, amelyben még az oligarchák megjelenése is gazdasági előrelépést jelent.
Kim Dzsongun beceneve a köznyelvben Nanugi – „az ember, aki osztozkodik”. Az állami vállalatok üzemeltetésének és a phenjani felhőkarcoló-építések finanszírozásának terhét szívesen megosztja Észak-Korea nagyvállalkozóival, cserébe hagyja, hogy ők a hatékonytalan állami vállalatoktól ingatlant béreljenek, és tervfüggetlen, mondhatni kapitalista termelést folytassanak bennük exportra, természetesen a műszakvezető, a flottakezelő, a gyárigazgató, az üzemi, a városi, a megyei és a tartományi párttitkár, a határőr, illetve az állambiztonsági tiszt lefizetése után.
– működésképtelen liftekkel felszerelt, de impozáns felhőkarcolók, sörözők, bevásárlóközpontok épülnek, Wonsanban élményfürdők, a Masik-szorosban síparadicsom, a tudósoknak szentelt Mirae, azaz Jövő utcában pedig olyan nyugatias vendéglátóipari üzemegységek nyílnak, mint például a frappáns Olasz Étterem névre hallgató olasz étterem.
Persze az állami alkalmazottak még mindig éhbért keresnek, észak-koreaiak tízezrei keresnek Kínában, Oroszországban és Mongóliában segédmunkásként kemény valutát a rezsimnek; és ha Kína betartatja az import- és exportszankciókat, se kemény valuta nincs, se ennivaló.
C’est la vie – de legalább a koreai mitológia minden egyes eleme tiszteletben van tartva, a vezér és propagandája a Paektu-vérvonal védelmében minden lehetséges néphagyományra rájátszik, hogy a nép biztonságban tudja magát. Trump elnök elismert államfővé emeli Little Rocket Mant, alacsonyan szállnak a csúcstechnológiás rakéták, kiberhadviselésben a világ élvonalában van a Munkáspárt hackerirodája, és az ország valamelyest még fejlődik is.
Hetven év éhezés után ez is valami. Kim Dzsongun alatt dübörög az észak-koreai álom, Fifield pedig tárgyilagosan, mégis olvasmányosan megírja, milyen is az, anekdotákkal, történelmi párhuzamokkal, részletekkel és más sztoricseppekkel. Nem fogják megunni!