Balra fel vagy balra el? Útmutató végelgyengült balos pártoknak

„…észre sem vettük, hogy a Bokros-csomag óta szép ütemesen adtuk fel baloldaliságunk több és több tételét, majd váltunk kormányon egy neoliberális konglomerátummá, aztán tartós ellenzékben mára ideológiailag is élő halottá. Néha kibuggyan belőlünk, hogy ’Fizetésemelést!’ vagy ’Fizessenek a gazdagok!’ és hasonlók, aztán a néma csend és mozdulatlanság.” (Szanyi Tibor: Tiboros levelek I. Magyar megélhetési krimisorozat, atv.hu, 2019.)

A megélhetési krimi műfajának hazai úttörője, dr. Szanyi Tibor közgazdász páratlan elme: benső boszorkánykonyhájából mindig épp annyi politikai teljesítményt tálal ki, amennyi a következő fizetett pozíciójának stipistoppolásához elég.

Az elmúlt öt brüsszeli évét egy szem kitűnően hangzó, de csak a beláthatatlan, ingoványos jövőben megvalósítandó okosfalu-programmal bekkelte ki, ezen felül pedig leginkább irreleváns papírfecniket produkált, szám szerint kettőt. Az EP-választáson nem szerzett mandátumot, azaz rendkívül messze került egy tisztes politikusfizetéstől – így tehát valami fájdalomdíj reményében most nagyon kitálal, kenyérnemadó gazdáit pedig üti-vágja emberül. Második epizódjánál tart a Tiboros levelek-sorozat, a benne megfogalmazott gondolatok pedig sértődéses eredetük ellenére egyáltalán nem értéktelenek.

Tény és való, hogy az európai szocdemek hasító balos erőközpontokra (lásd holland Munkapárt, dán Szociáldemokrácia) és súlytalan bóvlibaloldalra (német SPD, honi szocialistáink) szakadtak. A migránsválságból fakadó konzervatív kataklizma kiváltotta a maga ellenhatását, és

Szerencsés országokban ezt az új erőt a mérsékelt szociáldemokraták csatornázták be, közepesen szerencsétlenekben a zöldek, a legkevésbé szerencsés helyeken pedig Gyurcsány Ferenc családi kígyóolaj-kereskedése, de azt tagadni kár, hogy kultúrharcos momentum a túloldalon (is) van.

A Magyar Szocialista Párt és a konyhakertjében fonnyadó zöldek pontosan 6,68%-nyit hasítottak ki ebből a momentumból, Németország Szociáldemokrata Pártja pedig 15,8%-ot, ami nagyjából egy tavalyi MSZP-s eredmény, csak kormánypárttól, centrális erőtér nélkül. Ehhez képest a holland Munkapárt 19,04%-kal lett első (egy majd’ egyötödös eredmény a széttöredezett Benelux-erőtérben fantasztikus siker – a hollandoknak 13 parlamenti pártjuk van), a dán szociáldemokraták 25,9%-os győzelme pedig nem önmagában szemléletes, hanem az általuk a nulláról felhúzott koalíciós partnerpártok 23%-ával együtt.

Hogy mi a tanulság? A huszonegyedik század harmadik évtizedének hajnalán igenis nő fű az európai baloldalnak – de a saját hatáskörben émelyítően béna bóvlipártokon nem segít az Isten összes nemzetközi trendje sem.

Öt pontba szedtük, merrefelé érdemes szaglásznia egy győzelemre éhes európai szocdem pártnak.

ALAPOZÁS: Bázis nélkül nincs politika

Ahhoz, hogy az ember a baloldalról szavazatokat húzzon be,

Ehhez Hollandiában és Dániában konzekvens baloldali szociális elképzelések kellettek, gyönyörűen, részletekbe menően kidolgozott egészségügyi és népjóléti intézkedéscsomagok, illetve a hollandoknál egy olyan innovatív oktatási program is (egyénileg összeállított tantervek állami középiskolákban!), amelynek láttán pártállástól függetlenül összefut a nyál minden értelmiségi szájában. Mindezt szépen becsúsztatták egyszerű szlogenek mögé, és a bázist hipp-hopp be is húzták vele.

Az MSZP-nek ezzel szemben évek óta hatalmas problémája, hogy összekeveri a pártprogramot a kampányszlogennel. Ha 63 darab bangóné fejenként 12 adásórát visít Rónai Egonnak az ápolónők fizetésemeléséről, az még mindig zéró másodperc szakpolitikai munka, mert pénzt kérni a nép is tud, szakmai gondolatokat viszont az okos politikusfejecskének kellene koholnia. Az egybites kampányszlogenek (jobb mindent, kevésbé korrupt mindenkit, új vackokat mindenhova) csak kőkemény háttértudással megtámogatva működnek – a beszéd legyen az egyszerű, ne a politikus. Vagy legalábbis ne az összes politikus.

Pedig

Egy milliárdos vállalkozó és bármelyik londoni ügyvédi irodában természetesen festő establishment-felesége szögegyszerűen lefordította csirkefarhátra, minimálbérre és minimálnyugdíjra a brüsszeli elit ultraliberális-föderalista Európai Egyesült Államok-tervét, és már özönlöttek is hozzájuk százezerszám a talpig vörös szavazók. A bordó nyakkendős-szegfüves csapat meg nézhetett nagyokat, kezükben rántott szociáliseurópával, hat százalékos magányban.

Legalább ebben a baloldaliság dologban tessék már Szanyi kapitányra hallgatni.

KEZDŐ SZINT: Vezetni is kell a népet

Még egy valódi gondolatokkal rendelkező párt sem engedhet meg magának alkalmatlan vezetőket, hát még egy „degenerálódó belterjes klub” – a Tóth Bertalanhoz hasonló víziótlan, színtelen-szagtalan, bevizsgáltan karizmamentes, cserébe jogvégzett és maradéktalanul européer bürokratákat Brüsszelbe kell küldeni szakpolitikát hegeszteni a lista harmadik helyéről; a szimbolikus jelentőségű listavezető igenis legyen egy lánglelkű környezetpolitikus vagy egy érzelmi intelligenciával is megáldott hölgy, az Ujhelyi Istvánhoz hasonló tüzesen demagóg közösségszervezők menjenek pártelnöknek, szegény Szanyit pedig teljesen felesleges Brüsszelben nyaraltatni, ha mondjuk Bangóné szociális ügyeit nála ezerszer jobban és milliószor kevésbé nevetségesen vihetné ő is, itthon, szenvedélyesen. A szakpolitikára kevéssé fogékony hazai választórétegek körében a jó személyi döntések mindent visznek (Dobrev Klára), de a német szociáldemokraták eredménye is sokat szenvedett bárdolatlan, tárgyalóképtelen és idegesítő pártelnöknőjük, Andrea Nahles, valamint hideg, száraz és kiborgszerű listavezetőjük, Katarina Barley igazságügy-miniszter miatt.

Nem lehet a személyügyeket fél vállról venni, ehhez ismerni kell a néplelket és a párt rendelkezésére álló humánerőforrást is – a képzett, Európa-párti holland szavazók szívesen szavaztak a fröccsöntött brüsszeli egyenbürokraták egyik legpengébbikére, a tagadhatatlanul karizmatikus és vitaképes Frans Timmermansra, a szenvedélyesen balos, de kifinomult reálpolitikai érzékkel rendelkező Mette Frederiksen pedig Helle Thorning-Schmidt óta a legtehetségesebb dán szocdem politikusnő. Országhatárokon átívelő pártvezető-ideál nem létezik, de

Tóth Bertalan Finnországban akár aduász is lehetne, de ha itthon nem rezonál a néppel, lista elejére nem való.

KÖZÉPHALADÓ SZINT: Pártügyeket a pártnak, népügyeket a népnek

Lerágott csont, de megkerülhetetlen: senkit nem érdekel, hogy #VanKözösLista, az meg pláne nem érdekel senkit, hogy harcos nők és férfiak megcsinálták, ha menet közben elfelejtettek harcolni. A német SPD is egy semmitmondóan önimádó szlogennel (#SozenLiebe, azaz #SzociSzeretet) hajrázta magát a feneketlen semmibe.

A pálya csúszós, mert a politikus felé a mindennapokban a sajtó képviseli a népkíváncsiságot, az újságírók pedig úgy nyakalják a politikatechnikai részleteket, mint Szanyi kacsája a konyakos nokedlit, de ennek nem szabad senkit megtévesztenie:

Frans Timmermans és Mette Frederiksen listaállítását nem véletlenül nem kísérte összefogóshow.

Mette Frederiksen

HALADÓ SZINT: Legyen három értelmes szavad a migrációról

Mette Frederiksen szociáldemokratái a 2019-es választásokra végre felfedezték a migránsügyi dánviaszt: rájöttek, hogy a munkásosztályt a Teremtő felszerelte józan ésszel és nemzeti identitással is.

Ennek megfelelően a baloldali érdekképviselettel egyáltalán nem áll ellentétben egy tisztességes bevándorláspolitika, amit a dán szocdemek szépen meg is hirdettek: akarnak Obergrenzét, azaz befogadási számkorlátot, Európán kívüli fogadóközpontot, heti 37 óra közmunkához kötött migránssegélyt, dupla anyagi segítséget oda, ahol a baj van, sőt, tessék megkapaszkodni, alárendelnék a muszlim vallásszabadságot a nemek közötti jogegyenlőség alapértékének, és 10 éven belül elérnék, hogy az ország semelyik lakónegyedében vagy iskolájában ne haladja meg a 30%-ot a nem nyugati migrációs háttérrel rendelkezők aránya.

A teljes mellszélességgel képviselt seehoferi programideál mellé odapakolták a következetesen baloldali szociális programjukat, és voilà, már le is akasztották a jobbos populista Dán Néppárt választóinak háromnegyedét (29-ből 21 százalékot). Egy alapvetően szociáldemokrata érzelmű országban ilyen egyszerű a projekt:

Az SPD langyos középutassága és az MSZP síri csendje többszörösen igazolt bűnrossz taktikák – ha látnának a szemüktől, tanulnának a dánoktól egy kis emberséget.

MESTERFOKOZAT: A langyos kultúrharcosokat kiköpi az Úristen

A nemzetközi közvélemény kulturális jelentőségű társadalmi kérdések mentén polarizálódik, és a kibontakozó kultúrharcban állást kell foglalni.

Nem lehet egy magzatot félig legyilkolni vagy középutas véleménnyel lenni a szexuális devianciák társadalmi hatásáról, a nyilvános beszéd szabadságáról és a turbófeminista lejáratókampányokról, ahogy a keresztény civilizációt is élni vagy tagadni kell, de döntést igényel a szabad autózás jövője, állásfoglalást a műanyagpalackok, Wass Albert és a jól átsült hátszínsteak egyaránt.

Az élet minden területét átfogó kultúrharcban vagyunk, és

– egy politikai közösségnek oldalt kell foglalnia.

Orbán Viktor választott valamit, ami 51 százalékot hozott neki, Gyurcsány és Cseh Katka is választottak valami szédítően mást, ez hozott nekik 16-ot és 10-et. Csak Tóth Bertalan nem választott az ég egy adta egy ég alatt semmit, és lám, 6,68%-nyi márkahű szavazója maradt, azaz nagyjából az összes valaha volt szocialista önkormányzati, parlamenti és szakszervezeti képviselő szavazott rá, plusz a kiterjesztett családjuk.

Hát ezért nem lehet egy kultúrharc délidejében a középső sávban reálpolitizálni. Illetve reálpolitizálni lehet, csak középen maradni nem. Tűz nélkül nincsenek tekintélyes szavazatarányok, tűz meg csak a tűzvonalban van.

Tessenek szépen állást foglalni, és akkor majd hátha nem köp ki a Jóisten – meg az általa adott Nép.