Ezeréves olajfák alatt: így éled újjá a Nyugat-Balkán

A Nyugat-Balkán elmúlt három évtizedének történelme enyhén szólva is viszontagságos. A térségben előbb megkezdődött Jugoszlávia polgárháborús felbomlása, majd a függetlenné vált volt tagállamok épphogy elkezdték az önálló, békés életet, amikor az ezredfordulón újabb konfliktus ugrasztotta egymásnak a népeket: a koszovói háború.

A szerbek és albánok közti nemzetiségi ellentét megszólaltatta a fegyvereket, a szerb Szlobodan Milosevics fegyveresei és az albán UCK közti háborúnak végül a NATO (soraiban az akkor alig egy hete hivatalosan felvett Magyarország) egyesített hadereje fegyveres intervencióval vetett véget. 

A sokáig Szerbiával közös egységet alkotó, majd 2006-ban függetlenné váló Montenegró, a régiós egzotikum Albánia, valamint az európai kontinens legfiatalabb (ám nem mindenki által elismert) állama, a magát egyoldalúan 2008-ban függetlennek kikiáltó Koszovó a mai napig számtalan nehézséggel küzd.

vannak a mérleg egyik serpenyőjében – míg a másikban ott vannak a természet adta, gazdasági erősödést segítő lehetőségek, ott van a sokszor irigylésre méltó (ugyanakkor éppen emiatt állandó konfliktusforrást jelentő) nemzeti öntudat, és az egyre többek szemében megcsillanó tenni akarás. 

Három olyan példa következik a Nyugat-Balkánról, ami megmutatja, hogy jöhet bármilyen történelmi borzalom vagy nehézség, kellő elszántsággal, kemény munkával és összefogással mindig van kiút és folytatás. 

*

Koszovói savanyúságbirodalom

Ha Koszovóban járunk, először csak az tűnik fel, hogy szemmel látható az újjáépítés. Az utak jók, és mára már alig utal valami arra, hogy húsz évvel ezelőtt itt még háború folyt. Az ország délnyugati részén található Krusha e Madhe település erről rengeteget tudna mesélni. 1999-ben, amikor a szerbek rendszeresen támadták az albán lakosságot, az asszonyok többsége a gyerekekkel a szomszédos Albániába menekült.

az otthon maradt férfiak többsége pedig eltűnt, sokukról a mai napig nem tudni, hol és hogyan vesztették életüket, vagy hová vannak eltemetve. A hivatalos adatok szerint 241-en haltak meg, a falu férfilakosságának jelentős része. A visszatérő asszonyok előtt pedig ott állt a feladat: felnevelni a gyerekeket, újjáépíteni a falut és gondoskodni a jövőről – mindezt férfiak nélkül.

Több éven át keresték az eltűnt férjeket, apákat, míg 2005-ben egyikük, Fahrije Hoti úgy döntött, elég idő telt el ahhoz, hogy inkább saját kezébe vegye a boldogulásukat. A zöldségtermesztő vidék előnyeit kihasználva Fahrije maga köré gyűjtötte családtagjait, és családi receptjeik alapján házi készítésű savanyúságokat, valamint az országszerte népszerű ajvárt kezdték gyártani, hogy fenntartsák magukat.

A kezdet nem volt könnyű, a zöldségek termesztésén túl a feldolgozás, a szállítás és az eladás is az asszonyokra maradt. A bevételből eleinte szeretteik felkutatását és minimális szükségleteiket fedezték, az eltűntek fényképeit pedig kitették azokban a boltokban is, ahová eljutottak a termékek.

Egyre többen szálltak be a vállalkozásba, ez lehetővé tette, hogy folyamatosan, évente mindig egy kicsivel emelni tudták a termelést. 2010-ben, uniós és amerikai támogatás segítségével már gépeket is tudtak venni, 2014-ben pedig két további falu csatlakozott a projekthez.

A fejlesztések egyik legnagyobb forrása az Európai Unió, ami Koszovóban különösen nagy figyelmet fordít a kis- és közepes vállalkozások támogatására, és további előnyt jelent, ha nők foglalkoztatásáról vagy export-orientált tevékenységről van szó, ennek pedig az „özvegyek vállalkozása” – ahogy elhíresültek –, teljes mértékben megfelelt.

Az üzemben ma már több mint ötvenen dolgoznak, ezenfelül hat olyan munkacsoport van, ahol a családtagokat is bevonták, és otthon készítik elő a zöldségek feldolgozását. És, bár a falubeliek eleinte kétkedve figyelték elszánt ténykedését,

Jelenleg Koszovó-szerte kétszáz üzletben lehet hozzájutni több mint negyven termékükhöz, ezzel párhuzamosan pedig a vásárlói kör is kibővült, és a külföldön élő, hazai ízekre vágyó koszovói közösségeknek hála, ma már évi nyolcezer üveg jut ki a svájci, osztrák és svéd piacokra is. Fahrije Hoti azonban itt nem áll meg, folyamatosan fejleszteni és bővíteni akarja vállalkozását, hogy később gyermekeik vihessék tovább az üzletet. Azok a gyermekek, akiknek taníttatását most ebből a munkából fedezik, és akik a nyári vakáció, egyben a zöldségszezon idején fizetésért dolgoznak a földeken és a feldolgozásban – így ők szintén kapnak egy útravalót és talán némi ösztönzést is arra, hogy az országban maradjanak és ott próbáljanak boldogulni. 

*

Lassú gasztro albán módra

Az otthon boldogulásra kiváló példát lehet találni a szomszédos Albániában is. Az ország északi részén, a montenegrói határtól egyórányira, Tiranától másfél órára található Fishta, az a falu, ahonnan az ország egyik legismertebb költője, az „albán Homéroszként” és sikeres politikusként egyaránt ismert ferences pap, Gjergj Fishta származott. Ma – bár a neve olyan természetességgel ismert, mint Magyarországon Petőfié vagy Aranyé – mégsem miatta járnak erre annyian az utóbbi tíz évben.

Fishta egyik művének címét viseli névként a „Mrizi i zanave” („A tündérek árnyéka”) nevű slow-food étterem – azaz mindent a helyben, saját maguk által termelt alapanyagból készítenek. A tulajdonos, Altin Prenga fiatal és szerény séf, aki csak azután bújik elő a konyhából, hogy fogásai kellően elégedett hangulatba hozták kis társaságunkat. A szerénységre nincs oka, az elégedettség pedig talán nem is a legjobb szó. Ha visszaemlékszünk Fekete István Tüskevárára, amikor Nancsi néni ebédjét Tutajos némán, csak egy széles kézmozdulattal tudja leírni... hát, ez pontosan olyan.

ami egyben a környező falvak egyik legfontosabb munkaadója is.

Altin Prenga 16 évesen, a háború elől menekült Olaszországba, az akkor már ott szakácsként dolgozó apja után. Szintén szakács lett, és 11 év alatt bejárta Európát, szakmai tapasztalatokat és ötleteket szerzett. Ezután hazatért, hogy szülőföldjén nyisson éttermet, ráadásul olyat, ami nemcsak munkához segíti a környezetét, de a hagyományokból táplálkozva előre is mutat. Így született meg 2009-ben az a farmház, aminek első konyháját egy olaszországi iskolai menza leselejtezett felszerelésével rendezték be.

Az étterem körül földeket beültették,

Mintegy száz méternyire az étteremtől van az a farmkomplexum, ami az albán kommunizmus ötven éve során börtönként funkcionált. Főként politikai elítéltek kerültek ide, akikkel a környező mocsarakat csapoltatták le. Prenga itt megjegyzi: „milyen jó, hogy a egy ilyen szomorú célra használt épületsort végül sikerült jó célra felhasználni, és a szomorú történelmet jóra fordítottuk”.

Igaza van, ennél jobb nem is történhetett volna.

A négyzet alakban elhelyezkedő egykori barakkok mindegyike más célt szolgál. Az egyik oldalon van a sajtműhely, ahová a környék összes tehenének tejét hozzák, hogy kiváló friss és érlelt sajtokat készítsenek belőle. A ma már modern eszközökkel felszerelt műhelyt a német és a dán kormány támogatásából hozták létre, ma pedig már a sajtmesterek egyike svájci. A közösségi szellemet jól mutatja, hogy

A következő szárny mögött a szintén helyben termett búza szárad, a mellette lévő hűtő- és füstölőkamrákban pedig a húsfélék érlelődnek. A négyzet negyedik oldalán pedig már a jövőre is gondoltak azzal, hogy egy konferenciatermet alakítottak ki  a személyzeti megbeszélések, valamint későbbi továbbképzések, szemináriumok számára. Altin Prenga szeretné másoknak is átadni azt a tudást és tapasztalatot, amivel felépült a vállalkozás, és megtanítani a fiataloknak azt, hogy bár jó elmenni tanulni külföldre, hazatérve mégis valami jót és értékeset lehet létrehozni úgy, hogy az akár egy egész (kisebb vagy nagyobb) közösség számára is gyümölcsöző legyen. A múlt és a jövő találkozását és együttműködését pedig kiválóan megtestesíti a ház melletti kis malom, ahol a régi malomkövet a tetőre szerelt napelemek hajtják. 

A Mrizi egy évtized után elismert hellyé nőtte ki magát, ahová szívesen járnak akár a másfél órás autóútra lévő Tiranából vagy a hasonló távolságra fekvő két szomszédból, Koszovóból és Montenegróból is.

*

Montenegrói famatuzsálemek alatt

Montenegró a Nyugat-Balkán egyik legígéretesebb országa, egyben egyike azoknak az országoknak, ahol még rengeteg az érintetlen vidék – 620 ezren lakják a 14 ezer négyzetkilométeres országot. Montenegró egyik nagy értéke a természet és a történelem, az adriai partvidéken sorakozó, 15-16. századi (és ennél is korábbi) várak, városok, valamint a szebbnél szebb, váltakozva kavicsos és homokos strandok biztosítják az ország legfontosabb bevételi forrását, a turizmust. Amellett, hogy a tengerparti városokban már gyakorlatilag minden az idegenforgalomról szól, számos olyan természeti kinccsel lehet találkozni, ami kicsit eltér a szokványostól, és ami tényleg helyi és egyedi jellegű. 

A montenegrói partvidék legdélebbi városától,

ahol a fiatalabb fák is több száz évesek. A hegyoldalban fekvő Valdanosban például, ha az ember kiszáll az autóból, már érezni az olajfák illatát, a látvány pedig lenyűgöző. Az öreg fák lyukacsos-göcsörtös-szürkés törzsei elvarázsolt erdővé állnak össze, mintha egy fantasy sorozat jelenetébe csöppentünk volna.

A legidősebb fa 2300 (!) évesre tehető, tehát már Jézus Krisztus idejében is öregnek számított, de szép számmal akadnak ezer évnél is idősebbek is, amelyek a mai napig teremnek. Fatmir Sadiku, az egyik legnagyobb olajfaerdő tulajdonosa azt mondja:

És ezeket a fákat sokáig, a hetvenes-nyolcvanas évekig alaposan elhanyagolták, mielőtt a helyiek újból felismerték, milyen érték van a kertjeikben. Az olajfa érzékeny, és a termésnek is lelke van; a fákról lerázott bogyóknak elég egyetlen éjszaka a földön ahhoz, hogy veszítsenek savtartalmukból, ezáltal minőségükből is. A hozam nem túl nagy, ezért exportra nem termelnek, az olajat javarészt csak helyben értékesítik, de a minőség kiváló, ezt bizonyítják a különféle versenyeken elért arany- és ezüstérmek is.

A helyi olaj citrusos jegyeket hordoz, ami rávilágít az olajfa egyik kevésbé ismert tulajdonságára, hogy a virágok ugyanis minden környező íz- és illataromát magába szívnak, ezek az anyagok pedig a termésben és az olajban köszönnek vissza, minden régióra jellemző egyediséget kölcsönözve a végterméknek.

A helyiek büszkék a régió csaknem 86 ezer fájára, a közös büszkeséget jól jelzi, hogy az egyes birtokok között kerítés sincsen,

Mára pedig a montenegrói kormány is felismerte, hogy érdemes és szükséges a térség védelme, és a hagyományos borútvonalak mintájára „olajútvonalat” is létrehoztak. Az állami és uniós eredetvédelem és támogatás segítségével pedig a gazdák tovább is tudnak már lépni. Így vált lehetővé számukra, hogy olyan gépeket tudtak venni, amivel a feldolgozás kisebb anyagveszteséggel jár, de ezzel tudnak egyúttal szebb, versenyképesebb csomagolást adni a termékeiknek, amivel a maguk léptékével, de hozzájárulhatnak a régió és az ország gazdasági előrelépéséhez. 

Ezek az országok még jóval az uniós csatlakozási tárgyalásokon innen állnak. Rengeteg még a rizikófaktor, és sok olyan jelenség van mindegyiküknél, amin még kell dolgozni ahhoz, hogy a következő bővítés idejére teljesítsék a feltételeket. Távolról talán úgy tűnhet, hogy a nyugat-balkáni országok még nem lábaltak ki akár a Jugoszlávia és a koszovói háború után talpraállási fázisból. Ezek az egyéni és kisközösségi történetek azonban azt bizonyítják, hogy a helyi szinteken már épül az az összefogás és tenni akarás, amivel a térség lassan felnőhet Nyugat-Európa mellé.