Ha nem akarsz bajt, ne viselj kipát – Hollandiában járt a Mandiner

Binyomin Jacobs főrabbi amersfoorti háza nem pont olyan, mint a legtöbb neves közszereplő lakása. Pedig a holland hagyományokba illeszkedően takaros, szolid házat nem sok különbözeti meg a tőle balra álló épületektől: előtte apró kis kert, a gondosan ápolt gyepen hasonlóan gondosan ápolt növények. Az ajtón csak egy apró, héber betűs tábla közli: beit chabad, vagyis Chabad-ház. Belülről a lakás kerül minden fényűzést: vallásos könyvek sorakoznak a polcon, a megannyi gyermek és unoka képei borítják szinte az összes egyéb vízszintes felületet. A rabbi brit-zsidó neje kávét főz (sok tejjel, sok cukorral).

Egyvalami azonban mégis más ezzel a házzal kapcsolatban: talán még sosem voltam Hollandiában olyan biztonságos helyen, mint Jacobs rabbi lakása.

A főrabbi napirendjét előre megosztja a holland rendőrséggel, hogy tudják: mikor, merre jár. Minden bizonnyal az én interjúmról is tudnak. Ezek a körülmények már önmagukban is rámutatnak egy ellentmondásra. A toleranciájáról és liberalizmusáról híres Hollandiában mégis miért van szükség effajta védelemre egy rabbinak?

Helyet foglalva a Jacobs-ház előterének egyik kényelmes foteljében, kérdéseimmel a főrabbihoz fordulok. Igazak lennének a sajtóhírek, miszerint nő az antiszemitizmus Hollandiában? És tényleg köze lehet a támadások megnövekedett számának a bevándorláshoz? S amennyiben a két feltevés igaz lenne, vajon hogyan viszonyulnak a holland-zsidó közélet egyes szereplői Magyarország migrációs politikájához – hazánkéhoz, melyet Hollandia egyik baloldali EP-képviselője súlyos vádakkal illetett éppen az antiszemitizmus kapcsán?

„Manapság egyre hétköznapibb dolog az antiszemitizmus, de most már nem így hívják, hanem anticionizmusnak. De szerintem a kettő gyakorlatilag ugyanaz” – kezdi rögtön Jacobs főrabbi. „Én nem félek, ami ugyan lehetne negatívum is, mert néha jó félni. Nem félek, de nagyon éber vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy nő az antiszemitizmus, azaz inkább egyre láthatóbb. Azt hiszem, az antiszemitizmus sosem múlt el igazán, mindig is itt volt. Mindig vigyázok, amikor az utcákon sétálok, és figyelem a környezetemet, mert nagyon gyakran ordítoznak velem és átkozódnak, de akár el is akarhatnak gázolni”. Utóbbi megjegyzése nem figyelemhajhászás:

Ám erről később.

***

Rob Kern magyarországi születésű zsidó, aki később élt Izraelben is, majd Hollandiában nyitott pszichológusi praxist. Ő és felesége, Yvonne gyakran járnak Magyarországon, s mikor interjút kértem tőlük, éppen Magyarországra készültek, így egy Szabadság téri kávézóban ültünk le beszélgetni.

„Idén márciusban két zsidót majdnem meggyilkoltak Amszterdamban egy piacon” – vág a közepébe Rob. Erről az esetről akkor a zsidó média is beszámolt. A Kern-házaspár ugyan nem egy nagyvárosban, hanem a porcelánjairól híres, apró Delftben él, de így is óvatosak.

– mondja Rob a zsidó házakat egyértelműen jelölő, díszes igeszakaszokra utalva. Yvonne pedig a biztonságérzet általános, nyugat-európai hiányára utal: „Az unokáink Brüsszelben járnak iskolába, és fegyveres rendőröknek kell védeni őket, ami igen szomorú látvány”.

Mivel a házaspár rendszeresen jár Magyarországon, összehasonlítási alappal is rendelkeznek napjaink Nyugat- és Kelet-Európájáról. Yvonne szerint „Hollandiával összehasonlítva úgy érzem, Magyarországon szabadabban élhetnek a zsidók. Úgy vettük észre, hogy a zsidók és az izraeliek biztonságosabban érzik magukat az utcákon Magyarországon”. Rob arról is beszélt ezek mellett, hogy számos ismerősüket érték antiszemita atrocitások az utóbbi időben.

***

Ezt pedig mások is megerősítik. David Pinto professzor az Amszterdami Egyetem oktatója, marokkói születésű zsidó, aki az izraeli hadseregben is harcolt, majd neves akadémikussá vált Hollandiában integráció-ügyi szakemberként. Az örökkön mosolygós professzor arca egy pillanatra komorra vált, mikor az antiszemita atrocitásokról kérdezem: „Az antiszemitizmus sokkal nagyobb. A zsidó emberek már nem sétálhatnak kipával a fejükön vagy Dávid-csillagos nyakláncokkal, mint régebben”.

Pinto professzor Magyarország nagy csodálója, és úgy véli, a zsidók inkább biztonságban vannak Kelet-, mint Nyugat-Európában: „Egy kiút van. Ha már annyira rossz a helyzet, hogy nem lehet itt élni, el kell költözni Magyarországra!” „Sokszor elmondtam újságoknak, hogy sokkal rosszabb a helyzet, mint 10-20 éve volt” – teszi hozzá. És miért? „Azért, mert most már sokkal több muszlim él ebben az országban, elsősorban két csoport: a marokkóiak és a törökök. Mind a két csoport muszlim, és nagyon nem szeretik a zsidókat”. A professzor szerint

S míg Pinto professzor – mint a Kern-házaspár – szintúgy csak megtámadott ismerősökről tud mesélni, vannak olyan holland zsidók is, akik maguk is atrocitásokat szenvedtek el.

***

Michael Jacobs holland-zsidó aktivista (nem rokona a főrabbinak) egy egyszemélyes tüntetés. A hét szinte minden napján tartanak Izrael-ellenes arab demonstrációkat Amszterdam valamelyik nagy terén, ám Jacobs egyetlen alkalommal sem mulasztja el, hogy egy izraeli zászlóval odamenjen és emlékeztessen mindenkit: a nácik és holland segítőik minden igyekezetének ellenére vannak még holland zsidók, és ő is itt van, hogy hallassa a hangját.

Jobb szeme alatt méretes lila folttal áll kameránk elé, vállán az elmaradhatatlan izraeli zászlóval. „Néhány nappal ezelőtt megtámadtak” – meséli, hozzátéve, hogy nem ez volt az első alkalom. „A Dam téren voltam, a gyakori Izrael-ellenes rendezvények egyike ellen tüntettem az izraeli zászlómmal, amikor több ember a fejemre húzott egy hatalmas, több méteres palesztin zászlót, és hirtelen a földre rántottak, és azzal vádoltak, hogy az útjukban voltam. A többségük helyi muszlim volt”. Jacobs sok félelmet tapasztal a zsidó közösségben: „Természetesen nem beszélhetek az itt élő 35 ezer zsidó nevében, de sokan örökölték azt a mentalitást a szülőiktől és a nagyszülőiktől, hogy ha csendben maradsz, akkor talán békén hagynak”.

***

Hasonlóan vélekedik Sami Bar-On holland-izraeli kóser étteremtulajdonos is. Amíg pár éve Amszterdamban éltem, egy időben srégen szemben laktam Bar-On éttermével: minden nap láttam az izraeli zászlót a bejárat felett, s mikor korábban cikket írtam a holland zsidóság helyzetéről, naivan bele is foglaltam, hogy amíg háborítatlanul állhat egy zsidó étterem a halal kifőzde mellett, addig nagy baj nem lehet. Most, hogy két évvel később ismét az étterem előtt állok, látom, hogy tévedtem: legutóbbi látogatásom óta erősített ajtót és kamerás beléptetőrendszert szereltek fel.

Bar-On étterme tavaly januárban került a hírekbe, amikor egy 2015-ben Hollandiába érkező migráns botokkal megtámadta a kóser boltot. „Egy évvel és négy hónappal ezelőtt történt, hogy egy menekült idejött reggel tízkor, és az éttermem minden ablakát beverte” – idézi fel az izraeli férfi. „A rendőrség kijött, három perc alatt itt voltak, de nem tudták, mi történik. Mikor meglátta a rendőröket, betörte az ajtót is, és bejött. Felkapta az izraeli zászlót, és ismét kiment, ekkor a rendőrök elfogták. Ezt követően elítélték, de nagyon enyhe ítéletet kapott”. Bar-On komor figyelmeztetést is megfogalmaz a Hollandiába látogató zsidóknak:

Sosem lehet tudni, valaki jöhet és beszólhat, lezsidózhat. Csak viselj sapkát, és akkor biztonságban leszel”.

Azonban vannak, akik nem kerülhetik el a vallásos zsidó megjelenést. A már bemutatott Binyomin Jacobs főrabbit két éve megpróbálták halálra gázolni. Az idős rabbi így emlékezett vissza a történtekre: „Éppen egy benzinkúton tankoltam. El akartam indulni, hogy fizessek, mikor láttam egy másik kocsit, amely már tankolt és fizetett, de nem indult. Láttam, hogy a kocsiban ülők engem néznek. Úgy éreztem, hogy esetleg megpróbálnak elgázolni. Úgyhogy vártam, de nem indultak el. Végül elindultam, és éppen akkor ők is gázt adtak, de elég gyorsan félre tudtam ugrani. Arabok voltak, dzsihadisták, teljesen agymosottak. Nem lehetett beszélni velük”.

A támadás megrázta Hollandia ortodox főrabbiját, aki azt hitte, hogy a holokausztot követően többet már nem lehet veszélyben egy zsidó élete hazájában. Kérdésemre, miszerint gondolkozott-e már azon, hogy elhagyja az országot, így felelt: „Igen,

Megdöbbentett, hogy erre gondoltam. Nem akarok elmenni, de ha el kell mennem, mert már annyira rossz a helyzet, hogy nem maradhatnak itt zsidók, akkor a hajó kapitányának utolsóként kell elhagynia a süllyedő hajót”.

***

Az eddig hallottak megdöbbentőek. Nem csak a fizikai támadásokról való konstans beszámolók és a félelem általános érzése, de a holland társadalom szemem előtt zajló szétmállása is, melyről a nemzetközi médiában keveset lehet olvasni. De valóban a bevándorlók követik el ezeket a támadásokat? Nem lehetséges, hogy a szélsőjobboldalnak is köze lehet az esetekhez? Kérdéseimre interjúalanyaim egyértelmű választ adnak.

A megtámadott aktivista, Michael Jacobs szerint „[a bevándorlók gondolkodásának] része az antiszemitizmus. Számukra ez természetes. Az arab nyelvű országokban, ahol az iszlám az uralkodó vallás, nagyon gyakori az elképzelés, hogy a zsidók gonosz emberek. Ez számukra természetes gondolat”. Rob Kern hasonlóan látja a helyzetet: „Nagyon is köze van a bevándorláshoz. 2015 után 100 ezer migránst engedtek be, akik hozták a családjaikat. Azóta egyre rosszabb”. S a fentiekkel lényegében egyetért Jacobs főrabbi is – noha hozzátette, hogy nem szabad általánosítani. A rabbi így fogalmaz: „Antiszemiták-e azok az emberek, akik Szíriából érkeztek? Igen. Igen, azok. Volt egyszer itt a lakásomban egy szíriai menekült, és elmesélte nekem, hogy

De nem tudta, hogy mik a zsidók: emberek, állatok vagy dolgok? Ilyen értelemben nem volt antiszemita, hanem olyan környezetben nevelkedett, ahol egy bizonyos módon tekintenek a zsidókra, mint ahogyan a nőkre is eszközként tekintenek. Így nevelték őket”.

Amennyiben valóban a bevándorlás a probléma egyik fő oka, akkor talán az oktatással – a tolerancia és elfogadás holland hagyományának átadásával – lehetne javítani a helyzeten? Jacobs rabbi bizakodó ezen a téren: „Akár szívesen látjuk őket Hollandiában, akár nem, de azt kell mondanunk: ha itt akarsz lenni, el kell fogadnod a multikulturális társadalmat, hogy a nők nem eszközök, és hogy Hollandiában mi tiszteljük egymást, még akkor is, ha nem értünk mindenben egyet”. Pinto professzor azonban tömören felel kérdésemre, miszerint lehet-e az oktatással javítani a helyzeten: „Nem hiszem. Azok, akik ebben bíznak, semmit nem tudnak az iszlámról, semmit sem tudnak a Koránról, semmit sem tudnak a marokkói és török bevándorlók mentalitásáról”. Rob Kern is summásan utasítja el a feltevést: „A második és harmadik [hollandiai] generáció, amelyik mecsetbe járt, még rosszabb, mint az első”.

***

A fentiek után már csak egy kérdésem maradt. Vajon tapasztalható-e támogatás a holland zsidó közösségben Magyarország migrációs politikája iránt, vagy a liberális társadalom berkeiben szocializálódott zsidók elutasítják a határkerítést és a tömeges bevándorlás korlátozását?

Először a megtámadott éterem tulajdonosát kérdezem. „A fal a legjobb megoldás, mi is ezt csináltuk Izraelben. Mikor falat építettünk, az egész világ tiltakozott, de ma már Ausztrália, Ausztria és Dánia is falat épített vagy lezárta a határait” – vágja rá rögtön Bar-On. Hasonló véleményen van Pinto professzor is:

Szerinte minél kevesebb muszlim van egy országban, annál jobb a zsidóknak. „Úgyhogy teljesen egyetértek, ez az egyedüli megoldás”. Majd hozzáteszi: „Csodálom a magyar kormányt és a miniszterelnököt, aki ki meri mondani az igazságot, amire a legtöbb politikus nem képes!”

Végül Rob Kernnek, a magyar-zsidó pszichológusnak teszem fel a kérdést. „A fal jó döntés volt a zsidóság, Magyarország és Európa számára is” – feleli, majd befejezi kávéját, és készülődni kezd. Rövidesen vissza kell térnie Hollandiába feleségével. A fentiek alapján biztos vagyok benne, hogy nagyobb biztonságban érezték magukat Budapesten.