A terror nem válogat – Hotel Mumbai

Úgy ültem be a Hotel Mumbai vetítésére, hogy a világon semmit sem tudtam a filmről, azon kívül, hogy a feldogozott témáját természetesen ismertem.

2008 novemberében 10 iszlamista elkövető 12 támadást hajtott végre India egyik gazdasági központjában, Mumbaiban. Az egyik leghírhedtebb célponttá a The Taj Mahal Palace Hotel vált, és az eseményeket csak súlyosbította, hogy – dacára annak, amit az indiai hadseregről gondolunk – a mumbai erők teljesen tehetetlenek voltak a tucatnyi elkövetővel szemben, és amíg a speciális egységek meg nem érkeztek a fővárosból – ez közel 4 napba telt –,

Ahogy általában, úgy ez a direkt attitűdként kezelt tájékozatlanság most is jót tett az élménynek. Elég idegesítő vonása az utóbbi évek, sőt, évtizedek trailereinek, hogy gyakorlatilag mindegyik elmeséli a sztorit 1-2 percben, és később ennek a kifejtését látod. Alig alkalmaznak ma már sejtetést: egyik stúdió sem engedheti meg magának a nézettségért folytatott harcban, hogy esetleg a nézők egy része azt mondja, ha nincs előtte a hangsúlyosan feltüntetett mézesmadzag, akkor be sem megy a moziba.

Hasonló fixa ideám a feliratosan vetített filmek visszaszorulásának kárhoztatása is. Eleve a pénztárnál úgy fogadnak, hogy ugye tisztában vagy vele, ez nem szinkronizált, mintha valami ragályos kórról lenne szó, aminek a bemutatása is nagy elővigyázatosságot igényel. Itt persze nem a pénztáros a ludas, az emberek túlnyomó többsége ma már kétségbeesetten visszahőköl, amennyiben nem elégítik ki a füleit is.

Márpedig egy színész hangja, nem beszélve az esetleges akcentusáról, hanghordozásáról, természeteen ugyanolyan autentikus része az alakításának, mint a testbeszéde vagy a forgatókönyv szavainak értelmezése. Azok a szavak a forgatáson, ott és akkor hangzanak el, nem egy stúdióban, ahol megpróbálnak szájra illeszthető, magyar szavakat adni a szinkronszínészeknek.

Persze, gyakorta élnek utószinkronnal külföldi filmek esetében is, de az a hang akkor is a színészé, nem egy interpretálás. És azzal is tisztában vagyok, hogy mint megannyi fordítás vagy átköltés, a szinkron is lehet művészet, csodálatos dramaturgiai mesterművek tűnhetnek fel – gondoljunk csak a magyarított Annie Hallra, minden hibájával és félrefordításával együtt –, ahogy a szinkronszínész is bizton alakíthat nagyot. Nem akarom én ezeket a nagyszerű teljesítményeket kisebbíteni, mert a szinkronnak is megvan a helye. Csak éppen sajnálatos, hogy lassan teljesen kiszorítja az eredeti nyelvet a magyar mozikból.

Szinkronizált volt a Hotel Mumbai is, de kellemes ujjgyakorlatnak tűnt, illettek a magyar hangok a színészekhez. A terroristák esetében kissé zavaró volt, hogy egyszer szinkronizálták őket, más alkalommal pedig nem, de ennek is volt dramaturgiai oka. Érdekelne, hogy eredetiben ez miként nézhetett ki.

A Hotel Mumbai kifejezetten visszafogott, elegáns előzetesekkel érkezett, amelyeket végig körbelengett a baljósság, de konkrét erőszakra csak az utolsó másodpercekben került sor. Így kell szépen felépíteni az érzelmi ívet, gondoltam.

A film ugyanis kifejezetten jó. Az ausztrál Anthony Maras első filmjét rendezte, ahhoz képest pedig még egy pontot nyugodtan megérdemel a végeredmény.

jól vezeti a színészeit és egyáltalán nem szájbarágósak az időnként bevágott, archív, rendőrségi és/vagy híradós felvételek sem.

A mozinak talán egyetlen gyenge pontja van, de nagyjából az is megspórolhatatlan volt, vállalva azt a narratívát, hogy sokak helyzetét kísérik végig. A karakterek igazi arcot nem kapnak, inkább csak felvázolt skiccek. A frissen házasodott és gyereket vállaló pár, kiegészülve a talán plátói módon a férjbe belezúgott dadába. Szavait egy pillanatra sem megválogató, zavaros múltú, piálós-kurvázós orosz, akinek azért a megfelelő pillanatokban a helyén van a szíve. Szimpatikus pincér, negatív jellemvonások nélkül. Szigorú séf, akinek szintén van lelke és felvállaltan válik hőssé.

Szóval egyik sem zavaró, de a forgatókönyv azért sokat nem bíbelődött ezekkel az archetípusokkal. És kétségtelenül a film javára írandó, hogy nem fukarkodik a felépített hősök halálával sem, ami még úgy is megrázó, ha ezen hősök jelentős részéről egy-egy dramaturgiai csúcspont után már biztosan tudjuk, hogy nem fogja elkerülni a végzetét.

Ami szintén megejtően érdekes, hogy nem fordítja el a fejét az elkövetőktől és nem ábrázolja őket arctalan rémként. Jellemrajzot még annyit sem kapnak, mint a hotelben rekedtek, de igenis bátor elhatározás őket is szerepeltetni a film nem elhanyagolható részében. Olyan ez, mint amikor A bukás című német film bemutatása után felcsaptak az indulatok, miszerint botrányos Hitlert emberként ábrázolni, az addig megszokott démoni túlkapások nélkül – mondták ezt úgy, mintha bárkinek is szimpatikus lehetett volna a nemrég elhunyt Bruno Ganz remek alakítása.

A film üzenete nem valami eredeti, de lesújtóan hatásos:

Lehetsz muszlim, keresztény vagy ateista, ha rossz helyen vagy, rossz időben, akkor lehetnek bármilyen beteg, a saját szemszögükből magasztos céljai a mészárosoknak, nem menekülhetsz.

A legrémületesebb az az egészben, hogy gyakorlatilag nincs olyan hónap, amikor ne lenne aktuális bemutatni ezt a mozit. Mindenképpen érdemes megnézni, egy kicsit személyesebb, mint az ilyen alkotásokban etalonnak számító A United 93-as, de pár napig velünk is marad az élménye.