Konzervatív forradalom zajlik

„2018-ban kívül-belül megújult a Kommentár; te lettél a folyóirat főszerkesztője. Milyen tervekkel vágtál neki a munkának? A lap mely vonásain szerettél volna már rögtön változtatni, alakítani?

2018 augusztusában jelent meg az első új Kommentár, amely visszatérést jelentett a régi elvekhez. A lap élén egy hitvallást közöltünk, ami többek között úgy fogalmazott, hogy »A kultúra az első és legfontosabb tényező az emberi együttélésben. Az evőeszközök sorrendjétől a sietős reggeli üdvözlés kiválasztásán át a katedrálisok architektúrájáig minden beletartozik, ami az emberek közötti viszonyokat emberivé teszi. A kultúra minden, amelyhez a kulcs a nyelv. Minden változás – jó és rossz egyaránt – itt kezdődik.« A lap 2006-ban szintén egy hitvallással kezdődött, amelyben az állt, hogy az akkor induló lap tevékenysége nyomán talán »feldereng egy olyan ország képe, amelyben immár nem az alapkérdésekről kell vitázni, mert kialakult konszenzus védi közösségeinket és hagyományainkat«. Az akkor Méltóság és indulat címmel közölt ars poétikára rímelt a tavaly közölt, idézett Türelem és elszántság, amely szerint ez a bizonyos derengés mostanra már jól látható körvonalakká vált, hiszen közelebb vagyunk a célhoz. A folyóirat elsősorban e munka kulturális részében illetékes, dolga a szellemi feladatok elvégzésében van. Éppen ezért kellett formailag és tartalmilag is megújítani a lapot, hogy az alapfundamentum ne változzék. A Kommentár megújulása egyébként is időszerű volt, hiszen tizenkét éven keresztül jelent meg változatlan formában, s eközben az olvasási szokások, ráadásul a hazai folyóiratpiac is megváltozott. A magazinosabb külsőt választó és negyedévessé váló folyóirat esztétikai és intellektuális értelemben is forradalmat jelent – röviden ez a program. A tavalyi év végén megjelent két összevont lapszám már új tördeléssel, grafikával és vizuális világgal jelentkezett, a közölt szövegek pedig markánsabbak és aktuálisabbak lettek – ezen a vonalon haladunk tovább idén is. Fontos változás, hogy a terjedelem körülbelül felét minden lapszámban egy-egy hívószó köré szervezett összeállítás teszi ki, ami tavaly a Konzervatív korszak és a Forradalom volt, a most megjelenő lapszám blokkja pedig a nemzeti szuverenitásról szól. Az elkövetkezőkben a jobboldal(iság) mibenlétével, a többségi demokrácia modelljével és az európai civilizációval fogunk majd foglalkozni.

A szerkesztők közül a »nagy váltáskor« többen is távoztak a laptól – ennek mi volt az oka?

Az április 8-ai választás eredménye után pár nappal hárman, köztük a korábbi két főszerkesztő, lemondtak, amelynek oka előttem azóta is ismeretlen, de szerintem ennek egyébként semmi jelentősége nincs már. A kilenc fős szerkesztőségből négyen csatlakoztak az új szerkesztőséghez, köztük a lapalapításban tevékenyen résztvevő L. Simon László, Czibere Károly, Hatos Pál és én, aki hat éven keresztül szerkesztőségi főmunkatárs voltam. Május folyamán ez a társaság kiegészült Szalai Zoltán szerkesztővel, két fiatal főmunkatárssal, Czopf Áronnal és Veszprémy László Bernáttal, valamit a konzervatív szellemi élet olyan jelentős résztvevőivel, mint Lánczi András, Karácsony András és Dezső Tamás. Az új szerkesztőség megbízható és szorgalmas munkájának eredményei sokkal fontosabbak, mint a múlton való rágódás.

Aki ismeri a könyveidet, pontosan tudja, hogy gyakran kísérletezel – egyebek mellett – hagyományosan a baloldalhoz köthető témák/valóságok – forradalmiság, zöld-gondolat, popkultúra stb. – és személyek – például Gramsci, Virilio, Baudrillard – »megkeresztelésével«, még ha csak egy-egy idézet vagy bekezdés erejéig is. Olyannyira, hogy Az utolsó felkelés című könyved jegyzetapparátusát átböngészve az ember hirtelen nem is tudja eldönteni, hogy akkor most jobb- vagy baloldali művet tart-e a kezében… Beszélnél kicsit erről a – mondjuk így – »jobboldali magyar nyelvben« egyelőre talán szokatlannak ható »módszerről«, illetve annak a hazai kulturális és politikai életben betöltendő szerepéről?

A »visszanyal a fagyi« és az »akasztják a hóhért« effektus mindig izgalmas, ráadásul a szellem története a bátor, sőt merész kísérletezéstől mozdul. Amint Ray Bradbury, a Fahrenheit 451 és a Marsbéli krónikák írója, neves konzervatív sci-fiszerző mondta: »élvezem az eszméket: konfettiként feldobom őket és amikor aláhullanak, önfeledten szaladgálok köztük«. A konzervatív szellem – minden ellenkező híreszteléssel szemben – mindig is újító volt, hiszen a hagyományok megvédése örökké arra kényszerítette, hogy ismerje a világot, tájékozódjon, és újabb és újabb gondolatokat mozgósítson a megőrzés munkájára. De Németh Lászlót is idézhetném, aki azt mondta: »hagyomány és forradalom nem ellenségek, hanem egy olló két szára«. A konzervatív szellemen belül is erről van szó: miután 1968-at követően az egykori lázadók lettek az új elit, egykori elméleteiket kijátszhatjuk ellenük – Marcusét Daniel Cohn-Bendit ellen, Debord-t a médiaelit ellen. Amire Antonio Gramsci nyolcvan-száz éve javaslatot tett, vagyis hogy a nyugat-európai forradalmi stratégia egy elhúzódó harc legyen, amelyben a »kulturális hegemónia« hosszú távú megszerzése a cél, ma a jobboldalon alkalmazandó. Ez elsősorban a kulturális struktúrák és a gondolatok terén érvényes, miután a politikai életben a jobboldal már győzelmet aratott. Paul Virilio magát többször is »keresztény anarchistának« vallotta, a nyugati zöld gondolat filozófiai eredője Heidegger technoszkepszise volt, Baudrillard 1984-ben megjelent, kifejezetten baloldal-kritikus könyvéből pedig lassan a harmadik részletet közöljük a Kommentárban. A politikában konzervatív forradalom zajlik, ideje, hogy a szellemi-kulturális életben is elindítsunk egyet!”