A leghosszabb huszonnégy óra – Strasbourg, december 11-12.

Erasmusos kalandjaimat eddig is blogbejegyzésekben rögzítettem: ilyenkor általában pár nappal korábban van már egy vázlat a fejemben. Ez most így volt. Elképzeltem, ahogy a hazautazásomról és a csodás strasbourgi napjaimról fogok mesélni. Ám nem egészen így történt.

Fenn: csoda és ünnepi varázslat

Strasbourg volt az én álomvárosom, ezért is jelöltem meg második Erasmus-helyként is (és azért kerültem végül Tübingenbe, mert a németet szerettem volna gyakorolni). Egyik legjobb barátnőm, Márti velem párhuzamosan tölti külföldi félévét Lyonban, így elhatároztuk, hogy Strasbourgban találkozunk, és közösen fedezzük fel a várost. 

Hangulata rögtön elvarázsolt, a karácsonyi kivilágítás, a folyópart és a gyönyörű utcák, no meg az elképesztően szép katedrális. A szemkápráztató látványosságok és az adventi légkör miatt egy pillanatra azt éreztem, hogy talán mégis ide kellett volna jönni tanulni. Be is jártuk a keresztbe-kasul az egész karácsonyi vásárt, forralt bort ittunk, és csak meséltük egymásnak az élményeket. Majd hazaindultunk fél nyolc körül.

De ezt csak később tudtuk meg.

Lenn: a rémálom huszonnégy órája

Este nyolc körül: Mikor a sötétben nehezen nem találtuk meg a szállásunkat, azt hittem, ez lesz a legrosszabb része rövid strasbourgi tartózkodásomnak. Tévedtem. Éppen a lakásba értünk, mikor kb. egyszerre három üzenetet is kaptam barátaimtól, hogy jól vagyok-e. Aztán a szállásadónk bekapcsolta a tévét, és akkor kezdtük kapiskálni, mi is zajlik tulajdonképpen.

Este tíz körül: Késő estig néztük a híreket, amelyek egyre csak a szörnyűségekről, a lezárt utcákról és a válságos helyzetről számoltak be. A szüleim persze teljesen kétségbe voltak esve, és mi sem tudtuk, hogy holnap mi lesz, de akkor még mindig abban reménykedtünk, hogy reggelre visszatér az élet a rendes kerékvágásba. Nem úgy lett.

Reggel nyolc körül: Szállásadónk rögtön azzal fogadott, hogy a merénylőt nem kapták el reggelre sem, egész Strasbourg megbénult, minden le van zárva, nincs karácsonyi vásár, és hagyjuk el minél hamarabb a várost. Kb. öt perc alatt vettünk új jegyet, barátnőm vonatra, én egy korábbi buszra. 

Reggel tizenegy körül: Mikor a buszom nekem is elindult tizenegy körül, azt hittem, most már nem lehet baj. De az ellenőrzés során kialakult óriási dugó miatt szinte alig tettünk meg pár kilométert, három óra múlva is még Strasbourgban voltunk.

Akkor a busz visszafordult, s visszavitt az elindulási helyre.

Délután kettő körül: Kétségbeesés, sírás, éhség vett erőt rajtam ekkor, ahogy kiszálltam újra három óra utazás után.

Összeszedtem magam, visszamentem az állomásra, kerestem egy TGV vonatot, amivel késve ugyan, de átjutottam a határon, és elértem Stuttgartba. 

Este hat körül: Stuttgartban voltam. Késés, fáradtság nem számított, rohantam jegyet venni. Fél nyolckor toppanaam be a lakásba. Pont huszonnégy órával azután, hogy a rémálom elkezdődött. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy visszajutottam, és végre minden rendben volt.

Az élet megy tovább

Mindent összevetve óriási szerencsénk volt barátnőmmel, hiszen csak pár percen múlt, hogy elhagytuk a vásárt a szerencsétlenség előtt.

Utólag is úgy érzem, hogy soha sem voltam még ilyen nehéz, kiszámíthatatlan helyzetben, ahol ennyi akadályt kellett legyőznöm teljesen egyedül. Ez a pár óra tanított meg rá, hogy ha elég erős vagyok, bármit meg tudok oldani. De arra is, hogy néha csak a sorson (gondviselésen) múlik minden.

Egy biztos: sosem fogom elfelejteni ezt a strasbourgi huszonnégy órát.

***

A fényképeket helyszínen tartózkodó szerzőnk,
Gacsályi Sára készítette, akinek
a beszámolóját itt olvashatják.