Ittlétünknek célja, s nem oka van

„A kötet címe mintha ugyanerre a gondolatra erősítene rá: angyalvakond. Itt is pregnáns a kép szimmetriája, az égi és a földi egymásra tükröztetése.

Tetszett a szóban munkáló pólusok feszültsége. A fehér/fekete, fönt/lent, gyors/lassú, az A és a V távolsága. Először egyébként héberül szúrt szemet a metafora. A 'vakond' cháfárperet, aminek a közepén ott világít a párpár, 'pillangó' szó, még akkor is, ha ez csak vizuális effekt, hisz a két szógyöknek semmi köze nincs egymáshoz.

Így született meg a szó. De miért ezt írtad a kötet homlokára?

Úgy éreztem, ez a szó, angyalvakond, valaminek nagyon megragadja a grabancát. Valami lényegesnek a világ természetéről.

Mire gondolsz?

Arra, hogy a vallásalapítók, így vagy úgy, de kivétel nélkül mind földönfutóvá lettek. Ez, ahogy Eliade, Campbell, és mások bemutatták, kötelező stádiuma a mitikus megpróbáltatásoknak. A sivatag, a verem, a Gecsemáné kertje. A hajléktalanságban tehát, ahogy más devianciákban is, ott a szent, a kivonult, a látó ember atmoszférája. Röviden: az angyali. Ezt artikulálja, oszcillálja, ha tetszik, folyamatosan a vakondlét. A tulajdonnélküliséggel járó veszedelem. A sötétség. A súly.

Hogyan láttál munkához? Mik voltak, ha voltak, az előképeid?

Töprengtem, mi lenne a legjobb. Egy ötszereplős, zenei építkezésű oratórium, egy pentalógus? Sokáig ilyesmiben gondolkodtam, a Jób könyvére is hajazva. Meg is írtam már Elihu monológját, Jób negyedik barátjáét. Őt kevesen ismerik, pedig ő az egyetlen, aki nem tartja föltétlen bűnösnek Jóbot, a másik három ugyanis szinoptikusan végig ezt szajkózza. Szerénytelenül még egy eposz ötlete is megfordult a fejemben, egy afféle hajléktalan Toldi. Ehhez is nagy kedvem lett volna, ám végül letettem róla.

Miért?

Ragaszkodtam a polifóniához. Nem akartam egyetlen központi figurát, márpedig az eposz szabályai ezt követelik. Sokféle út vezet a hajléktalanságig, s ezekből én nem tudtam volna jószívvel egyet kiragadni, azt piedesztálra emelni, a többit csak mellékalakként skiccelve föl mellé. Így aztán inkább az  Éjjeli menedékhely szerkezetéhez hasonlóan jártam el. Ott is mindenki epizodista, hogy a nyomor maga lehessen a főszereplő.

S az oratóriumról miért mondtál le? Pilinszky írt néhány ilyet.

A szöveg empíriája, naturalisztikus aspektusa valahogy kirítt a metafizikai hangvételből. Márpedig ezeket a mikrorealista vágóképeket nem akartam elhagyni. Sajnálom, mert a kötet így előadhatatlan, holott a versek egy része színpad után kiált.

Emlékszel még, mikor írtad meg az elsőt?

Persze. Épp kirúgtak a gimiből. Egy néniről szólt, akit kiszűrt a tüdőgondozó. Egy ideje már fájt a háta. Kiderült, hogy tébécéje van. Az utcán élt, s köhögőrohamot kapott a Moszkván. Én hívtam ki hozzá a mentőt. A doki ruhán át adott neki egy Seduxen-injekciót. Ez a vers végül nem került be az ötvenbe.

Amíg tébécés volt, nem mehetett szállóra, gondolom.

Amíg fertőzött, addig nem. Ez ma már igen gyorsan kezelhető. Fantasztikus néni volt egyébként. Azt mondta: „Két fogam maradt csak, de pont egymás fölött. És én ne legyek hálás?”

A te radarodon tehát már a rendszerváltás előtt is megjelentek a hajléktalanok.

Ó, persze. Én már sihederként is igen vonzódtam az ilyen kiszállt, szótlan, elhanyagolt külsejű figurákhoz. Fáradtan ücsörögtek a padon, ecetes vízzel dörzsölgetve, amit épp kikukáztak. Korunk prófétáit, Keresztelő Szent Jánosait láttam beléjük. Ez akkor persze még nem volt tömegjelenség. Néha oda is mentem hozzájuk. Volt, aki rám förmedt, de akadt olyan is, aki eldumálgatott velem. Ülj arrébb egy kicsit, szólt, nehogy átugorjanak rád a tetűk.

Ismertük egymást akkoriban, nyolcadikban együtt kosaraztunk.

Így van, a Csőszerelőipari Vállalat csapatában. Te magas vagy, úgyhogy te kezdőjátékos voltál. Engem csak a győztes meccseken állítottak be, akkor is csak az utolsó öt percre. Ott is hagytam az egészet a francba.

Én is emlékszem a Bartók Béla út környékén egy ilyen homeless bácsira. Egyáltalán nem féltünk tőle.

Ennek volt egy praktikus oka is. A szovjet alatt nem lehetett közterületen piálni. Ezt a rendszerváltás tette lehetővé. Akkor kezdhettük csak el szívni a csövidinkát nyilvánosan.

Ez igaz.

A hajléktalanság amúgy egy odi et amo szitu. Rémiszt, ám a mókuskerékből, vagy a burzsoázia kulisszái mögül nézve olykor azért tán vonz is valahol, hisz – kívülről legalábbis – egyfajta megszabadulásként, a taposómalom, a rád nehezedő terhek, elvárások levetéseként is érzékelhető. Szilasi regényében, A harmadik hídban ezt a vágyódó, vezeklő attitűdöt testesíti meg Barták, az önkormányzati képviselő.”