Csökkenteni kell a stresszfaktort az oktatásban! – Szabó Ildikó és Fenyvesi Kristóf a Mandinernek

Élménypedagógus-sorozatunkban olyan tanáregyéniségeket mutatunk be, akik munkájukkal, szellemiségükkel bátran újítják meg a közoktatást. Akiknek innovatív módszerei érdemesek arra, hogy széleskörben ismertté váljanak. Interjúsorozatunk korábbi darabjait itt olvashatják.

Ez alkalommal kissé rendhagyó interjút készíthettem, ugyanis anya és fia ült le beszélgetni, akik mindketten az oktatás megújításán fáradoznak. Szabó Ildikó, a pécsi Apáczai Csere János Nevelési Központ 1-es számú Általános Iskola matematika-fizika szakos tanára, Bonis Bona „A nemzet tehetségeiért”-díjas pedagógus. Fia, Fenyvesi Kristóf, a Finn Nemzeti Oktatáskutató Intézet kutatója, a világ legnagyobb matematikai-művészeti közössége, a Bridges Organization alelnöke. Közös bennük, hogy ÉlményMűhely névvel egy egészen úttörő hazai kezdeményezés vezetői: foglalkozásaikon a matematika és a művészet kapcsolatát teszik átélhetővé a diákok számára.

A köztudatban az él, hogy Magyarország matematika-nagyhatalom. Számos nemzetközi versenyeredményről, kiváló diákolimpiai szereplésről hallani. Mennyire igaz ma ez a kép?

Fenyvesi Kristóf: A diákolimpiákon kivételes hazai teljesítmények születnek időről időre, és nem csak matematikában. Minden okunk megvan arra, hogy büszkék legyünk erre. A jelenlegi eredmények alapján azonban az USA-t vagy több ázsiai országot is inkább lehetne „matematika-nagyhatalomnak” nevezni. A PISA-felméréseken elért vészesen alacsony eredményeink pedig sajnos igen sötét tónusokkal árnyékolják be ezt a képet.

Nem lehet azzal letudni, hogy ha a válogatott jól játszik, akkor az egész ország örülhet. Hosszan lehetne sorolni azokat a magyar matematika-pedagógusokat, akiknek komoly elképzeléseik voltak és vannak arra nézve, hogy Magyarországot matematika-nagyhatalommá tegyék. Erről azonban elsősorban akkor beszélhetnénk, ha a játékon, azaz a problémamegoldó gondolkodás örömteli fejlesztésén alapuló szemléletet nem csupán az olimpikonok sajátíthatnák el az Oxfordhoz és Cambridge-hez hasonlóan teljesen zártan működő magyarországi elitiskolákban. 

Miért gond az elitiskolai matematikaoktatás privilegizált helyzete? Nem biztos, hogy minden diáknak ezek a módszerek valók, nem?

Fenyvesi Kristóf: Egyrészt a matematikaoktatással foglalkozó szakemberek jól tudják, hogy az elitista szemlélet lebontását és a legújabb technológiák azonnali iskolai beépítését illetően szenzációs forradalom megy most végbe a nemzetközi oktatásügyben, aminek az egyik főszereplője éppen a matematika. Másrészt Pólya György, Péter Rózsa, Dienes Zoltán, Varga Tamás és követőik szemléletének valódi megtapasztalására tulajdonképpen a PISA-kihívásokkal küzdő diákok tömegeinek legalább akkora szüksége volna ezekben az ínséges időkben, mint a tehetségeknek. A jelek szerint viszont a magyar diákok többsége mind a kincset érő magyar matematika-pedagógiai örökségből, mind pedig a jelenlegi nemzetközi matematika-reneszánszból kimarad. A következményeket már ma tapasztalhatjuk, és ezek közül nem az a legrosszabb, ha a tanulmányi olimpián vagy a PISA-teszten lemaradunk. A tesztek megoldásánál ugyanis sokkal fontosabb, hogy beépül-e, hatással van-e az emberek hétköznapi és szakmai életére a matematikai műveltség, tudják-e, szeretnék-e minél sokrétűbben kamatoztatni a tanultakat.

Tekintsünk túl akkor az elitiskolák falán! Általánosságban mennyire működik jól a matematikai tehetséggondozás Magyarországon?

Fenyvesi Kristóf: Az egyik nagy probléma, hogy a tanulmányi csúcsteljesítmények letéteményeseit jelentő és egyébként a szaktárgyi érettségikre is a legeredményesebben felkészítő intézményi és szaktanári hálózat sokat vesztett a szervezettségéből és a megbecsültségéből. Ezt jól mutatja, hogy az 1894-ben(!) Arany Dániel matematikus által elindított és a matematikai és természettudományos tehetséggondozó hálózat azóta is központi platformjának számító KöMaL a tavalyi év során a megszűnés szélére sodródhatott. Ide tartozik az is, hogy a rengeteg plusz munkával és nem egyszer egyéni források bevonásával szakköröket, táborokat szervező, rendhagyó tanulási programokat megvalósító pedagógusokat

A döntéshozók nem tekintik őket olyan autonóm szakembereknek, akikre az erőforrásokat rá lehet bízni, amelyekkel a saját illetékességi körükben, a diákjaikkal, kollégáikkal és a szülőkkel egyetértésben gazdálkodhatnak. Másrészt pedig túl sok a stressz a rendszerben. Mindez azonban nem csak a matematikaoktatás sajátja.

Szabó Ildikó, az ÉlményMűhely pedagógiai koordinátora több évtizedes közoktatási tapasztalattal rendelkezik. Hogy látja, változott a gyermekek érdeklődése a matematika iránt a digitális forradalom hatására?

Szabó Ildikó: A jelenlegi tananyagban nem sok utalást találni a matematika és a digitális forradalom szoros összefüggésére. Ugyanakkor az ÉlményMűhely iskolai és iskolán kívüli rendezvényein is azt tapasztaljuk, hogy robotokkal és a már alacsony áron hozzáférhető, sőt más országokban a diákok számára ingyenesen osztogatott programozható kütyükkel gyerekek tömegeit lehet bevonni, és érdeklődővé tenni a matematikai gondolkodás fejlesztése iránt is. A digitális és a kétkezi modellezés összekapcsolása a többmillió felhasználóval rendelkező ingyenes GeoGebra-szoftver és az ÉlményMűhely modellező készleteinek a fúziója révén, vagy a mobil szenzorok alkalmazása a fizikai kísérletekben, a kiterjesztett valóság alkalmazások a geometriai szemléltetésben, a „FabLab”-eszközöknek és a maker-kultúrának a gyerekek igényeit lekövető, matematikapedagógiai kiaknázása, egyaránt fontos irányok a számunkra. Mindettől a matematikatanítás megújítását is várhatjuk, és reméljük, hogy eljön az idő, hogy az iskolai tanterv és kultúra is támogatni fogja ezeknek az összefüggéseknek a kiaknázását.

Fenyvesi Kristóf: Az ÉlményMűhely finnországi, koreai, izraeli, dél-afrikai vagy az Európai Unió által támogatott projektjeiben azt látjuk, hogy ezekre az új irányokra hatalmas a hivatalos intézményrendszer szintjén is megjelenő igény. . 

Szabó Ildikó: Magyarországon a Nemzeti Tehetség Program támogatása, az alternatív iskolák, alapítványi kezdeményezések révén, valamint a közösségi médiában aktív tanárok önszerveződő csoportjainak köszönhetően, ugyancsak ismerősek lehetnek ezek az irányok. A hivatalos tanárképzés viszont óriási gyakorlati tapasztalatszerzési, közösségépítő és motivációs lehetőséget szalaszt el azzal, hogy a tanulásnak ezeket az új formáit, módszereit, eszközeit és színtereit teljesen figyelmen kívül hagyja. A tudás szerkezete átalakult, a 3D-nyomtatás hétköznapivá vált, az egyéni és csoportos kezdeményezőkészséget támogató projektmódszerben, játékos-, élményközpontú pedagógiákban nincs semmi újdonság. A pedagógusok és a gyerekek elsöprő többsége mégis magára marad az ötleteivel. Jelenleg a rendszer nem értékeli és motiválja az önálló kezdeményezéseken alapuló jó gyakorlatokat, holott ezek azok, amik a gyerekek többségének a tulajdonképpeni igényeire és szükségleteire igyekeznek választ keresni. 

Ide kapcsolódik, hogy elkeserítő adatokat olvashatunk a természettudományos oktatás nehézségeiről: alig választják ezeket a szaktárgyakat a tanárszak iránt érdeklődők, a csökkenő óraszámok mellett felvetődött egy komplex természettudományos tárgy bevezetése, számos iskola a bemutató eszközök hiányától szenved. Mi lehet a megoldás? Tényleg ennyire negatív az összkép?

Szabó Ildikó: A világ jelenségeit nem lehet csupán egyetlen szempontból vizsgálni, a felfedezés eredménye és öröme is a különféle szempontok újszerű kombinációjából fakad. Az viszont, hogy a komplexitás a diákok és a tanárok számára a kaland lehetőségévé vagy pedig nyomasztó stresszfaktorrá válik, nagyban a tanár és az iskola felkészültségén múlik. Sikerül-e a tanárképzés során, ugyanolyan együttműködő gyakorlati tevékenységen keresztül, amilyet a diákoktól várnak, a több szempontúság kultúráját megalapozni? A több szempontúság kultúráját, a tanulást, mint pozitív élményt, a másik iránti empátiát,

Fenyvesi Kristóf: A fenti kérdések megválaszolására a tananyagok gyakorlatilag kéznél vannak, sok esetben, mint egykori „kísérleti tankönyvek” az internetről letölthetők. Meg is tudjuk mondani, mutatni, hogy egymástól elszigetelt zárványokban hol folyik ilyen jellegű munka. Sajnos azonban azt is tudjuk, hogy ez milyen kevés gyerekhez jut el valójában, mert azoknak, akik a rendszerszintű döntéseket hozzák, a jelek szerint nem ezeket a megközelítéseket áll az érdekükben kiterjeszteni. 

Napjainkban fokozott ingeráradat éri a diákokat (internet, okoseszközök révén), hogy ellensúlyozhatja ezt a hagyományosan a lexikalitásra hangsúlyt helyező magyar oktatási rendszer?

Szabó Ildikó: Az oktatási rendszernek szerintünk mindezt nem ellensúlyoznia kellene, hanem az igényeket és a szükségleteket felismerve megerősítenie, beépítenie és aktívan, használnia a technológiát. Miközben ott tartunk, hogy a mobileszközök használatát iskolai házirendek tiltják, rengeteg hazai forrást és európai uniós pénzt költünk az oktatás technológiai fejlesztésére, amiben a diákoknak a saját eszközei, illetve a biztonságos és tudatos internethasználat, és általában véve a mobiltanulás elvileg kiemelt szerepet kellene játszanak. 

A tanítás mellett a játékközpontú pedagógia sajátos formáját valósítjátok meg az Élményműhely keretein belül. Milyen módszereket használtok?

Fenyvesi Kristóf: Az ÉlményMűhely magyarországi központja mellett, finnországi központunk már hatodik éve aktív, eredményeinket finnországi iskolák is alkalmazzák, projektjeinket a finn oktatási minisztérium is támogatja. Együttműködéseink révén van némi rálátásunk arra is, hogy az európai tendenciákat globális kontextusba helyezve, miről szól a koreai oktatás reformja, Szingapúrban, Kínában és az Egyesült Államokban milyen módszerek és eszközök jelennek meg és melyek a módszertani és technológiai innovációkat illető legfrissebb tapasztalatok. Mindezeket az ismereteinket az ÉlményMűhely magyarországi gyakorlatába is beépítjük. 

Szabó Ildikó: A tudomány, technológia, mérnöki ismeretek, művészet és matematika integrációján alapuló STEAM-megközelítésnek a lényege, hogy nem egy bizonyos módszer alkalmazását jelenti, hanem egy olyan kreatív keret kialakítását, ami lehetővé teszi, illetve ki is kényszeríti a módszertani megközelítések variálását, a nézőpontváltást, és nem csak a diákok, de a tanárok közötti kooperáción alapuló felfedezéseket, de az iskolán kívül megszerezhető tudás beépítését is.

Hogy érzékelitek, mennyire fogékonyak a pedagógusok az új módszerekre? Mi motiválhatja a pedagógusokat egy olyan környezetben, ami folyamatos változást, új teljesítményeket (portfólióírás) jelent számukra?

Szabó Ildikó: Az ÉlményMűhely hálózatában több mint háromszáz tanárral tartunk rendszeres kapcsolatot. A legtöbbeknek van már arról személyes tapasztalata, hogy motivált diákokkal és kollégákkal könnyebb együtt dolgozni.

A legtöbbjükben él az igény arra is, hogy minél sokrétűbb párbeszédet folytathassanak a diákjaikkal, emberileg is megismerjék egymást. A továbblépés vagy újrakezdés, akár több évnyi, több évtizednyi csalódásokkal és adott esetben kiábrándulásokkal teli utat követően, azonban nem minden tanárnak könnyű. Valamiféle gátat, azonban a kezdő és a tapasztalt tanároknak is át kell törniük, mivel a pedagógiai kísérletezés tulajdonképpen a hagyományos szereposztás megváltoztatásáról is szól. Új szereposztást kell az érintetteknek maguknak kialakítaniuk, ahhoz, hogy a diákok és tanáraik, intézményvezetők és a döntéshozók között egy olyan horizontális viszonyrendszer jöhessen létre, amiben demokratikusan alakulnak ki a pozíciók, és az egyes szerepek flexibilisen megváltoztathatók. 

Az Élményműhellyel az MCC FIT Programjában is jelen vagytok, egy rendhagyó, a művészet és matematika kapcsolatát bemutató képzéssel. Hogy kell ezt elképzelni?

Szabó Ildikó: A művészet és a matematika közötti kapcsolat elsőre talán nem magától értetődő, viszont a különféle érdekes struktúrák, mintázatok létrehozatala, játékos megfejtése, új gondolkodási formák kipróbálása gyerekeket és felnőtteket is érdekel. Az ÉlményMűhely MCC-s művészet és matematika képzése egy olyan projektnap, ahol síkbeli és térbeli mintázatokkal és ezek matematikai, művészeti és kulturális összefüggéseivel játszunk, a játékot pedig az MCC segítségével fejlesztett elektronikus tananyagok és az ÉlményMűhely legkülönfélébb eszközei, valamint a maguk a diákok által készített alkotások és játékok teszik emlékezetessé. A tapasztalatunk az, hogy a rendszeres hétvégenkénti MCC-s foglalkozások visszahatnak a programban résztvevő gyerekek, családok hétköznapi tevékenységére is, talán az iskolájukba is visszavisznek a gyerekek az élményeikből ezt-azt. Ugyanez mondható el a szintén élményműhelyes Vecsei Ákos robotikai képzéséről is, ami szintén az MCC rendszerében valósul meg, és rendkívül népszerű a gyerekek körében.

Számos nemzetközi konferencián is részt vesztek, mit láttok, mik a nemzetközi matematikaoktatási trendek? Milyen módszereket vehetnénk mi is át?

Fenyvesi Kristóf: Ezt nehéz lenne röviden összefoglalni, mivel az oktatási közeg egésze átalakulóban van, nagyon nagy a változtatásra az igény. A kreativitás kibontakoztatásához a tanulót, tanárt és a szülőket egyaránt megillető kölcsönös bizalomra, autonómiára, a különbségek iránt érzékeny attitűdre, és mindenekelőtt a mai magyar oktatás karakterét alapvetően meghatározó stressz csökkentésére van szükség. Sokat segít a nyitottság egymás és az újdonságok, az ismeretlen élmények iránt. Mindez nem érhető el egyetlen módszerrel. A különféle módszereket szakemberként ismerő, s ezekkel bátran, de tudatosan kísérletező, valamint az egyéni és csoportos tanulási formák kibontakozását elősegítő tanárokra és pedagógiai modellekre van szükség. Az ÉlményMűhely ebben a tekintetben a módszertani fejlesztés eszköze is, ugyanis abban hiszünk, hogy nem a konferenciákon, hanem a gyakorlatban lehet a legjobban átadni az új megközelítéseket.

Olyan eseményekre van szükség, ahol a tanárok gyakorlati formában oszthatják meg egymással a saját ötleteiket, eszközeiket, módszertani innovációikat. A technológia, a „high-tech” fontossága mellett, pedig egyre többet kellene beszélni a „high-touch”-ról is, azaz arról a tanári-emberi képességről, minőségről és személyiségről, ami és aki képes a diákok legnagyobb részét úgy megszólítani, hogy arra örök életükben mint meghatározó és pozitív élményre emlékezzenek. Valami olyasmire, ami mind intellektuálisan, mind pedig emberileg sokat adott nekik egy bizonyos pillanatban. Lehet ugyanis, hogy egy mesterséges intelligencia-alapú tanárrobot rengeteg ismeretet tökéletesebben tud majd átadni nálunk, és még az is lehet, hogy ez a tanár-robot sokkal hatékonyabb lesz az olyan tehetségek fejlesztésében, akik már eleve motiváltak arra, hogy további ismereteket szerezzenek és képesek az önálló tanulásra. Az emberi minőség, az empátia és az egymás iránti szeretet és felelősség megalapozását és elmélyítését viszont a jelenleg ismert paradigmákat számításba véve nem fogjuk tudni „leprogramozni”. Ehhez igazi emberi tanítókra is szükség lesz, mint ahogy mindig is így volt az emberiség történetében, kultúráktól és civilizációs berendezkedéstől függetlenül.

***

Fotók: Ludvigh Károly, MCC-archívum