„Semmit nem tettünk rossz szándékkal” – Kövér László harmincévnyi politikáról

Mit mondana mai Kövér László a harminc évvel ezelőtti, hajpántot hordó, farmeres-pulóveres énjének? Megbánt bármit is?

Ha csak azt nézzük, van-e bármi a komoly döntéseink között, amit bánok vagy szégyellek, akkor rövid válaszom, hogy nincs. 

És a bővebb?

Ennyi év távlatából visszatekintve az ember azért érzékeli, hogy mennyit változott a habitusa, mennyivel egyszerűbben látta a világot és mennyivel forrófejűbb volt, mint ma. Talán mértéktartóbb és bölcsebb is lehettem volna egyes megnyilatkozásaimban, de ezt a fiatal kor és a tapasztalathiány számlájára lehet írni. A Fidesz mint közösség döntéseit illetően: tévedni tévedtünk, rossz szándékkal semmit nem tettünk, kárt – azt hiszem – soha nem okoztunk.

Vannak elveszett illúziók? Olyan ideák, amik '88-ban még elérhetőnek tűntek, ám később a politikai realitás rájuk cáfolt?

Bizonyos nézőpontból totális illúzióvesztés az elmúlt harminc év. Elég csak arra gondolni, hogy harminc évvel ezelőtt, a rendszerváltozás hajnalán hazánkban, de tágabban egész Kelet-Európában a választópolgárok és a rendszerváltoztató elit azzal az illúzióval élt, hogy létezik egy életminőségben, gazdasági fejlettségben, kultúrában kiforrottabb nyugati modell, amitől minket a szovjet megszállás eltávolított. Hittünk abban, hogy fel kell zárkóznunk ezekhez az országokhoz, amelyek a saját történelmüket élhették. Hittük, hogy elérhetjük azt az életminőséget és kulturáltsági színvonalat (politikai kultúrára is gondolok), amit bennük látni véltünk. Egy másik illúziónk pedig abban gyökerezett, hogy az EU valóban Európa újraegyesítésén fáradozik, a hozzá való csatlakozás pedig történelmi erkölcsi-politikai kárpótlásként is felfogható a kommunista diktatúra évtizedeiért. Ha innen nézem,

nem éppen indokolatlanul érezhetjük magunkat a Nyugat által elárulva, értékeinkben, méltóságunkban megalázva, érdekeinket tekintve gyakran mellőzve. Talán ennek is köszönhető, hogy a Visegrádi Négyek – kormányaik eltérő ideológiai, pártcsaládbeli besorolásától függetlenül – egyre jobban megtalálják a közös hangot. Míg a közép-európaiság a 80-as évek második felében a szovjet birodalmon belül jelentett egyfajta alternatívát, a relatív autonómiáért való küzdelem esélyét, addig ma a V4-es együttműködés vagy a Három Tenger Kezdeményezés az euroatlanti birodalom perifériáján próbál mozgásteret teremteni a Nyugathoz képest eltérő történelmi pályát bejárt új tagállamok érdekérvényesítéséhez.

Teljes kudarc lenne ez a harminc év Magyarországnak a nyugathoz való felzárkózás szempontjából?

Valóban, sikeresebbek is lehetettek volna a szovjet blokk országai, ha a '90-es életnívóról való elmozdulást nézzük. Nagyjából ugyanazok a folyamatok érvényesültek a Baltikumtól a Balkánig, úgy tűnik, egyszerűen erre volt lehetőségünk. Magyarországon is a realitásokkal összhangban zajlott a politikai, gazdasági, társadalmi átalakulás. A rendszerváltozást levezénylő elit minősége – ideértve az utódpártot és az SZDSZ-t – is a történelmünk által meghatározott.

Visszatérve a rendszerváltó Fideszhez: 1990-ben a Fidesz még az SZDSZ-nél is keményebb antikommunista retorikával vágott neki az első szabad választásoknak, és később is napirenden tartotta a pártállami múlthoz való viszonyt. Lett emléknapja a kommunizmus áldozatainak, megépült a Terror Háza... Van még bármi törleszteni valója a Fidesznek a múlttal szemben?

Törleszteni már nincs mit.

Végleg helyretettük a kommunizmus bűneit, feldolgoztuk ez a korszakot?

Már nincsenek az élők között, akiket elszámoltatni lehetne, e mulasztásainkat nem tudjuk pótolni. Azzal, hogy az Alaptörvény – bár csak deklaratív módon, mégis jogi érvénnyel bűnös és törvénytelen rendszernek minősítette a pártállamot,

A többi a történészek, a történelemtanárok vagy a filmrendezők dolga – vagy az lenne.

De ott vannak a titkosszolgálati iratok, amik nyilvánossá tételéért több mint egy tucatszor szólalt fel az LMP.

Nem a politikai publicisztikák tónusában kell a történelmet feldolgozni. Bár Lengyelország előrébb tart a kérdésben, hiszen ők korábban kezdtek el vele foglalkozni, és erősebb közmegegyezés van a kommunizmus viselt dolgairól, mi sem szégyenkezhetünk. Az ügynökügyekről régi álláspontom, hogy ez egy gumicsont, amit rendszeresen akkor dobnak be a politikai küzdőtérre, amikor uborkaszezon van, vagy valamiről el akarják terelni a figyelmet – például arról, hogy egy adott pártnak nincs érvényes mondanivalója a mai magyar valóságról. Fontos, hogy nálunk sem kevésbé feltárt a titkosszolgálatok múltja, nem kevésbé hozzáférhetők a nemzetbiztonságot a nyilvánossággal nem sértő információk, mint más országokban, ideértve Németországot is.

A Fidesz lassan 30 éve parlamenti tényező, hajdan egy merőben új politikai generációt jelentett, és hozzá képest az MDF, MSZP soraiban ültek a „nagy öregek”. Mára megfordult a helyzet, a Fideszben találhatóak jobbára a veterán politikusok, és mások képviselik a fiatalságot. Milyen érzés átélni ezt a generációs változást?

Jó érzéssel, barátsággal, tisztelettel és persze az elszállt fiatalság iránti nosztalgiával tekintek vissza Szabad Györgytől kezdve Oláh Sándoron át Varga Lászlóig azokra az MDF-s, kisgazda, kereszténydemokrata képviselőkre, akikhez szinte csak pozitív élmények kötnek. Összevetve a mai viszonyokkal, a parlamentben jelenleg uralkodó hangulattal, bizony azok voltak a boldog békeidők. De hagyjuk a bajtársi érzelmeket!

Az elmúlt évtizedek parlamenti politizálásának az MSZP is része volt, őket nem említette...

Ha a mai politikai ellenfeleinkhez mérem őket, akkor

akinek önmagában már a hatalomba jutása is a rendszerváltozás korrektségébe vetett illúzióink végét jelentette.

Furcsa ezt öntől hallani, akinek elkötelezett antikommunizmusát még ellenzéki térfélen sem szokták megkérdőjelezni.

Szögezzük le, Horn a szónak semmilyen értelmében nem volt hazafi, hiszen idegen zsoldban fegyverrel harcolt a saját hazája ellen. Miniszterelnökként, politikusként azonban pontosan tudta, mi az az államrezon. A maga meglehetősen egyszerű felfogásában az államot a saját népe, az úgynevezett kisemberek boldogulása érdekében próbálta működtetni, ehhez képest rengeteg kárt okozott például a Bokros-csomaggal, a gáz- és energiaszolgáltató vállalatok kiárusításával vagy a televíziós műsorszolgáltatás idegen kézbe játszásával. De fel sem merült benne, hogy szándékosan szétverje a tetőt a fejünk felett, vagy hogy önként adja át a ház kulcsát új, önjelölt főbérlőknek, ha már felszabadultunk a szovjet gyámság alól.

Azért a '94 és '98 közti parlamenti politizálásra inkább a heves, olykor kifejezetten durva politikai csatározások miatt is emlékszünk, nem?

Ekkor még voltak érdemleges és érdekes politikai viták. Nikolits miniszter úrral például a nemzetbiztonsági bizottság elnökeként meglehetősen éles csörtéket folytattunk zárt ajtó mögött. Viszont a nemzetbiztonsági törvénytervezetről, amely nem volt rossz munka, s amelynek elfogadásához a kétharmados többség birtokában nem volt szüksége a kormánynak a mi szavazatainkra, mégis érdemleges párbeszédet folytattunk. Mi akkor arra mutattunk rá, hogy nemcsak az állami titkosszolgálatoktól kell megvédeni az emberek szabadságát, hanem az egyre terebélyesedő magán-titkosszolgálatoktól, magánnyomozó-irodáktól is. 

Azt állítja, hogy ezek szerint a maitól gyökeresen eltérő politikai kultúra uralkodott a kilencvenes években?

A szocialistákat és szabad demokratákat csak a politikai korrektség kedvéért neveztük ellenfeleknek, valójában ellenségnek tekintettük őket, és ez nem is a személyeknek szólt, hanem annak a világnak, amit ők képviseltek.

megadtuk a legalapvetőbb tiszteletet egymásnak, ez pedig elveszett 2010 után.

Mi lehet az oka ennek a változásnak?

Ez részben generációs kérdés, teljesen más neveltetésű nemzedék lépett a politika porondjára, amely nemhogy az íratlan szabályokat nem hajlandó tiszteletben tartani, gyakran az írottakat sem. A parlament funkciója is teljesen átalakult, korábban a közvélemény befolyásolásának egyik eszköze volt, a kilencvenes évek elején tömegek nézték a közvetítéseket, mára ez a szerepe elhalványodott, súlya csökkent.

Fókuszáljunk kicsit az aktuálpolitikára, a Magyarország megítélését most meghatározó Sargentini-jelentésre. Miben látja az okát annak, hogy hazánk ennyire egyedül maradt a brüsszeli páston?

Kezdjük ott, hogy alapvető mentális és politikai különbségek választják el hazánkat a nyugattól, amelyek olyan társadalmi folyamatok eredményei, amelyek a '60-as években kezdődtek el, és most tetőztek. 1994-ben, amikor beadtuk a csatlakozási kérelmünket, sem amikor 2004-ben felvételt nyertünk, Európa, az európai politika még nem olyan képet mutatott, mint ma. Persze, az is lehet, hogy csak nem vettük észre.
 
Mi volt más a rendszerváltás idején? Miben tűnt másnak az egységesülő Európa és politikusai?

1990-ben olyan formátumú politikusok vezették Európát, mint Helmut Kohl, Margaret Thatcher vagy François Mitterrand. Ennek a politikusgenerációnak a történelem-élményét a második világháború jelentette, pontosabban az egységesülő Európa békeprojektje, ami a háború ellenhatásaként jött létre. Ők nem olyan Európát vizionáltak, mint Sargentini, Macron vagy Angela Merkel.

nem pedig a nemzeti szuverenitást felszámolót. Ha ’90-ben azt kérdezik, hogy akarunk-e egy Moszkva-központú birodalomból egy Brüsszel-irányította birodalomba igazolni, akkor köszöntük volna szépen, és választunk egy harmadik utat...

Politikai és mentális különbségeket emlegetett, amik a nyugati országoktól elválasztanak minket. Mit ért ezek alatt?

Magyarország történelmét a XVI. századtól a nemzeti függetlenségért és önazonosságért folytatott megújuló küzdelmek határozták meg – hasonlóan a többi népéhez tágabb térségünkben. Nekünk nem voltak gyarmataink, a mi országaink voltak folyamatosan kitéve a nagyhatalmak hódító törekvéseinek. E történelmi különbségekből fakadóan a társadalmaink értékrendje is mutat fontos különbségeket. De válasszuk külön a nyugati politikai elitet és a társadalmat! A migrációs krízis alapvető kérdésekre világított rá: kétmillió bevándorló szakadt ránk, az emberek jelentős része ennek hatására nyugaton is eszmélni kezd, és elutasítja azokat a társadalmi víziókat, amelyek a keresztény kultúrát és önazonosságot fel akarják oldani. Hangjukat azonban a politikai korrektség és a puha elnyomás kifinomult és ördögi mechanizmusai elnyomják. Ha pedig kifejezésre juttatják véleményüket, egzisztenciális hátrányok is érhetik őket.

Magyarország számára a jelent mégiscsak Brüsszel és az Unióhoz való viszony határozza meg. Mire számíthatunk, ha a Fidesz ellenében még a saját pártcsaládján belül is megszavazták a Sargentini-jelentést? Ennyire csekély lenne hazánk lobbiereje?

Ha már így kiprovokálta: ma az Európát uraló politikai generáció, függetlenül a pártcsaládtól, nejlontermék csupán. Nincs történelem-élményük, és már a 68-as generáció is kifutott modell. Az persze más kérdés, hogy a 68-asok aberrálttá vált gondolkodásmódja miként hagyott nyomot a politikán. Mi legalább ’80-81 Lengyelországán megtanultuk, mit jelent a kommunista rendszerrel szembeni ellenállás, korábban a szüleink és nagyszüleink átélték a világháborút, a megszállásokat, ’56-ot és a prágai tavaszt, ami rajtuk keresztül a mi gondolkodásmódunkon is nyomot hagyott.

Tudják, hogy a tömegkommunikáció befolyásoló ereje messze felülmúl minden korábbit, így nincs jelentősége annak, ha egyik nap ezt mondják, a másik nap azt. Az sem számít, ha szembemennek saját vállalt értékrendjükkel, ha a taktikai játszmákban úgy forognak, mint a dinamó.

Sebastian Kurz osztrák kancellár korábban az orbáni politika szövetségesének tűnt, ám most ő is arról beszélt, hogy ki kell állni Magyarországgal szemben. Őt se tudtuk megnyerni?

Értjük Sebastian Kurz taktikai problémáit. Jelenleg Ausztria vezeti azt az Uniót, amelyben Merkel a legerősebb szereplő, az osztrák gazdaság pedig ezer szállal függ a német pénzügyi köröktől. Kurz fiatalon jutott a csúcsra, hosszú politikai karriert tervez, így megértjük a fordulatait, bár megbocsátani nehezen tudjuk. Ugyanakkor nem érzelmi kérdésről van szó: az Európai Néppárt egésze komoly válsággal küzd, a baloldalán elhelyezkedő benelux és skandináv pártok színtisztán liberálisok, mi meg a másik póluson vagyunk. Közben azt sem kellene elfelejteni, hogy a Fidesz az adott országban kiosztható mandátumokból az elnyertek arányát tekintve a legerősebb párt a Néppárton belül.

Mennyiben nehezíti meg a Brüsszellel való szkanderezés a kisebbségi magyarok érdekében történő uniós fellépést? Kárpátalján újra erősödnek a nacionalista hangok, és úgy tűnik, ezeknek nem helyi, hanem kijevi forrása van...

Az unió legnagyobb elvtelensége, hogy ameddig olyan periférikus csoportoknak, mint az LMBTQstb.-nek az úgynevezett szabadságjogaiért hatalmas elánnal küzd, addig az unió lakosságának egytizedét kitevő őshonos nemzeti kisebbségek érdekeit nemhogy felvállalni, de érdemi vitára bocsátani sem engedi. Az Európai Bizottság első körben lesöpörte a kisebbségvédelmi kezdeményezést, így indult el a Minority Safepack, amellyel – több mint egymillió támogató aláírás után – már kénytelenek foglalkozni. Eközben szegény LMBTQ-sok meg kezdhetnek aggódni, ugyanis a migránsok másfajta kultúrája okán komoly veszélybe kerülhetnek. Migránsokkal és szexuális kisebbségekkel állandóan foglalkozik az Unió, míg például az erdélyi magyarokkal elvétve sem.

amelyben az Uniónak nem osztottak lapot, így csak magunkra számíthatunk. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy az állami szuverenitások és a nemzeti önazonosságok között potenciálisan fennálló konfliktusoknak a méltányosság alapján való feloldása a 21. század Európájának alapkérdése.

***

Fotók: Földházi Árpád