Úton egy újabb zsákutcába

Miután egy történelmi vízió (az emberként egyedüliként élni érdemes világra vonatkozó elképzelések összessége) megvalósításáért folytatott politikai cselekvés eredményeként a meghaladni kívánt világban lévőnél rosszabbá válik a társadalmi közérzület és a jólét sem éri el az ígért szintet (a bőség kosarában nem lesz akkora a bőség, hogy abból mindenki, de legalábbis sokkal többen egyaránt vehessenek), fokozatosan elvész a hajdan erős intellektuális és politikai vonzerő. A vége bukás: a történelmi vízió fokozatosan elhal – a szerencsésebbek a forradalmi harc mártírjaiként, vagy ágyban és párnak közt, ám harcostársaik tömege által meggyászolva halnak meg – s az egykor oly magabiztos, igazukban kétségek nélkül hívők sokasága jelentéktelen szektává zsugorodik. De nem sokáig kell nélkülöznünk, támad helyette új, mert mindig voltak és lesznek olyanok, akik számára lelki szükség és szellemi élmény egy jobb és igazságosabb világot ígérő történelmi vízióban való hit. 

A világ nem jó és nem igazságos, s ez ellen tenni kötelesség. Akik ezt így érzik, azok két nagy csoportba sorolhatók. Az elsőbe azok tartoznak, akik szerint a világ jóvá és igazságossá tehető – van végső cél, s az el is érhető. A másodikba azok tartoznak, akik szerint a világ csak jobbá és igazságosabbá tehető, nincs végső cél, a cél a folyamatos cselekvés, a küzdés maga. Az előbbiek magukévá tesznek egy történelmi vízióit (végső célt), mely számukra meggyőzően rajzolja fel azt a világot, melyben emberként élni érdemes és az oda való mielőbbi eljutás érdekében cselekszenek.

Az utóbbiaknak viszont az a meggyőződése, hogy a történelmi víziók igazán csak arra alkalmasak, hogy híveiket önmaguk szemében erkölcsi és szellemi téren e hitet elutasítók fölé emelje, de az elérésére tett cselekvés előbb-utóbb emberi-társadalmi katasztrófákba torkoll. Azt vallják, hogy víziók helyett földönjáró megoldásokat kell keresni, a folyton változó helyzethez mindig újabbakat. 

Az előbbiek némi egyszerűsítéssel a „haladók”, a progresszió hívei, akik szerint túl lehet és túl is kell lépni a világ és az ember antropológiai természetén. Az meghaladható. Az utóbbiak erős egyszerűsítéssel a konzervatívok, akik szerint e meghaladás nem lehetséges, ezért a történelmi víziókban való gondolkodás önmagában hiba, a katasztrófa előszele, a feladat a meglévő valódi értékek őrzése, a tévesnek bizonyulók kirostálása, s az új értékek óvatos beépítése, hogy minimális legyen a hibázás lehetősége. A meghaladás már csak azért is kerülendő, mert a történelmi víziók jellemzője az univerzalitás és totalitás, amiből egyenesen következik az egyet nem értőkkel szembeni erőszak (ez alatt nem csak fizikai erőszakot, hanem a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságának korlátozását is értve), a demokrácia (melynek alapfeltétele a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága) korlátozásának lehetősége. A progresszívek számára a demokrácia csak addig a határig elfogadható, míg arra hivatkozva nem illetik bírálattal a történelmi víziót vagy annak egyes következményeit. 

*

A bukott történelmi vízió a kommunizmus, annak teljes győzelme előtti nevén szocializmus.

Ez szükségszerűen eredményezi emberek ember általi kizsákmányolását, a jövedelmi-vagyoni különbségek kialakulását, kevesek jólétének áraként sokak nyomorúságát, a társadalom szemben- és egymással harcban álló osztályokra tagolódását, háborúkat stb. A megoldás a kapitalizmus meghaladása, aminek kezdő lépése a kisajátítók kisajátítása, a magántulajdon (mindenekelőtt a termelőeszközök) köztulajdonba vétele. Ez nem öncél, hanem alapfeltétel. Annak alapfeltétele, hogy az anarchikus tőkés gazdaság helyét tervgazdaság vehesse át, mert csak az lehet képes olyan áru- és szolgáltatástömeg előállítására, mely nem csupán a tőkések és közvetlen kiszolgálóik, de az egész társadalom jólétét biztosítja. A magántulajdon köztulajdonná alakítása kiküszöböli a profithajhászásból eredő társadalmi és gazdasági konfliktusokat, megteremti a népek örök barátságát, az örök békét. 

Ez volt a marxizmus. 

Mivel az elérendő cél, a kommunizmus a legfőbb jó, az elérése elé gördített akadályok – melyek mögött csak önző önérdek áll, mi más is állhatna? – eltávolítása érdekében nincs ok megválogatni az eszközöket. A kommunizmus megvalósításának letéteményese a munkásosztály, illetve annak élcsapata, a kommunista párt, mely a tét nagysága okán indokoltnak tartja, hogy a cél – a kommunizmus – elérése érdekében, mely a demokrácia magasabb minőségét („népi”) eredményei majd, ideiglenesen, átmeneti időre, diktatúrát vezessen be. A proletárdiktatúra abban különbözik bármely diktatúráktól, hogy a többség diktatúrája a kisebbség felett, azon feladat elvégzése idejére, míg az osztályellenség, a tőkének a polgári demokrácia sáncai, mint utolsó védvonal mögé visszaszorult erőinek ellenállását véglegesen sikerül megtörni. 

A kommunizmus történelmi víziójának mutációja a fasizmus, a két lényeges ponton módosult szocializmus.

Nem internacionalista, hanem nacionalista. Egyetlen nemzet szocializmusa. A másik mutáció, hogy a hitleri nemzeti szocializmus Bad Godesbergje 35 évvel megelőzte a német szociáldemokratákét. Az 1934. évi hosszú kések éjszakáján az SA vezetőnek lemészárlásával Hitler véglegesen döntött: nem a német tőkét, hanem a tőkéseket nacionalizálja. Mivel pedig német tőke már nem a nép ellensége, a zsidók és a judeoplutokrata bolsevikok lettek azok. Részben azért, mert ez jól bejáratott gyakorlat volt és volt rá fogadókészség, így politikai mozgósító erővé tudott válni; részben pedig azért, mert a zsidóság – saját ország híján és történetében található okok miatt is – az univerzalista gondolkodás letéteményesévé vált. S a progresszió univerzalizmusa éppen az, mellyel a nemzeti szocializmus szakított.

Sztálin megdöbbent, amikor 1949-ben Golda Meir, az újonnan alakult Izrael Állam első moszkvai nagykövetének (és későbbi miniszterelnökének) üdvözlésére ötvenezer zsidó gyűlt össze s adta tanújelét, hogy zsidóságuk felülírja a kommunizmushoz és a Szovjetunióhoz való hűségüket. Reakciója ismert, annak csúcsra járatását (a zsidó orvospert) csak halála akadályozta meg. Hitler a zsidók kiűzésével, majd kiirtásával valami hasonlótól kívánta magát megkímélni. Igaza lehet John Lukácsnak, hogy Hitler személyében talán nem is volt antiszemita, csupán gyakorlatias, ahogy Sztálin is. A totalitárius rendszereknek a zsidóság keményebb dió volt, mint a kereszténység.

A nemzeti szocialista Hitlernek azzal a problémával kellett szembenéznie, amivel a „szocializmus egy országban” tételét (a kommunizmus exportját folytatni kívánó Trockijjal szemben) – valószínűleg csak ideiglenesen – elfogadó, ám lényegesen több természeti erőforrással rendelkező országot vezető Sztálinnak nem. Németország sebezhető, mert ellenségei elzárhatják az élelmiszer- és nyersanyagforrásoktól. Az I. világháborút is ezért veszítette el. Kiszolgáltatottságát a Szovjetunió európai részének, de leginkább Ukrajna termékeny fekete földjének és a Kaukázus kőolajlelőhelyeinek meghódításával, a németség javára fogyatkozó szolganépekkel és alávetett államok sokaságával vélte felszámolhatónak. Hitler egy önellátásra képes részt (életteret) akart a német népnek a világból kiszakítani. Mindenki más meg boldoguljon, ahogy akar és tud. 

A belső berendezkedését tekintve a Bad Godesberg utáni szociáldemokrata gyakorlathoz közelálló (ezért tabu e kérdés tárgyalása), ám a német nemzet szocializmusának fegyverrel és népirtással életteret teremtő hitleri kísérlet mutáns szocializmusát a katonai túlerő legyőzte 1945-ben. Rövid idill után következő bő négy évtized világpolitikája az univerzalista kommunizmus, Orwell 1984 című regényében leírt világ eljöttének megakadályozásáról szólt. A kommunizmus azért bukott meg, mert amíg erre lehetősége volt, amíg a világ értelmiségi elitjének többsége hitt benne (talán az angolszász országok jelentették a kivételt, de még ez sem biztos), az 1950-es évek második feléig, az 1960-as évek első harmadáig, nem győzött mindenütt. Ha győz, senki nem kérheti számon jóléti ígéreteit. Így viszont lehetett, mert volt mihez hasonlítani teljesítményét.

Annak tiltása, hogy az egyén egyénként javítson helyzetén. Mert aki képes erre, az elkerülhetetlenül tőketulajdonossá válik és újratermelődik a kapitalizmus. 

A kommunizmus bukásával új társadalmi vízóra támadt (intellektuális) kereslet. A kommunista tervgazdaság alacsony hatékonyságának ismeretében nyilvánvaló volt, hogy az nem lehet egyszerűen remake, sőt javított kiadás sem, annak nem lehet központi eleme a (magán)tulajdon létét minden rossz okának tartó marxi központi tétel, legalábbis egyelőre. Az új társadalmi vízió a fasizmus antitéziseként született, de nem annak szocializmusát, hanem az univerzalizmus feladását kárhoztatva, legfőbb hívószava az antirasszizmus (különös, bár halványuló tekintettel az antiszemitizmusra, de azokat is a rasszisták közé sorolva, akik nemzethez tartozásukat fontosnak és megőrzendőnek tartják) és a különböző „fóbiák” (a tételezett univerzalizmus megsértőit illeti a „-fóbia”-vád; a cél az erkölcsi ellehetetlenítés). 

Bár e fogalmak bírnak tényleges jelentéssel (megmondható, hogy hol kezdődik és végződik a rasszista, az antiszemita és a nacionalista), ám az új történelmi vízió a lokalitásban (szuverenitásban) gondolkodók erkölcsi megsemmisítése érdekében bevetett fegyverekké lettek. Amikor Orbán Viktor magyar miniszterelnököt Zeid Raad Al Husszein, az ENSZ emberi jogi főbiztosa lerasszistázza, mert országát szuverénnek tekintve fenntartja jogát arra, hogy maga döntse el, kit fogad be, akkor valójában arról van szó, hogy az új történelmi vízió univerzalizmusa tagadásának bűnében marasztalja el.

az erkölcsi megbélyegzés, ezzel a vitaképtelenné minősítés. Egy zsidóbérenccel nem vitatkozunk arról, hogy helyes-e a zsidók gettóba költöztetése, egy osztályellenséggel nem vitatkozunk arról, hogy a gazdaság tus e hatékonyan működni a magánérdek mellőzésével.

Az új társadalmi vízió alaptétele szerint a legfőbb igazságtalanság, ha az emberek nem ott születik, ahol élni szeretne. Ez az igazságtalanság úgy küszöbölhető ki, ha az emberek jogot kapnak arra, hogy oda költözzenek, ahol élni szeretnének. A migrációt alapvető emberi joggá kell minősíteni, a menekült (aki, ha korlátozottan is, rendelkezik e joggal) és a gazdasági bevándorló közötti különbségtételt fel kell számolása. Ha a migráció (a világszintű szabad költözködési jog) egyetemes emberi jog (alapjog), akkor korlátozhatatlan.

Egy alapjog esetén ugyanis fel sem vethető, hogy más bír-e olyan joggal, mely ezzel szembeállítható, s konkrét esetben mérlegelés tárgya lehet, hogy melyik az erősebb.

hogy maga döntsön, kit fogad be és kit nem. Aki fenntartja magának e jogot (illetve őrzi a régmúlt meghaladandó, nemzeti szuverenitásra hivatkozó jogát), azt rasszizmusa (hard változat) vagy idegenellenessége (szoft változat), vagyis erkölcsi gyengesége okán teszi – mi más miatt tenné?

Nem pusztán arról van szó, hogy mindenki oda migrálhasson, ahová akar. A migráció a társadalmi-gazdasági problémák megoldásának alapja (ahogy a marxizmus szerint a magántulajdon köztulajdonba vétele). Az emberek ott szeretnének élni, ahol jobb életben lehet részük, nyilvánvaló bizonyítékaként annak, hogy ott jobb megoldásokat találtak a társadalmi-gazdasági problémákra, mint azokon a helyeken, melyeket az emberek elhagynának. A fejlett országoknak nem kell többet foglalkozni az alacsony jövedelmű országok problémáival, felzárkóztatásuk segítésének leghatékonyabb módjait keresve. Elegendő, ha bárki hozzájuk költözhet. Aki meg nem költözik, bizonnyal azért teszi, mert nem a sors igazságtalanságaként éli meg születésének helyét. Magára vessen, mossuk kezeinket.

az etnikai határok elmosódásához, majd felszámolódásához, ezzel párhozamosan előbb a kis, majd a nagyobb nyelvek eltűnéséhez, míg végül csak egy marad. (Egyetlen nyílt társadalom.) Helyreáll a Bábel tornya építése előtti kívánatos állapot, amikor csak egy nyelv és egy nép volt, kiküszöbölve az emberiség nyelvi és etnikai megosztottságát eredményező eredendő történelmi bűnét. (A marxizmus szerint az ősközösség felbomlása volt az eredendő történelmi bűn.) Az emberiség nyelvi és etnikai egysége pedig magától értetődővé teszi, hogy mindennapi működését egyetlen (világ)kormány irányítsa. Annak felállítására az egységesedés kellő előrehaladtával, még a folyamat lezárulása előtt sor kerülhet.

A világ jóvá és igazságossá tételének történelmi víziója az emberiség egységességét kívánja elérni, így küszöbölve ki az emberi közösségek közötti konfliktusokat. (A marxizmus a magántulajdon létét tartotta minden politikai, társadalmi és gazdasági konfliktus alapjának, úgy e történelmi vízió az emberiség etnikumokra és azok közül számosnak a 19. századi nemzetté szerveződését, a nacionalizmust tartja annak.) 

A cél szent, tehát az eszközökben nincs ok válogatni. A multikulturalizmus kívánatosnak és pozitívként való beállítása csupán az első lépcsőfok. A multikulturalizmus elmélete szerint egy ország működőképességéhez nincs szükség arra, hogy polgárainak nagyjából közös érték- és hiedelemvilága, íratlan törvényei legyenek. Elegendő, ha az írott törvényeket betartják. Elegendő, ha hűek az azokat meghozó politikai rendszerhez.

Az új történelmi vízió elfogadja a demokráciát és annak alapjául a szólás- és véleménynyilvánítás szabadságát. Elméletileg. Addig, amíg nem kerül szembe vele. A népre, a népakaratra hivatkozás megvetendő („populizmus”). A demokrácia korlátozásának eszköze a „gyűlöletbeszéd” kategóriájának alkalmazása. A demokráciában mindenkit megillett a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, feltéve, hogy nem „gyűlöletbeszél”. (A proletárdiktatúra épp így tett, csak népellenest mondott.) Hogy mi a gyűlöletbeszéd (mi a népellenes), azt viszont ők határozzák, az nem lehet demokratikus diskurzus tárgya. Meg különben is: a gyűlöletbeszéd mibenlétéről és határairól való (esetleges) vitában a „hibás” álláspont védelmezői elkerülhetetlenül a gyűlöletbeszéd bűnébe esnének, jobb tehát megelőzni. 

Az olyan magától értetődő állítások, miszerint az emberek nemük szerint férfiak vagy nők, önmagában többszörösen kimerítheti a gyűlöletbeszéd fogalmát, mert gyűlöletet kelt azok ellen, akik egyrészt nem férfiként, de nem is nőként határozzák meg magukat (a genderelmélet szerint több tucatnyi további lehetőség van), másrészt nem azonosulnak biológiai (és társadalmi) neműkkel: transzok (transzfóbia). Aki meg úgy gondolja, hogy házasságot csak férfi és nő között jöhet létre, az homofób, meg kirekesztő, mert megvonná a homoszexuális párok erre való jogát (mely az emberi történelemben addig, míg nem napjainkban fel nem találták, nem létezett).

a társadalmi diszkvalifikációtól, az erkölcsi megsemmisüléstől való félelem miatti hallgatás, kivonulás, passzivitás elérése minél szélesebb rétegek esetén. (A Kádár-kori képlet új kiadásban: ti nem szóltok bele a politikába, mi nem zavarjuk magánszférátokat.)

Kérdés, hogy e társadalmi vízió világában hol helyezhető el a milliárdos Soros György. Úgy gondolom, nagyjából ott, ahol az előző társadalmi vízióban Friedrich Engels. Csak Soros lényegesen gazdagabb, valamint szélesebb és messzebbre nyúló kapcsolatrendszerrel rendelkezik. Soros bejáratos az Európai Unió legfelsőbb döntéshozóihoz, Engels aligha juthatott be a brit vagy a német kormánytisztviselők irodáiba. Engels (ahogy Soros) bírt némi elméleti és nem is érdektelen munkássággal, a kapitalizmus bukását kívánta kapitalistaként, de igazán fontosnak a (vélt) igazságait kétely nélkül, a szembenállókat lebunkózó stílusban, éles(nek látszó) logikával papírra vető Marx és az őt zászlóra tűző mozgalom anyagi támogatását tartotta.

Bár van Engels, nem igazán látszik, ki lenne napjainkban Marx. Sokan feltételezik, hogy Soros „emberbaráti” aktivitása mögött jól kiszámított profitérdekei találhatók. Magam nem hiszek ebben. Engelst sem haszonszerzés, hanem a hit mozgatja. Hite egy jó és igazságos világban. Ennek egyenes következménye lett tízmilliók halála, s a meghaladni vél rossz és igazságtalan világnál még rosszabb és igazságtalan világ. Egy történelmi zsákutca. Ezt Engels már nem érte meg. Soros György sem fogja. 

Ez a legtöbb, amit elérhet.