A fal áldozatai

„A húszéves Chris Gueffroy, aki a kelet-berlini schönefeldi repülőtér éttermének egyik pincére volt, sosem találkozott az ötvennyolc éves nővérrel, Ida Siekmannal, bár mindketten a kettészakított német város keleti felében éltek. Mégis, egy dolog minden kötélnél erősebben összekötötte őket: szabadok akartak lenni, saját kezükbe akarták venni sorsukat, el akartak szökni a kommunisták uralta Kelet-Németországból. Siekmann a fal felállítását követően nem sokkal a saját lakása ablakából kiugorva próbált meg átszökni a nyugati oldalra még 1961-ben, Gueffroy pedig másodmagával a falon átmászva próbálta elhagyni a reménytelen diktatúrát 1989 februárjában. Előbbi a betonon zúzta össze magát, utóbbit egy határőr lőtte agyon a pártutasításra kiadott Schießbefehl, vagyis tűzparancs alapján. Ida Siekmann a fal első, Chris Gueffroy pedig az utolsó halálos áldozata volt. A szomorú lista, amely a berlini fal áldozatairól szól, sajnos nemcsak két nevet tartalmaz, hanem jóval többet. Róluk szól az írás. (...)

A szörnyű monstrum létének egyik legszomorúbb mementója a Bernauer Strasse volt, ugyanis az egykor szebb napokat megélt út házai a szovjet szektorhoz tartoztak, míg az utca nagy része a francia (értsd: nyugati) körzethez, így a keletnémet hatóságok a házak bejáratait, ablakait, szénledobó nyílásait hermetikusan lezárták. 1961 augusztusának végén a nővérként dolgozó Ida Seikmann saját ablakából takarókat, matracokat dobált a járdára, majd az ablakba kilépve mély levegőt vett, s utánuk ugrott. Sajnos nem jól számolta ki ugrását, így a betonon zúzta össze magát, s a kórházba szállítás közben meghalt. Ő volt a fal első – sajnos nem utolsó – áldozata. Neki már nem kellett megélnie, hogy a pártvezetés szigorú utasítására az utcai házait (melyek egyikében ő maga is lakott) lebontották, véget vetve ezzel az addigi furcsa helyzetnek. (...)

Az utolsó, akit a keleti hatóságok meggyilkoltak a falnál, Chris Gueffroy volt, aki mellkaslövés következtében halt meg 1989 februárjában, nem messze treptów-i otthonától. Személyében sokan az utolsó áldozatát látják a falnak, bár ez tényszerűen nem igaz.

A harminckét éves mérnök, Winfried Freudenberg alig egy hónappal Gueffroy halálát követően a házilag készített ballonjával próbálta elhagyni a diktatúrát. Terve egyszerűnek tűnt fel: át kell repülni a nyugati oldalra. Ám az íróasztalon végrehajtott számításai a valóságban nem működtek pontosan, így a mintegy kétezer méteres magasságba felemelkedő Freudenberg egy technikai hiba miatt nagy sebességgel süllyedni kezdett és egy villa kertjébe csapódott. A földet éréskor szerzett sérüléseibe a helyszínen belehalt, így 1989. március 8-án a fal az utolsó áldozata is elhunyt.

A keleti hatóságok – nagyon nagy részben a változó világpolitikai események hatására – az év során kénytelenek voltak számos fronton engedni. Nem tiltották meg állampolgáraik számára, hogy Magyarországra utazzanak, pedig egyértelmű volt, hogy legtöbbjük hazánkon keresztül fog nyugatra távozni. Novemberben pedig a keletnémet vezetés volt kénytelen belátni, politikája teljes csődöt mondott, így állampolgárait muszáj átengednie Nyugat-Berlinbe, annak ellenére, hogy Erich Honecker kommunista pártvezér októberben még a többi kommunista pártvezérrel karöltve büszkén ünnepelte torz állama fennállásának negyvenedik évfordulóját. Nem értette meg az idők szavát, ahogy a kommunista diktatúrákban ez szokás volt. Nem értette a diktatúra, hogy embereket a szabadságtól végérvényesen elvágni nem lehet. Legfeljebb néhány évre, évtizedre lehet őket meg- fosztani az önálló döntés lehetőségétől, de kiirtani lelkükből az önrendelkezést, soha nem lehet.

A berlini falnál meghaltak áldozata nem volt hiábavaló, ugyanis felgyorsította a kommunista diktatúra összeomlását, bár ez életüket nem adta vissza, de minket, utódokat arra kötelez, hogy nevüket ne felejtsük soha.”