„A francia elnökválasztási kampány a legkisebb rossz politikájába torkollott. Főként a baloldaliakra szegezték az erkölcs pisztolyát, demokratikus kötelezettségeikre hívva fel a figyelmet: ugye nem Le Pent akarjátok? Ez persze ésszerűen hangzik, mégis veszélyes. Egyrészt nem lehet minden szavazót bekényszeríteni az Értelem Nagyon Nagy Koalíciójába, másrészt egy ilyesfajta politika hosszú távon szétrombolja a demokráciát.
Persze az élet nem habostorta, a politika pedig végképp nem az. De mégis, miféle szegényes politika az olyan, ami arra hív fel, hogy ne legyünk sírós kedvünkben és lehetőleg minél jobban szedjük össze magunkat?
Mégis miféle elnökjelölt az olyan, akit a választóknak úgy kell eladni, hogy ő a legkisebb rossz?
A francia »választás« ugyanis így nézett ki. Azért használok idézőjelet, mert liberális nézőpontból nem lehetett választásról beszélni. Vilmos császár azt mondaná a francia helyzetre: nem ismerünk már pártokat, csak demokratákat! Értve ezalatt minden olyan szereplőt, aki belépett az antirasszista nagykoalícióba. A német Baloldal vezetője, Bernd Riexinger az első fordulót követően azt írta ki Twitterre: »A megkönnyebbülés hiányzik. A legkisebb rosszból nem szabad rendszert csinálni Európa választásain!« Tévedett.
Az alternatívanélküliséget mint politikai alapelvet ugyanis így is át lehet vinni. Az elszabadult kapitalizmus először úgy alakítja át a társadalmi viszonyokat, hogy a jobboldal szervezze meg magát forradalmi erőként. Ezt követően pedig arra kötelezik a kapitalizmus legkeményebb kritikusait, hogy segédcsapatként védjék meg a fennálló rendszert. Aki nem követi a harci parancsot, azt megbélyegzik: vagy a hülye baloldal tagja, vagy szociálfasiszta vagy szélsőséges dogmatista lesz.
A probléma csak az, hogy a választók az ilyen címkék iránt jóval kevésbé érzékenyek, mint az kívánatos lenne. Ez a fura kis bohókás állat mindig képes meglepetést okozni azzal, hogy nem hagyja, hogy előírják neki, hogyan kell viselkednie. Ismert: már az Egyesült Államokban sem a kívánatos viselkedésnek megfelelően szavaztak.
Macron és Le Pen párharcát a nacionalizmus és a nemzetköziség küzdelmének kiáltották ki, a nyitott és a zárt társadalom eszméjének harcaként. A baloldal itt valóban dilemma előtt áll. Hiszen a nyílt társadalom is olyan, amiben az erősek remekül megtalálják számításaikat, mindenki más pedig a helyét félti. Macron minden kétséget kizáróan modernizáló politikus. Több modernitás azonban nem jelent automatikusan több egyenlőséget is. Nem sok jót jelent egy demokráciára nézve, ha az embereket már csak a neoliberalizmus és a rasszizmus között hagyják választani.”