Ez az akadálymentesítésnél modernebb és az egyes speciális igényű felhasználói köröket kevésbé megkülönböztető stratégia, amelynek lényege, hogy már a tervezés során figyelembe veszi a különböző felhasználók, például a fogyatékkal élő személyek, a babakocsis szülők, a gyerekek és az idősek, a nehéz csomagot cipelők vagy akár az adott ország hivatalos nyelvét nem beszélő külföldiek igényeinek különbözőségét. Ezen alapelv alkalmazásával olyan termékek vagy szolgáltatások jönnek létre, melyek önmagukban biztosítják a lehető legtöbb ember számára a legteljesebb és legönállóbb használhatóságot.
Azt tapasztalom, hogy az átlagemberek még mindig úgy vélik, hogy a fogyatékos emberek speciális eszközöket használnak, speciális módon gondolkoznak, speciális módon élnek. Ez a fajta megkülönböztető látásmód időnként odáig terjed, hogy egyszer egy fővárosi vendéglátóhely teraszán uzsonnázva egy szintén látássérült barátnőmmel, azt a visszajelzést kaptuk egy szomszédos asztalnál ülő fiatalembertől, hogy ő egészen meg van lepődve, hogy mi éppen úgy, mint minden más „egészséges” ember, munkáról, háztartásról, párkapcsolatról és politikáról beszélgetünk. Ilyenkor már csak arra lennék kíváncsi, hogy látássérültként miről kéne beszélgetnem egy másik látássérült emberrel?... (Természetesen ezt az esetet is muszáj volt egy bejegyzésben elemeznem a blogomon.) Én ezzel a specializáló és túlmisztifikáló megközelítéssel szemben annak vagyok a híve, és ez a szakmai meggyőződésem is, hogy részesítsük előnyben azokat a megoldásokat, amelyek mentén közelebb vagyunk a többi emberhez. Ezért vagyok az egyetemes tervezés híve.
A te életedben mennyire vannak jelen az egyetemes tervezés eszközei, illetve egyéb, az életedet könnyítő eszközök?
A számítógépem például egy teljesen szokványos számítógép, azzal, hogy van rajta egy képernyőolvasó szoftver. Sokak elképzelésével ellentétben nem kell hangvezérlés hozzá, mert nekem nem az a kihívás, hogy írjak, hiszen tudok tíz ujjal gépelni, hanem hogy elolvassam, ami a képernyőn van. Az Iphone-ban pedig gyárilag ott vannak azok a lehetőségek, amelyek segítségével ezt az eszközt akár egy látássérült, akár egy hallássérült ember komfortosan használni tudja. Én ezekben az eszközökben hiszek, és kevésbé preferálom azokat a megoldásokat, amiket szegregált módon, kifejezetten a látássérültek – egyébként nem létező – homogén felhasználói csoportjának fejlesztenek. Ha végiggondolom, hogy milyen „speciális” eszközeim vannak az otthonomban, a lista kimerül egy beszélő személymérlegben, konyhai mérlegben, beszélő órában, egy hangjelzést ado folyadékszint-jelzőben és egy beszélő lázmérőben. Ha például egy ismeretlen bejönne a lakásunkba, valószínűleg nem mondaná meg, hogy ott éppen látássérültek laknak.
De ha már speciális eszközökről beszélünk: az egyetlen, ami növelné a komfortérzetemet, egy braille kijelző, ami az angol nyelvű szövegek olvasása esetében jelentene segítséget, de még ezt sem érzem létkérdésnek. Egyébként pedig nemsokára építkezésre adjuk a fejünket, amelynek során természetesen igyekszünk megtalálni és kiaknázni az egyetemes tervezés lehetőségeit.