Folyamatos támadás alatt a szuverenitásunk – interjú Tuzson Bence igazságügyi miniszterrel
Mi várható a soros elnökségtől az igazságügy területén? Mit gondol az uniós vitákról? Mit tehetünk Európa és hazánk versenyképességéért?
Sorozatunk előző alanya, Ivanova Daniela Németh Orsinak adta tovább a szót, aki látássérült. Orsi nemcsak csinos, de írásaiból egyértelműen kiderül, hogy nagyon logikusan gondolkodó, tudatosan élő, széles látókörű és életvidám. Amikor pedig beszél, egyszerűen lebilincselő. Akadálymentesítésről, egyetemes tervezésről, munkáról, sportról, és sok minden másról beszélgettünk. Interjúnk.
Orsival munkahelyén, a Vakok Állami Intézetének Tatai Rehabilitációs Telephelyén találkoztam. Amikor kilépett az ajtón, az első gondolatom az volt, hogy végre itt van, és hogy mennyire olyan, mint amilyennek az írásai alapján elképzeltem. Róla bennem ugyanis egy igen részletes kép alakult ki találkozásunk előtt, hiszen gondolatairól, élményeiről rendszeresen ír blogján. Az a természetesség, amivel ő belesimult az általam róla alkotott képbe, azt a helyzetet eredményezte, hogy mint egy régi ismerős, belém karolt, és mintha ez legalábbis minden pénteken így történne, együtt kisétáltunk a kocsimhoz, majd ugyanezen természetességgel elautóztunk a beszélgetésünk előzetesen megbeszélt helyszínére, egy tatai cukrászdába. Az már csak ott jutott eszembe, hogy el is felejtettem bemutatkozni neki, így igen mókás módon, miután megrendeltünk sütijeinket, és egyébként már egy jót beszélgettünk a kocsiút alatt, formálisan is bemutatkoztunk egymásnak.
Nagyon színes a munkád itt, a tatai intézményben. Összefoglalnád röviden, hogy mivel is foglalkozol?
Valóban változatos a munkaköröm, hiszen szabadidő-szervezőként egyrészt felelek az itt élők szabadidejének tartalmas eltöltését biztosító programokért, de munkám kiterjed foglalkoztatásuk, a védett, vagy akár a nyílt munkaerőpiacra való kijutásuk elősegítésére is. Én koordinálom továbbá az önkénteseket, szemléletformáló programokat szervezek, de az intézményi szintű szabályzatok írásából is kiveszem a részemet.
Az életed elmúlt hét évét összegző írásodban elsőként a munkádat említed, és kiemeled a 2010-es évet. Mesélj erről az időszakról.
A szakmai fejlődésem legfontosabb szakasza a Vakok és Gyengénlátók Közép-Magyarországi Regionális Egyesületéhez kapcsolható. Ennek a szervezetnek a működésében az alapítástól kezdve részt vettem, még egyetem mellett lettem elnökségi tag, és ez a munka számomra tulajdonképpen olyan volt, mint egy saját vállalkozás. A pályázatírástól kezdve a projektmenedzselésen keresztül a szervezetfejlesztésig és képzésszervezésig, rengeteg féle munkát végeztem az egyesületben.
A legbüszkébbek talán a fizikai és infokommunikációs akadálymentesítés terén elért eredményekre lehetünk, hiszen a mi – más látássérült-ügyi szervezetekkel karöltve végzett – munkánknak köszönhető, hogy ma akár a fővárosban, akár vidéken egyre több vezetősáv, hangjelzéses lámpa és utastájékoztató rendszer segíti a köztereken és középületekben a látássérült emberek önálló tájékozódását. Az egyik legnagyobb ilyen jellegű projekt, amiben részt vettem, a 4-es metróvonal minél akadálymentesebb megépítésének elérését célzó érdekvédelmi munka volt. Ha figyelembe vesszük, hogy 2009-ben gyakorlatilag mínuszról indultunk, ez mindenképpen egy fantasztikus sikertörténet. Természetesen nekünk is nagy utat kellett bejárnunk ahhoz, hogy megfelelő módon lépjünk fel és álljunk ki az érdekeinkért, és ennek során bőven volt alkalmunk megtapasztalni a buktatókat is, de megérte!
Az akadálymentesítés mellett több írásodban mesélsz az egyetemes tervezésről. Mi is ez pontosan?
Ez az akadálymentesítésnél modernebb és az egyes speciális igényű felhasználói köröket kevésbé megkülönböztető stratégia, amelynek lényege, hogy már a tervezés során figyelembe veszi a különböző felhasználók, például a fogyatékkal élő személyek, a babakocsis szülők, a gyerekek és az idősek, a nehéz csomagot cipelők vagy akár az adott ország hivatalos nyelvét nem beszélő külföldiek igényeinek különbözőségét. Ezen alapelv alkalmazásával olyan termékek vagy szolgáltatások jönnek létre, melyek önmagukban biztosítják a lehető legtöbb ember számára a legteljesebb és legönállóbb használhatóságot.
Azt tapasztalom, hogy az átlagemberek még mindig úgy vélik, hogy a fogyatékos emberek speciális eszközöket használnak, speciális módon gondolkoznak, speciális módon élnek. Ez a fajta megkülönböztető látásmód időnként odáig terjed, hogy egyszer egy fővárosi vendéglátóhely teraszán uzsonnázva egy szintén látássérült barátnőmmel, azt a visszajelzést kaptuk egy szomszédos asztalnál ülő fiatalembertől, hogy ő egészen meg van lepődve, hogy mi éppen úgy, mint minden más „egészséges” ember, munkáról, háztartásról, párkapcsolatról és politikáról beszélgetünk. Ilyenkor már csak arra lennék kíváncsi, hogy látássérültként miről kéne beszélgetnem egy másik látássérült emberrel?... (Természetesen ezt az esetet is muszáj volt egy bejegyzésben elemeznem a blogomon.) Én ezzel a specializáló és túlmisztifikáló megközelítéssel szemben annak vagyok a híve, és ez a szakmai meggyőződésem is, hogy részesítsük előnyben azokat a megoldásokat, amelyek mentén közelebb vagyunk a többi emberhez. Ezért vagyok az egyetemes tervezés híve.
A te életedben mennyire vannak jelen az egyetemes tervezés eszközei, illetve egyéb, az életedet könnyítő eszközök?
A számítógépem például egy teljesen szokványos számítógép, azzal, hogy van rajta egy képernyőolvasó szoftver. Sokak elképzelésével ellentétben nem kell hangvezérlés hozzá, mert nekem nem az a kihívás, hogy írjak, hiszen tudok tíz ujjal gépelni, hanem hogy elolvassam, ami a képernyőn van. Az Iphone-ban pedig gyárilag ott vannak azok a lehetőségek, amelyek segítségével ezt az eszközt akár egy látássérült, akár egy hallássérült ember komfortosan használni tudja. Én ezekben az eszközökben hiszek, és kevésbé preferálom azokat a megoldásokat, amiket szegregált módon, kifejezetten a látássérültek – egyébként nem létező – homogén felhasználói csoportjának fejlesztenek. Ha végiggondolom, hogy milyen „speciális” eszközeim vannak az otthonomban, a lista kimerül egy beszélő személymérlegben, konyhai mérlegben, beszélő órában, egy hangjelzést ado folyadékszint-jelzőben és egy beszélő lázmérőben. Ha például egy ismeretlen bejönne a lakásunkba, valószínűleg nem mondaná meg, hogy ott éppen látássérültek laknak.
De ha már speciális eszközökről beszélünk: az egyetlen, ami növelné a komfortérzetemet, egy braille kijelző, ami az angol nyelvű szövegek olvasása esetében jelentene segítséget, de még ezt sem érzem létkérdésnek. Egyébként pedig nemsokára építkezésre adjuk a fejünket, amelynek során természetesen igyekszünk megtalálni és kiaknázni az egyetemes tervezés lehetőségeit.
Hogyan jársz dolgozni?
Dolgozni vonattal járok, szerencsére az állomás közel van hozzánk, vagyis körülbelül negyed óra gyaloglásra, a munkahelyem pedig szintén egy vasútállomás szomszédságában van. De vonattal rendszeresen, hetente legalább egyszer járok Pestre is, ha ott van programom. Alapvetően egyedül közlekedem, ismeretlen helyekre is elindulok, ha kapok némi előzetes információt az útvonalról.
Sok írásod születik a látássérültség, fogyatékosság témájában. Miért fontos ez neked?
Ezeket az írásokat az a vágyam inspirálja, hogy az ép embertársaink és a fogyatékos emberek között hidat építsek és megértessem, hogy egy közös világban élünk. Szakemberként is hiszem, hogy a személyes érintettségen túl hozzátesz írásaim hitelességéhez a fogyatékosügy területén megszerzett évtizedes gyakorlat és szaktudás. Azt vallom, hogy amellett, hogy fontos a segítség, a figyelem, és szükség van valamifajta akadálymentesítésre, ezt minél finomabban, természetesebben és kölcsönösségi alapon adjuk meg egymásnak, annál jobban elérjük a célunkat. A segítő-segített kapcsolat is hasonló kérdés, erről is többször írtam, talán a legnépszerűbb írásom egyike a: „10+1 mondat, amit ne mondjon egy vak embernek – Legalábbis ne így!” című írás.
Akármilyen területről is beszélgetünk, nekem mindig a természetesség és az életszeretet tükröződik a gondolataidból, lényedből.
Igyekszem színesen és változatosan élni az életemet, és szeretem feszegetni a határaimat. A múlt héten barlangtúrán voltam, néhány nap múlva pedig a Vienna City Marathon futáson szerepelek, az egyik látássérült futókból álló magyar váltó tagjaként. Ezen a versenyen az Achilles Magyarország Alapítvány felhívására és támogatásával veszek részt, melynek célja a fogyatékos emberek sportolásra ösztönzése és versenyeken való részvételük támogatása. Szeretek ezen kívül síelni, túrázni, és a határfeszegetésbe belefért már a vitorlázó repülés és a viaferrata is, amiről tavaly nyáron szintén írtam, mert hatalmas élmény volt.
Nagyon szeretek utazni is, az év elején például egy hosszabb indiai utazáson vettem részt. Az élményekről – lévén az írás lételemem – természetesen mindig írok a blogomon élménybeszámolót, sajnos éppen a sok szempontból izgalmas indiai utazásról vagyok még adós az élményeim megosztásával, mivel ez egy nagyobb lélegzetű munka lesz. Ez egyébként egy meditációs célú utazás volt, amin tizenketten vettünk részt, és én voltam az egyedüli látássérült a csoportban. Régi vágyam volt eljutni Indiába és megtapasztalni a saját érzékelésem és mások közvetítése révén az ottani atmoszférát, tavaly pedig jött a lehetőség és mellé az elhatározás, hogy ne csak álmodozzak, hanem végre a tettek mezejére lépjek. Az út során újabb barátságokra is szert tettem és önmagamról is sokat tanultam, ami külön örömmel tölt el.
Az összegzés mellett folyamatosan jelen van írásaidban a tervezés, az álmok, vágyak számbavétele. Nemrég volt a 34. születésnapod, amelynek apropójából a következő születésnapodig stílusosan 35 álmot fogalmaztál meg. Mit emelnél ki ezek közül?
Valóban tele vagyok tervekkel. Ezek egy része az életmódomra vonatkozik, és leginkább az egészséges táplálkozás, illetve a sport, és a divat világához kapcsolódik. Szakmai téren a legfontosabb ambícióm, hogy az írás egyre nagyobb szerepet kapjon az életemben, akár megélhetési lehetőségként is. Tulajdonképpen annak örülnék a legjobban, ha napi feladatom lenne írni, akár fogyatékosságügyi, akár egyéb témákban, hogy szakmai meggyőződésemet és pozitív szemléletmódómat megosszam embertársaimmal. Ezen kívül szeretnék ismét elkezdeni trénerként és/vagy coachként dolgozni. Nagyon inspiráló volt számomra, amikor ezen a területen dolgoztam, és hiszem, hogy valahol most is igény van a tudásomra.
Folyamatosan adsz jelentést „boldogságprojekted” állásáról. Mit takar ez a különleges nevű program?
A Novák Ákos által életre keltett projekt lényege, hogy a lelkes regisztráló egy éven keresztül minden hajnalban kap e-mailben egy idézetet abból a gyűjteményből, amit Ákos állított össze, valamint az idézethez egy bölcsességet, vagy akár egy elgondolkodtató feladatot. Nagyon inspirálónak találom ezeket az idézeteket, írásaimban örömmel reflektálok is rájuk.
Ha egyet kéne választanod az eddig elolvasott idézetek közül, melyikkel zárnád ezt a beszélgetést?
Mostanában legtöbbet egy Paulo Coelho idézet jut eszembe: „Az élet sokféleképpen próbára tudja tenni az ember kitartását: vagy azzal, hogy nem történik semmi, vagy azzal, hogy minden egyszerre történik.” Mindkét végletet megtapasztaltam már és most úgy érzem, hogy megint a „minden egyszerre történik” fázisban van az életem. Az utóbbi hónapokban rengeteg fejlődési, megjelenési lehetőség jön szembe és nem győzök köztük válogatni, ráadásul gyakran egyik generálja a másikat. Nagyon élvezem ezt az állapotot, bár gyakran szeretném, ha egy-egy hónap legalább másfélszer annyi napból állna, hogy minden beleférjen, amit szeretnék. Ilyenkor érzem, hogy zajlik az életem és gyakran napról napra gazdagodom új élményekkel, kapcsolatokkal.
*
Miután hazavittem Orsit kocsival, Budapest felé vettem az irányt. A bő egy órás út alatt egy mélyről jövő derű, megnyugvás lett úrrá rajtam, és ez velem maradt napokig. Orsi, tiszta gondolkodásával, sziporkázó humorával, természetességével alighanem elvarázsolt. Hálás vagyok, hogy személyesen megismerhettem (ezúton köszönet Danielának), és remélem, hogy ez csupán egy első találkozás volt vele...