Elvárások a gyerek körül

Amikor világra jön a kisbaba, az újdonsült édesanya minden idegszálával rá koncentrál, a baba igényei irányítják az életüket. A baba a Nap, s az ő boldogsága beragyogja az egész világot, sírása pedig mint a sötét fellegek vetnek árnyékot. Az anya minden igyekezetével azon van, hogy megfejtse a kicsi érzéseit, vágyait, s beteljesítse azokat. A Naphoz igazodik minden perc, az ő napirendje vagy „napirendetlensége” szabályozza az életet, hogy mikor mit lehet, kell vagy nem lehet csinálni.

Ez akár olyan helyzetekhez is vezethet, hogy az anya már csak babával a kezében jár a kétbetűsre, vagy órákon át éhesen-szomjasan-zsibbadtan tartja a babát, míg az alszik. Pedig fontos lenne – minden szempontból –, hogy az anya merje letenni a kicsit, merje megengedni magának, hogy az alapvető szükségletei rendben legyenek. Testi-lelki jóléte is múlik rajta, de ennél is tovább mutat a dolog.

Az, hogy jól bánik önmagával, egyfajta alapja a tiszteletnek – önmaga felé. Az, hogy ő is jól legyen, az nem kiváltság, hanem egy minden szempontból kívánatos állapot, amelynek egyik téglája az, hogy megengedi magának ezeket. Valahol itt kezdődik a példamutatás és a minta tanítása a gyermeknek.

Aztán folytatódik sok mindennel, a keretek és szabályok adásával, amik nem szükséges rosszak, hanem a gyermeki biztonság-érzet alapját és a kiszámíthatóságot adják! Ahogy például az sem büntetés, hogy a lakásnak csak bizonyos pontjait uralhatják a gyerekek, s azt is a felnőtt szabályai szerint. Vagy hogy nem kaphatnak meg mindent, s jó esetben emellett még örülni is tudnak annak, amijük van. Ezeket ugye nem tartjuk büntetésnek? Ezek ugye nem jelentik azt, hogy nem szeretjük gyermekeinket?

Akkor miért olyan szörnyű az a gondolat, hogy köszönjön a kisgyerek, amikor belép valahova és amikor távozik? Miért nem lehet megkérni, akár százszor is, s persze példát mutatni? A példa önmagában csak minta, de nem mond arról semmit, hogy bizony köszönni nem csak a felnőtteknek kell, hanem a gyerekeknek is. Miért? Alapvető tiszteletből, amit embertársunk felé tanúsítunk.

A feltétel nélküli szeretetnek nem szabad azt jelentenie, hogy nem tanítjuk és nem neveljük gyermekeinket! Igen, tanítsuk meg köszönni (is) gyermekeinket!