Az, hogy jól bánik önmagával, egyfajta alapja a tiszteletnek – önmaga felé. Az, hogy ő is jól legyen, az nem kiváltság, hanem egy minden szempontból kívánatos állapot, amelynek egyik téglája az, hogy megengedi magának ezeket. Valahol itt kezdődik a példamutatás és a minta tanítása a gyermeknek.
Aztán folytatódik sok mindennel, a keretek és szabályok adásával, amik nem szükséges rosszak, hanem a gyermeki biztonság-érzet alapját és a kiszámíthatóságot adják! Ahogy például az sem büntetés, hogy a lakásnak csak bizonyos pontjait uralhatják a gyerekek, s azt is a felnőtt szabályai szerint. Vagy hogy nem kaphatnak meg mindent, s jó esetben emellett még örülni is tudnak annak, amijük van. Ezeket ugye nem tartjuk büntetésnek? Ezek ugye nem jelentik azt, hogy nem szeretjük gyermekeinket?
Akkor miért olyan szörnyű az a gondolat, hogy köszönjön a kisgyerek, amikor belép valahova és amikor távozik? Miért nem lehet megkérni, akár százszor is, s persze példát mutatni? A példa önmagában csak minta, de nem mond arról semmit, hogy bizony köszönni nem csak a felnőtteknek kell, hanem a gyerekeknek is. Miért? Alapvető tiszteletből, amit embertársunk felé tanúsítunk.