Hát, akkoriban történt életem egyik fordulópontja, ugyanis egy komoly hátműtét után döntenem kellett, hogy mankóval folytatom tovább az életemet, vagy kerekesszékbe ülök. Én ez utóbbi mellett döntöttem, mert fontos volt számomra, hogy ne maradjak le a lassú mozgás miatt a dolgokról, jobban kiszolgálhassam magam. Emiatt viszont, mivel Egerben nem volt akadálymentesített suli (bár felvettek a város legjobb gimijébe), más helyet kellett keresni. Ekkor jött az Addetur, ami egy integráló suli Budapesten.
A sulival nem volt semmi gondom, ugyanakkor a kollégium igazán mellbe vágó élmény volt számomra: csupa sérült fiatal! „Jesszusom, én eddig nem láttam ennyi sérültet! Én eddig épekkel voltam együtt! Én ezt nem akarom!” – gondoltam. Egy időbe telt, mire megszoktam, sőt, utána rájöttem, hogy ez egy fantasztikus közeg! A vagány srácok a koliban nagyon sok mindenre megtanítottak, valójában közöttük találtam meg az identitásomat, mint sérült. Megtanítottak csajozni, egy csomó praktikus dologra, lazának lenni, és vállalni magamat, mint kerekesszékes.
Szóval, ez egy szuper 5 év volt, és én tettem róla, hogy kihozzam magamból a maximumot, minden tekintetben. Keményen edzettem, 17 évesen megcsináltam a New York-i maratont, ami életem egyik legmeghatározóbb élménye a mai napig, elkezdtem gitározni és fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg. (Ricsi gyermekkorában versenyszerűen úszott és vívott, és tekintélyes helyezéseket ért el a korcsoportjában nemzetközi versenyeken is mindkét sportágban. A barátjával létrehozott BB Acoustic nevű formációval rendszeresen zenél – a szerk.)
Mi történt veled érettségi után?
Hamarosan el tudtam helyezkedni a Nem Adom Fel Alapítványnál, ahol tapasztalati szakértőként dolgoztam.
Mit jelent ez a munka?
A hat fogyatékossági forma mindegyikét képviseli csapatunk egy-egy tagja (mozgássérült, látássérült, hallássérült, értelmileg akadályozott, autista, halmozottan sérült). Ez egy érzékenyítő program, amelynek a lényege, hogy bevigyük az adott helyre a másság fogalmát általában, és a személyünkön keresztül megismertessük őket a legfontosabb dolgokkal, amelyek hozzánk kapcsolódnak.
Egy-egy ilyen érzékenyítő alkalom általában katartikus hatással bír: van, amikor sírnak az emberek, van, aki azt mondja, megváltoztattuk az életét, most már minden problémájára másképp fog tekinteni. Itt igazán azt érzem, hogy adni tudunk az embereknek, és egyébként ezáltal közelebb is hozzuk a sérült és ép embereket egymáshoz. A megismeréssel, találkozással csökken a távolság.
Aztán amikor megnyílt a kávézó, itt kezdtem el dolgozni, és ezzel párhuzamosan egy nagyvállalatnál vagyok recepciós. Ezt úgy kell elképzelni, hogy délelőttönként a recepcióban ülök, délutántól estig pedig a kávézóban felszolgálok.
Hogyan oldod meg technikailag ezt az életmódod?
Napi körülbelül három és fél órát utazom, BKV-val, és egyébként teljesen önállóan élek. Tudod, azt hiszem, a legtöbbet édesanyámnak köszönhetem. Egyrészt, hogy felnevelt, és a sok-sok áldozatot, amit hozott értem, nekem. De talán még inkább, hogy nem kente meg nekem a vajas kenyeret, hanem megmutatta, hogyan kell csinálni. Ő önállóságra nevelt, és én ezért nagyon sokat köszönhetek neki.
Ricsi, te vagy az első arca a sorozatunknak. Mivel gyakorló konferanszié (is) vagy, utolsó kérdésem megválaszolása bizonyára nem jelent számodra problémát: ki az, aki az életedben fontos szerepet játszik, és örülnél, ha olvashatnál vele egy beszélgetést?
Ivanova Danielának, kedves barátomnak szeretném továbbadni a szót, aki egy nagyon különleges sorsú és tehetséges ember.
*
Mire felveszem a kabátomat, már megy is barátaihoz, és mire a lépcsőhöz érek, már harsány kacagás hallatszik a beszélgető társaság felől.
