„Régen ebből párbaj lett volna” – A parasport-elnök üzen Ascher Tamásnak

Ön Deutsch Tamás embere, ugye?

Vagy ő az én emberem, nem?

Ön tudja. Lehet.

Egyikünk sem a másiké. Tamással szép barátság van közöttünk és hosszú ideje munkakapcsolat is.

A paralimpia meg az önök hitbizománya? Az előző elnök, a most sikkasztással vádolt Gömöri Zsolt is Deutsch embere volt, ön még igyekezett is neki segíteni egy darabig.

Valóban, amikor csapkodni kezdtek körülötte a hullámok, megkért, hogy segítsek. Engem is, Tamást is. Mi voltunk aztán azok is, akik megmondtuk neki egy adott pillanatban, hogy már nem tartható a helyzet.

Tavaly, amikor vele beszélgettünk, azt mondta, nem mond le. Azzal elismerné, hogy elkövetett valamit. Aztán néhány nap múlva lemondott. Azt tehát önök intézték el...

Elmondtuk, hogy jobb lenne mindenkinek. Neki is, a parasportnak is.

Szóval egy darabig fogták, aztán meg elengedték a kezét?

Ez így nagyon politikaian hangzik. Nem így működött. Normális beszélgetés volt.

Akkor megkérdezzük most öntől is: lemond?

A törvény szerint az elnök mandátuma legfeljebb a paralimpiát követő év májusáig tarthat csak, tehát mindenképpen lesz tisztújítás. Addig nem tervezem. Kellene?

Nézzük csak: a sikeres parasportolók feleannyi pénzt kapnak, mint ép olimpikon társaik. Fideszbe jól beágyazott káderként sem tudott változtatni ezen...

Nos, igen. Egy 2013-as kormányrendelet rendelkezik arról, kinek milyen jutalom jár, nagyon pontos szabályok szerint, s ha minden más szempontból azonos a verseny, a parasportolóknak valóban az épek jutalmának fele adható.

Ön szerint ez igazságos?

Menjünk picit vissza...

Azért válaszolhat, hogy igen, vagy nem.

Fogok, csak összetettebb a kérdés. A londoni olimpia és paralimpia után az volt a megállapodás, hogy a jutalom feleannyi, de amit nem kapnak meg személyesen a parasportolók, azt megkapja a parasport intézményrendszere. Gerevich-ösztöndíjként és működési támogatásként.

Ez sem teljesül.

A Gerevich-ösztöndíjból több jut ugyan, de nem annyi, amennyi kipótolta volna az ötven százalékot. Tehát: ebben a formában ez nem igazságos. Reményeim szerint a jövőben kompenzálni fogják ezt. A jövő amúgy is elég kecsegtető: az új sporttörvény tervezet szerint megint önálló köztestület lesz a paralimpiai bizottság – ez nagy lehetőség. Ami a kompenzációt illeti, az ígéretek már arra vonatkozólag is megvannak az államtitkárságtól.

„Nem lenne helyes, ha bármilyen juttatást elfogadnék”

Önnek elnökként mennyi itt a fizetése?

Nulla forint.

Ha hoz szponzort, felvesz utána jutalékot?

Nem. Hoztam már és nem vettem fel. Más sem kap.

Bölcs.

Nem ördögtől való, ha egy sportvezető pénzt kap a munkájáért. Én azonban más modellt követek és az előzmények ismeretében sem lenne helyes, ha bármilyen juttatást elfogadnék.

Merthogy elődjével szemben vádat emeltek nemrég: ő kapott fizetést, de szponzorok után is felvett jutalékot. Ön tehát emberbaráti szeretetből sportvezetősködik?

Ez a pozíció természetesen alkalmas arra, hogy az ember a kapcsolatait építse, pozicionálja magát az üzleti, politikai, nemzetközi világban. A saját kapcsolatrendszerét is építi ilyenkor az ember, aztán pedig a képviselt terület javára fordítja azt.

Milyen sikerrel? Gömöri Zsolt paralimpiáján 38. lett az ország négy éve. Két arany. Most, Rióban csak 47-edikek lettünk. Egy arany.

Mondok más számokat. Négy éve 14 érmünk volt, most 18. Akkor 33 sportolónk vett részt a paralimpián, most 43. Akkor négy sportágban szereztünk érmet, most hatban. Az idei minden idők harmadik legsikeresebb paralimpiája magyar szempontból.

A négy évvel ezelőtti volt a legsikeresebb?

Nem, az még 1984-ben volt, amikor még nem is paralimpiának hívták, hanem Fáklya Játékoknak. Érdekes egyébként: abban az évben, amikor a magyar sportolókat Kádárék nem engedték ki a Los Angeles-i olimpiára, a parasportolókat kiengedték New York-ba – akkor még nem ugyanott volt a két verseny.

Mert a parasport a kutyát nem érdekelte, valószínűleg azért.

Lehet, hogy ezt gondolták, ennek ugyanakkor ellentmond, hogy 1976-ban a pártvezetés három nap után hazarendelte a magyar parasport-csapatot, mert Torontóban rajthoz álltak dél-afrikaiak is, mi pedig ugye nem szívhattunk egy levegőt az apartheiddel... Addigra viszont volt már két magyar érem. Azokat elvesztettük. 40 év elteltével, Nádas Pál sportdiplomáciai munkájának gyümölcsét learatva most hivatalosan is jóváírták azt a két érmet. Nagy öröm, de keresztül is húzták vele a számításaimat: azt mondogattam, hogy Rióban fogjuk megnyerni a 125-ödik érmünket. Így meg, mire kimentünk, már megvolt a 126.

„Nem vagyok pártpolitikus”

Ön politikus?

Nem.

A Wikipédia szerint az.

Ebből is látszik, hogy nem minden igaz, ami ott van. Pártpolitikusnak legalábbis semmiképp sem tartom magam.

Amikor a Bokros-csomag elleni tüntetésekkel berobbant az országos közéletbe, azt nem fideszesként tette?

Dehogy! De rég volt egyébként! Borzasztó belegondolni, de azoknak a tüntetéseknek több mint húsz éve már! '95 őszén aztán, amikor lemondtam a Hallgatói Önkormányzatok Országos Szövetségének elnökségéről, először Pokorni Zoltán keresett meg, hogy tanácsaimmal segítsem az oktatásügyi munkájukat, a kormányzásra való felkészülést. Amikor nyertek '98-ban, ő pedig miniszter lett, tanácsadója maradtam, csak már a minisztérium keretein belül. 1999-ben aztán megalakult az Ifjúsági és Sportminisztérium, oda már Deutsch Tamás hívott át, helyettes államtitkárnak.

Mondhatjuk, hogy ön a nagybetűs káder? Aki mindent elintéz, bárhol kijárja a Fidesz érdekeit, legyen szó sportról, színházról, médiáról?

Hirtelen nem tudom eldönteni, hogy most dicsérnek vagy éppen ellenkezőleg... Az biztos, hogy jobban örülök, ha feladatok találnak meg, mint ha ideológiák.

Olyanja nincs?

Értékrendem van, amelyet a magyar pártpolitikában leginkább a Fidesz képvisel. Emellett szívesen török lándzsát. Annyiban pedig tényleg politikus vagyok, hogy imádok közösségben lenni, előremozdítani egy-egy közösség ügyét.

Elég távol eső ügyeket. Kiosztja önnek ezeket valaki feladatként, vagy mégis hogyan kerül például a Teátrumi Társaság titkári pozíciójába?

A Teátrumi Társaság konkrétan az én ötletem volt.

Nem Vidnyánszky Attiláé?

Az enyém. Attila persze a kezdetektől az elnöke és a legmeghatározóbb személyisége a társaságnak. A sikernek sok apja van, csak a kudarc árva.

Egyszer csak arra ébredt, hogy kellene egy jobbos színházi társaság?

Nem egészen. Mindig imádtam a színházat, azt az egész világot, volt néhány színházigazgató ismerősöm, barátom...

Puffogtak, hogy a Színházi Társaságnál kihagyják őket a döntésekből?

Talán az is volt. Mindenesetre azt mondtam: nem puffogni kell, hanem létrehozni egy érdekvédelmi szervezetet, amelynek van tagsága, pénze, befolyása, vannak programjai, díjai, médiája. Ami működik. Szóval 2008-ban nyakamba vettem az országot és leültem igazgatókkal beszélgetni. Az ötlet persze nem elég, a megvalósításához már sokan kellettünk. Vidnyánszky Attilát mindenesetre ennek az ötletnek a kapcsán ismertem meg.

Kit ismert korábban az igazgatók közül?

Cseke Pétert, Nemcsák Károlyt is, Balázs Pétert szintén. Alföldi Róbertnél is jártam egyébként.

Hogy lépjen be?

Igen.

Kiröhögte?

Nem. Kifejezetten jót beszélgettünk. Színészként nagyon nagyra tartom.

Mégis mire jó, ha szakmák is jobbos-balos alapon válnak szét, alapítanak szervezeteket? Nem bánja már, hogy előállt ezzel színházügyben?

Cseppet sem. Miért lenne baj, hogy több szervezet is van? 2015-ben például annyi színházjegyet vettek a magyarok, mint soha korábban. Ha tényleg olyan nagy baj lenne, vennének az emberek egy évben 6,4 millió színházjegyet? Nyilván nem. A magánszínházak is virágoznak. Hihetetlen nagy a kínálat, mindenfélét lehet nézni. Mi akkor a probléma? Az, hogy színházigazgatók vitatkoznak mondjuk azon, hogy lehet-e politizálni a színpadon? Vagy hogy a POSZT körül vita van? A vita nem baj. A vita jó.

Mondjuk arról talán nincs vita, hogy politizálhat-e a színház.

Néha van arról is, csak minek. Császár Angela kérdezett vissza erre a felvetésre nagyon találóan: csókolózhat-e a cipész? Mindenesetre a színházi élet ma olyan pezsgő, mint soha korábban. Az emberek pedig el tudják dönteni, mi kell nekik.

El, s ha innen nézzük, önök nem állnak jól a Nemzeti Színházzal. Alföldinek jóval nagyobb sikere volt mint Vidnyánszkynak, előbbi fel is hívja erre a figyelmet olykor.

Nem az én dolgom megvédeni Attilát, megvédi ő magát, ha akarja, de Robi sértett ember. A Nemzetiben számtalan nagy sikerű, telt házas előadás fut, ám olyan színház sosem volt és nem is lesz, ahol mindig minden darab hibátlan és óriási siker. Robi időszakában is jártam a Nemzetibe, ott is voltak nem jó értelemben tragikus esték, meg olyan darab is, amit le kellett venni néhány előadás után. Az utolsó évében aztán a vélt vagy valós politikai támadások miatt megindult a katasztrófaturizmus a Nemzetibe. Ezzel sincs semmi baj. Mindegy, miért, de emberek tömegei színházba mentek. Mégis, mi ezzel a gond?

Ügyes kommunikátor! Azzal, hogy színházba mennek, nyilván semmi. Saját kommunikációs cégére is van ideje egyébként?

Persze.

Jönnek oda az önkormányzati és a fideszes megrendelések?

Igénybe szokták venni a tanácsaimat az önkormányzati, kormányzati és piaci világból is. Talán nem vagyok nagyképű, ha azt mondom, ez a személyes kapcsolatrendszeremnek és ismertségemnek köszönhető. Elhiszik nekem, hogy van értelmes mondandóm arról, hogyan kellene kommunikálniuk.

Nem csoda, hogy elhiszik: a közmédiában még ellenzékből is keresztül tudta vinni a Fidesz akaratát, meg tudott torpedózni elnökválasztást!

Mivel a Fidesz delegált a Magyar Televízió, majd a Duna Televízió Közalapítvány kuratóriumának elnökségébe, nem akkora csoda, hogy az ő érdekükben jártam el.

„Fölvettem az aktivista pozíciót”

De hogy jött a képbe a média?

Miután a kommunikációs világban építettem a saját cégemet is, egyszerűen érdekelt a közmédia világa. Nagy energiákat fektettem abba, hogy megtanuljam, hogyan működik, aztán valóban fölvettem az aktivista pozíciót, ami ellenzéki kurátortól addig talán nem volt megszokott.

Ilyen közmédiára vágyott, ezért dolgozott 2010 előtt?

Bizonyos változások szerintem is szükségesek voltak. Az integráció ilyen. Nem normális állapot, ha négy különálló közmédia-birodalom van az országban. Helyes az is, hogy szegmentálták a tartalmat, hogy van hírcsatorna, kulturális csatorna... Új gyártóbázisra is szükség volt.

Azt pedig ütötte-verte annak idején.

A szerződést. Hogy milyen feltételekkel jött létre a költözés, az külön kérdés. Elhagyni a régi, belvárosi épületeket egy közös bázisért: ez viszont helyes döntés volt.

Csakhogy azt a lehetőséget is megteremtette az integráció, hogy valaki – azt beszélik, Várhegyi Attila – központilag mondja meg, mi az irány. 

Hogy most ezt ki mondja meg, azt én nem tudom...

Meg lennénk lepve.

Oké. Abban mindenesetre nem látok kivetnivalót, ha a közmédia egységes nyelvet, állandó megszólalókat használ. Az RTL is a saját sztárjait hívja a műsoraiba.

Az RTL-t nem az adófizetők tartják el.

Hangzatos érv, de nem egészen igaz. A frekvencia, amelyet használ, a közösségé. Nem leesett neki az égből.

Hanem díjat fizet érte.

A magyar államnak, igen. Tehát bérli. Attól azonban, hogy ön mondjuk bérbe adja a lakását, még nem örül, ha a bérlők sarokba hánynak. Pedig fizetnek érte. Akkor sem.

Eszünkben nincs védeni az RTL-t, de amikor tetemes pénzt fizet a frekvenciahasználatért, az mégis hogyan hasonlítható össze azzal, hogy az adófizetők 80 milliárdot adnak a közmédiára, amelynek a hírműsoraiban a kormány üzenetei mennek, amelyeket kormányközeli szakértők elemeznek aztán?

Az szerintem dolga a közszolgálatnak, hogy világosan mondja el, mi a kormányzati álláspont. Érzékelem persze, hogy ez a kormányzat minden korábbinál határozottabban ismerte föl, hogy milyen médiapolitika áll az érdekében.

Ez önnél nem lépett át semmilyen határt? Akár ízléshatárt?

Óvatosan formálok véleményt, de annyit azért mondhatok: néha érdemes azon elgondolkodniuk a média mai irányítóinak is, hogy ha valamit nagyon egydimenziósan mutatnak be, az kontraproduktív is lehet.

A népszavazási kampány ilyen volt? Dolgozott bele netán?

Nem dolgoztam bele, de érdekes az eredménye. Ma szerintem egyértelműen a világ legfontosabb kérdése, hogy az ülepükön maradnak-e az emberek vagy sem. Míg az nem egyértelmű, hogy sikerült-e a kérdést politikai aktussá változtatni, az emberek szerintem tényleg megértették, hogy ha az lesz, amit Zuckerberg akar, akkor végünk.

Mit akar Zuckerberg?

Hát hogy drónokon netet küld majd Afrikába. Márpedig ha egy olcsó telefonon látni fogja ott is mindenki, milyen az élet Németországban, mi állítja majd meg őket?

Csak a fegyverek.

És ezt akarjuk?

Nem.

Ugye. Tehát internet meg Facebook mellett talán nem ártana az érintetteknek némi ivóvíz, élelem és életlehetőség is ott a helyszínen. A népszavazási kampánnyal tehát szerintem sikerült elvégezni azt a munkát, amely ezt megmutatta, és a közmédia például nem teljesített rosszul ezen a fronton.

Szóval onnan nem is hiányol semmit?

De, és nem csak onnan: az egész magyar nyilvánosságból hiányzik a legtermékenyítőbb műfaj. A vita. Én például imádok vitázni. Még akkor is jó, ha veszítek, ha rájövök, hogy nem volt teljesen igazam.

Nagyon finoman kritizál, miközben a felesége, Papp Csilla kezét egyik pillanatról a másikra elengedte a kormány tavaly. Kancellárnak nevezték ki a Színművészeti Egyetemre, aztán némi felhördülés után kifaroltak mögüle. Ezt is könnyen megbocsátotta nekik?

A kormányzat nem akart belemenni a folyamatos vagdalkozásba, ezért kihátrált. Nem ez esett rosszul.

Hanem?

Az, ahogy a Színművészeti Egyetem egyes tanárai viselkedtek.

„Ebből régen párbaj lett volna”

Érthető volt, nem? A Vidnyánszky-ember feleségét tették oda kancellárnak! Még szép, hogy tiltakoztak.

Szerintem a saját érdeküket sem fogták fel. Volt egy teljesen jogszerű és okszerű kinevezés, amit tisztán politikai alapon az egyetem szenátusa megtorpedózott. Rosszul jártak ők is. Kaptak volna egy kiválóan képzett, remek kapcsolatokkal rendelkező kancellárt, aki ráadásul egy tündér...

Próbálna csak mást mondani! Kapna otthon!

Épp hogy nem: tényleg tündér a feleségem. Mellesleg háromgyerekes anya, akit pellengérre állítottak, kínoztak a meghallgatásán a szellem és a művészet állítólag hochintelligens emberei. Úgy, hogy vizet sem adtak neki, Ascher Tamás meg közölte ott vele, hogy „Nagyon aranyosak a gyerekei, megnéztem őket a Facebookon”. Jó, hogy hozzá nem tette: vigyázzon rájuk. Én igazán nyugodt, kedves fiú vagyok, de ebből régen párbaj lett volna.

Akkor valami kultúrpolitikai döntéssel vág majd alá valahogy?

Én aztán ismerem a politikát. Tudom, meddig lehet elmenni. Ez átcsapott másba, ami személyes, ami emberi – azaz embertelen. A politikában nagyon fontos, hogy el tudjuk választani az embert és a tetteit. Utóbbiakat akár nagyon durván is minősítsük, de az embert hagyjuk békén. Annyi elégtétele mindenesetre volt a feleségemnek, hogy a bíróság kimondta: igaztalanul jelent meg róla, hogy alkalmatlan és nincsen végzettsége. Csak ez már nem volt hír a sajtóban.

Őszintén, ön nem ágált volna a politikai nyomásgyakorlás ellen, ha valami szoci főkáder feleségét akarták volna beültetni Gyurcsányék tévéelnöknek annak idején?

De, valószínűleg ágáltam volna. Viszont kérdezzék meg azokat a tévéelnök-jelölteket, akiket annak idején nem támogattam, hogy leülnének-e velem egy kávéra. Igennel fognak válaszolni. Világosan, nyíltan elmondtam nekik akkor, miért nem támogatom a pályázatukat; de soha nem mondtam róluk olyat, ami a személyükre vonatkozott volna, nem vetettem alá kínzásnak, pszichoterrornak senkit sem. Azon a szenátusi ülésen meg ez történt. Odarendelték a hallgatókat, a sajtót, az egyetem vezetése pedig kicsinálta az ellenséges közegben egymagában ott ülő kancellárt. Ascher Tamás ért a színházhoz. Ha valamihez, ahhoz tényleg nagyon ért. Baromi jó rendező. Pontosan tudja, hogyan kell hatást gyakorolni, mikor kell levegőt venni, belenézni annak a nőnek a szemébe és emlegetni a gyerekeinket. Hogy akkor, ott megrendezte azt a színjátékot: nehezen tudtam neki megbocsátani.