Az elképzelt családunk működtet már egy jól működő rendet és rendszert, amivel az élet jórészt kiszámítható – már amennyire (kis)gyerek mellett ez lehetséges – és jól élhető, ami megfelel a számukra, s amiben már mindannyian jól érzik magukat, mert megtalálták a helyüket benne. Most viszont sok változás következik, s ráadásul, habár még meg sem született a kicsi, a nagyobbik gyermek furcsán kezd viselkedni: sokkal kiegyensúlyozatlanabb, s bizony néhány dologban mintha visszafejlődne, s ez könnyen lehet ijesztő a szülők számára.
Egy nap, amikor éppen apa viszi óvodába szeme fényét, a gyermek egy szép nagyjelenettel búcsúztatja, zokogva, apába kapaszkodva tiltakozik az ovi ellen. Amikor apa nagy nehezen szabadul, a fejlett technikának hála, azon melegében értesíti élete párját, hogy „Valami nagy baj van a gyerekkel!”, esetleg ennek valamely hibáztató formájával, például: „Túlságosan magadhoz kötöd!”. Az édesanya viszont már amióta tudja, hogy ismét várandós, azon igyekszik, hogy a nagyobbik jól viselje a dolgot, mindez nyakon öntve a terhességgel járó hormonális zűrzavarral, s már meg is adtuk egy kiadós veszekedés vagy önmarcangolás házi receptjét.
Amennyiben a kedves olvasók minél kevesebbet fogyasztanának ebből az ínycsiklandó finomságból, javaslatom a következő: valósítsanak meg a fenti jó ötletek közül annyit, amennyit csak tudnak, aztán vegyék elő türelmük tartalékait, és éljék fel őket! Ne felejtsék el mindeközben, hogy a szülők mindegyikének kötelező közben-közben kikapcsolódni, kifújni a fáradt gőzt és feltöltődni energiával! A kistestvér pedig hamarosan megérkezik, s elkezdődnek az első életévének kalandjai...