Mégsem hiszem, hogy a halogatás vagy akár a gyermek nem vállalása mögött egyszerű anyagi okok szerepelnének, pontosabban, hogy csak ezek szerepelnek. Sokkal inkább előtérbe helyezném a felelősségvállalást, az elköteleződést és ezekkel együtt a személyes szabadság korlátozódását, amelyek valóban szükségesek egy kisgyermek fogadásához, neveléséhez.
Gyermekorvosi gyakorlatomban úgy látom, hogy a gyermeknevelés, szoktatás, táplálás kérdései sokszor nyomasztóan nehezednek az édesanyák vállára. Régen valahogy ösztönösebben ment minden, úgy csináltuk, ahogy láttuk (nem mindig jól), „kéznél voltak” a nagyszülők, sokszor a dédszülők is, követtük a mintát, volt kitől kérdezni.
Ma sokkal nehezebb: a családtagok távol, a gyerekorvos nem ér rá, a védőnő sokszor nem elérhető, a barátnőktől jövő információk ellentmondóak, éppúgy, mint az internet „tanításai”. Kellenek, kellenének a hiteles személyek (ideális esetben segítő nagyszülők), akiknek a véleményében meg lehet bízni, akik esetleg nem csak elmondják, meg is mutatják mit hogyan kell csinálni: például hogy készül egy csecsemőnek szánt főzelék, hogy mit csináljak, ha a kisbabám egész éjjel sír és nem tudom megvigasztalni, hogy mit tiltsak, mit engedjek meg amikor nagyobbacska, hogy melyik óvodába, iskolába írassam.