„Vágytam a túloldalra” – Jónás Tímea Aranypánt-díjas roma főápoló a Mandinernek

„Homlokomon két aranypánt van. Az egyik a cigányságom, a másik a magyarságom.” Bár az idézet eredetéről viták vannak, abban mindenki egyetért, hogy Jónás Tímea méltán kapta meg az Aranypánt-díjat.

Az elismerést immár másodszorra ítélik oda olyan hétköznapi roma hősöknek, akiknek munkássága mindenki számára példaértékű lehet. Jónás Tímea egész életében büszkén viselte „aranypántjait”. A származása miatti megkülönböztetések és nehézségek nem törték le, sőt megerősítették. Ahogy ő fogalmaz: meg akarta mutatni, hogy attól még, hogy barna lány, van esze.

Jónás Tímeának a Nyírő Gyula Kórház OPAI egyes pszichiátriájának főápolójaként ezt ma már nem kell bizonyítania. Ő mégsem elégszik meg ennyivel. Épphogy átvette a díjat, vissza is tért a részlegére dolgozni, hogy – már amennyire egy ilyen elismerés átvétele után lehetséges – kizárhassa a külvilágot és a betegeivel foglalkozhasson. Mi is a pszichiátria egyik irodájában értük őt utol.

***

Távolról indult a története, amely az Aranypánt-díjhoz vezetett.

Szabolcs megye egyik falujából származom, Tuzsérról. Romatelepen, azaz cigánytelepen nevelkedtem egy hétgyermekes családban.

Romatelep vagy cigánytelep? Számít a megnevezés?

Sokan a roma szót használják, mert a cigány nem cseng ma olyan szépen. Azt gondolom, ha valaki felvállalja a származását, akkor vállalnia kell a cigány nevet is. Ez a szó nem lehet sértő, ha jó példa, jó ember áll mögötte. Nekem sem az. Mindig nyíltan vállaltam, hogy cigány lány vagyok.

Hogyan emlékszik vissza a telepi életre?

Azt tanítják rólunk a tanórákon, hogy mi, cigányok nomád életmódot éltünk, de nagyon összetartóak voltunk. Ez máig így van, ezt megtapasztaltam kisgyermekként is a telepen. Hatalmas közösségben éltünk. Bölcs emberek tanítottak minket esténként a tűz körül. Folyton ott ültem közöttük, ittam a szavaikat, minden új dolog érdekelt. Sokat köszönhetek nekik, de hamar éreztem, nem szabad a telepen maradnom, mert ott nincs jövőm.

Már kisgyermekként érezte, hogy el kell onnan mennie?

Akkor fogalmazódott ez meg bennem, amikor a faluból lejött a telepre az iskola egyik tanára. Minden szülőt felkeresett, akinek ősztől tankötelessé vált a gyermeke. Hozzánk is eljött. Nagyon megörültem, hogy végre megtanulhatok írni-olvasni, azonnal rohanni akartam az iskolába. Elszomorodtam, amikor megtudtam, szeptemberig várnom kell.

Azt kapta az iskolától, amit remélt?

A falunkban szegregálva folyt az oktatás. Az egyik teremben tanultak a cigány gyerekek, a másikban a magyarok. A barna bőrűek nem is érintkeztek a fehérekkel. Külön bejáratunk volt, még az udvaron sem találkozhattunk. A két osztályt csak egy apró ablak kötötte össze, azon keresztül kaptuk a reggelit, az ebédet. Csak olyankor láthattunk át a másik oldalra, amikor ezt az ablakot elhúzták. Vágytam a túloldalra, mivel ott zsivaj és vidámság volt. Nálunk csend és rend uralkodott. Noha a tanáraink nagyon rendesen bántak velünk, éreztem, a másik oldalon egy jobb világ van. Hat-hét évesen még nem tudtam, mit jelent a szegregáció; csak azt tudtam, a roma osztályba kell járnom, pedig a másikhoz szeretnék tartozni.

Volt erre lehetőség?

Azt mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen. Negyedikben át is tettek a vegyes osztályba, ahova azok a romák járhattak együtt a magyarokkal, akik tudtak integrálódni.

A vegyes osztályban megszűnt a megkülönböztetés?

A nyolcvanas éveket írtuk. Akkoriban nem szívesen barátkoztak a magyar gyerekek a telepiekkel. Amikor a tanár odaültetett egy magyar kislány mellé, másnap már az üres pad fogadott. A lány elült mellőlem, mert az anyukája megtiltotta neki, hogy cigánygyerek mellé üljön.

Csalódás volt ezt látni azután, hogy évekig közéjük vágyott?

Nem foglalkoztam vele. Meg akartam mutatni, hogy attól még, hogy barna lány vagyok, van eszem. Az akkori osztályfőnököm, Révész Lászlóné – nekem Ildikó néni – a szárnyai alá vett. Szavalóversenyekre vitt. Amikor először mentem, az utolsó pillanatig nem is mertem szólni a szüleimnek, hogy kiválasztottak. Amikor mégis elmondtam nekik, anyukám szomorúan kérdezte, hogy hát miben is mennék, hiszen ruhám sincs. Végül egy fehér szakadt ing volt rajtam apró szoknyával, és egy nagy gumicsizma. Borzasztó volt. Anyukám két copfot csinált nekem, hogy valahogy kompenzálja az öltözetemet. Ott álltam a többi csinos kislány között a csizmácskámban, de nem bántam. Büszkén feszíttettem közöttük. Úgy gondoltam: bánom is én, hogy nézek, ki, akkor is megmutatom, hogy el tudok mondani egy verset. Első lettem. Onnantól rengeteg versenyre jártam.

Mégsem az irodalommal foglalkozik. Miért fordult az egészségügy felé?

Kiskoromban sokat betegeskedtem, tüdőgyulladásos voltam. Gyakran vittek kórházba. Beleszerettem az ottani tisztaságba, a gyógyszerek illatába, a fehér köpenybe. Elképzeltem, hogyan fogok virítani a barna bőrömmel a fehér köpenyben. Nem volt kérdés, hogy az egészségügyben szeretnék dolgozni.

„Azt mondták, ha jól tanulok, átkerülhetek. Tanultam hát becsületesen.”

Mi motiválta, hogy ilyen bátor terveket szőjön?

A tudásvágy és a környezet. Hajtanom kellett, hogy kitörhessek. Hogy érthetőbb legyen, elmesélek egy mozzanatot az életünkből. A telepen senkiknek nem volt fürdőszobája. Kint a szabadban pokrócokon ülve, lavórokból mosdottunk. Fürdőszobát akkor láttam először, amikor egyszer anyukám bevitt magával a munkahelyére. Úgy izgultam már reggel, amikor azt mondta, elvisz a munkásfürdőbe is, ahol zuhanyozhatok. Máig emlékszem, mekkora élmény volt ott állni, miközben felülről jött rám a víz. Elöntött a büszkeség, hogy már azt is tudom, hogyan kell zuhanyozni.

A családját is hasonlóan hajtotta a kitörés vágya?

Apukám vasutas volt, anyukám váltótisztító. Rengeteget dolgoztak. Annyit, hogy félre is tudtak tenni, ám erről nem meséltek soha senkinek. Ötödikes voltam, amikor egyszer a nővérem azzal a hírrel jött értem az iskolába, hogy nem lakunk többé a telepen. Aznap már az új otthonunkba mentünk haza. Ez egy aprócska piros ház volt egyetlen szobával és két ággyal. Egyikben aludt az öt lány, a másikban a két fiú. Ám a szüleim nem elégedtek meg ezzel. Addig gazdálkodtak, addig takarékoskodtak, míg ugyan ezen a portán építkezni is tudtunk. Na, annak a háznak már három szobája volt. Máig a szüleim a példaképeim. Megtanultam tőlük a rend, a takarékosság fontosságát; és azt, hogy mindig tűzzünk ki kis célokat magunk elé, amelyekért érdemes küzdenünk, hogy mindig akarjunk jobbak lenni. Ők motiválnak, és az elsők, akiket felhívok, ha bármilyen siker ér.

Nehéz volt otthagyni őket?

Miután kitűnőre érettségiztem, jelentkeztem a budapesti Batthyány–Strattmann László Szakképző Iskolába, hogy ápolónak tanulhassak. Amikor otthon elmondtam, hogy a fővárosba megyek, egyszerre láttam anyukám arcán a büszkeséget és az aggódást. De látta, hogy hajthatatlan vagyok, így elengedett. Az osztályfőnököm pedig ezekkel a szavakkal búcsúzott: még fogunk hallani rólad. Ő megjósolta…

Innentől könnyen ment minden?

Nem. A második évtől a szüleim nem tudták tovább finanszírozni a tanulmányaimat, így dolgozni kezdtem. Az egyik tanárom segédápolói állást ajánlott a Hajnal Imre Egészségtudományi Egyetem oktató kórházában. A Farmakológián kezdtem, ám lassan a többi részleg munkájába is bevonódtam. Megtanultam vért venni, infúziót bekötni, mindent, amit egy ápolónak tudnia kell. Amikor azonban bezárt a részlegem, egy napig sem akartam munka nélkül maradni, bejöttem hát a Nyírő Gyula Kórházba. Megmutattam a szakápolói bizonyítványomat, amely akkoriban olyan sokat ért, hogy egyet kérdezték tőlem: hol szeretnék dolgozni. Mivel korábban is belgyógyászaton dolgoztam, itt is azt választottam.

Ma mégis a pszichiátrián dolgozik.

Egy idő után kevés lett nekem a belgyógyászat. Ekkor hallottam a pszichiátriáról, ahol nem csak a testet, a lelket is gyógyítani kell. Meg akartam érteni ezt a területet is, hát átjelentkeztem. A Központ szubintenzív, azaz a figyelő részlegre kértem magam. Ide azok a betegek kerülnek, akik veszélyt jelentenek nem csak önmagukra, hanem a társadalom bármely tagja számára.

Ez a pszichiátria legnehezebb része. Bírja?

Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni. Amikor először beléptem a Szubintenzívre, azonnal tudtam, itt akarok dolgozni.

Mi fogta meg benne?

Ezeket az embereket sokszor stigmatizálják. Én tudom, milyen megbélyegzettnek lenni, így maximálisan együtt tudok érezni a betegeimmel. Az empátia fontos ahhoz, hogy tudjunk, hogyan közeledjünk a betegeinkhez, megértsük, mi zajlik bennük és ezáltal tudjunk segíteni rajtuk.

„Mindig a legnehezebb dolgokkal akartam foglalkozni, a legnagyobb kihívásokkal akartam szembenézni.”

Az itteni munkájával is hamar kitűnt.

Tizenkét órás nővérként kezdtem, de nem sok idő telt el, és az intenzív részleg vezetője lettem. Ma az egyes pszichiátria főápolójaként 171 ágyért felelek.

Ha ilyen sikeres volt, miért ült vissza az iskolapadba?

Mert az volt az álmom, hogy diplomát szerezzek. Jelentkeztem tehát a Semmelweis Egyetemre. Ekkor már nem volt olyan könnyű az életem. Napközben dolgoztam, este a családommal voltam, éjszaka pedig tanultam.

Hogy tud ennyi mindent egyszerre szívvel lélekkel csinálni?

Minden szervezés kérdése. Mondjuk a szórakozás nálam szóba sem jött soha. Ha éppen nincs feladatom, leülök egy jó könyvet olvasni. Inkább legyen száz tudomány, mint egy buli.

Valamikor azért csak pihen?

Nem jellemző rám. Annyi cél lebeg előttem, annyi feladat vár még rám. Ezek éltetnek engem. Ha mégis akad egy szusszanásnyi időm, azt a családommal töltöm. Tizenhat éve élek boldog kapcsolatban a férjemmel, és van egy gyönyörű tizennégy éves lányom. aki nyolc éve kitűnő. Orvosnak készül.

Akkor a lányát is ösztönzi a példája?

A díjátadó után azt mondta, én vagyok számára a legnagyobb motiváció. De nem csak őt, hanem nagyon sok fiatalt szeretnék segíteni azzal, hogy megmutatom nekik, nagyon mélyről is el lehet indulni és ki lehet törni, csak meg kell találni a megfelelő utat és azokat a személyeket, akikbe lehet kapaszkodni.

Kik ezek az emberek?

Elsősorban a pedagógusok. Ők nagyon sokat tudnak tenni a cigányság sorsának jobbá tételéért. Ha felismerik a roma tehetségeket és felkarolják őket, akár azt is elérhetik, hogy ezek a diákok középiskolába mehessenek, szakmát szerezhessenek. Mi, cigányok, ennél lejjebb már nem adhatjuk.

A mai gyerekeknek ez könnyebb, mint a nyolcvanas években volt?

A szegregáció ma már jóval kevésbé látványos. Eltűntek a kis ablakok. A mai gyerekeknek más kihívásokkal kell szembenézniük, ám rájuk is nagy küzdelmek várnak, ha ki akarnak törni. Ráadásul szomorúan tapasztalom, mennyire csökken a szemükben a könyvek értéke. Ez nehezíti a dolgukat. Hiszen csak úgy tudunk előrébb lépni, ha könyvet veszünk a kezünkbe. A tudás olyan hatalom, amelyet nem tudnak elvenni tőlünk, így arra bátran építkezhetünk.

A gyerekkori szegregáció kitörölhetetlen emlék maradt?

Van azért kisebbségi érzés bennem, mert kiskoromban senki sem mondta, hogy attól még, mert barna bőrűnek születtem, értékes és egyenlő vagyok. Ezt sosem fogom tudni levetkőzni. Ugyanakkor ma már nem bánom, hogy akkor és ott, Tuzséron szegregálva voltunk. Ez adott erőt ahhoz, hogy változtatni akarjak. Ha nem így lett volna, valószínűleg most nem beszélgetnénk itt. Kellettek a nehézségek, hogy megvívhassam a saját harcaimat. Sosem nyugszik meg a lelkem, egy-egy akadály leküzdése után a következő feladatra koncentrálok. Csak úgy lehet sikeres az ember, ha mindig vannak kitűzött céljai, amelyeket el akar élni. Ahogy a jó pap, én is holtomig fogok tanulni és küzdeni. Nem állok meg itt csak azért, mert megnyertem ez a díjat. Nem szabad megelégednünk, mert akkor megtorpanunk és nem fejlődünk tovább. Hiszem, hogy a díj által újabb feladatot kaptam: hogy fejlődésre biztassak másokat.

Fotók: Meszleny Anna

 ***

Roma Példaképek cikksorozatunk korábbi írásai:

A sport eszköz, az iskola a kiút – interjú Maka Istvánnal, a monori romák fociedzőjével

A cigányság sorsa az iskolapadban dől el – Orsós Zsuzsanna a Mandinernek

„A szeretet győz meg mindenkit” – Svájci diploma után itthon szolgálna Balogh Róbert cigány lelkész