Jégbüfé blues: bezár a legendás pesti intézmény

Mélabúsan forognak nyolcvanas évek elmaradhatatlan vendéglátóipari kellékei, a krómozott, lámpás ventilátorok a Jégbüfében ezen a napos délelőttön. A személyzet viszont tényleg pörög a pult mögött, ahogy mindig. Itt ugye nem hoznak ki semmit: előbb ki kell választani a süteményt, aztán a másik oldalon sorban állni és fizetni, és csak utána adják ki a sütit, a kávéért meg a pult végéhez kell járulni.

A személyzeten semmi nyoma a szomorúságnak, a megszokott határozottsággal terelik, hajcsárkodják a vendégeket. Van dolguk bőven: harmincan-negyvenen is toporognak a szintén nyolcvanas évekből itt maradt miliőben. A zárás Origo által kedden megszellőztetett híre üzletileg jót tett az utolsó néhány napnak. „Érezhetően emelkedett a forgalom” - mondja a Mandinernek az üzletvezető, Papp Antalné, így aztán mégsem arra hajtanak, hogy kiárusítsák a készletet: termelnek rendesen, ahogy máskor is. Utoljára tehát szombaton, 2015. augusztus 29-én kaphat hagyományos, jégbüfés süteményeket a belváros népe a Ferenciek tere 10-es szám alatt. Több mint 63 év után vége a legendának.

Amikor még újszerű volt a Jégbüfé

Ami meg a legenda születését illeti: a pontos dátum 1952. május 28., szerda. A Népszava legalábbis akkor adott hírt arról, hogy a Felszabadulás téren megnyílt a Jégbüffé – akkor még így, két f-fel – amely újszerű süteményeket kínál, ráadásul különleges hűtőberendezése is van. 

Nos, már régóta nem az újszerűség volt a hely vonzereje, s amint Tillmann Hanna három évvel ezelőtti remek Jégbüfé-történeti cikkéből kiviláglik, a hűtőberendezéssel is akadtak olykor gondok – az ötvenes évek végén fagylaltmérgezést kaptak az itt vásárlók, a valódi jéggel hűtött fa szekrények ugyanis a pincében voltak, a pince meg tele volt patkányokkal. Valószínűleg patkányméreg került a fagyiba, ez okozta a tömeges mérgezést. 

Az efféle apró malőrök sem feledtethetik azonban, hogy egy olyan hely zár most be, ahol cukrászlegendák dolgoztak, akik még a háború előtti világból mentették át a tudásukat. Igaz, puccos helynek eleinte sem számított a Jégbüfé: az ötvenes években, amikor a munkásosztályt kellett gyorsan és tömeges méretekben élelmezni, sorra nyíltak a talponállós büfé-kocsmák, népbüfék. Ha már a trend ez volt, a híres Papp Bandi bácsi kitalálta a Jégbüfé nevet – a Mátyás Pince főnöke volt ő, ráadásul a brassói aprópecsenye megalkotója is állítólag. Bori István pedig, a névadótárs, az ötvenes évek végén kijutott a brüsszeli világkiállításra – ekkor találták ki a somlói galuskát is, meg a gyümölcsös tortákat, amelyeket hazatérve árultak aztán a Jégbüfében is. 

Bori igazgatósága alatt már ott dolgozott a hírneves Szabó Pál, akinek keze alatt a jelenlegi üzletvezető is dolgozott még. Papp Antalné 1986-ban került először a Jégbüfébe: akkor még a Taverna Vendéglátó Vállalat volt a tulaj, némi kitérő után 1998-ban ment oda vissza Szabó alá üzletvezető-helyettesnek, mígnem, Szabó nyugdíjba menetele után, 2002-ben az üzletvezetői feladatokat is átvette. A folytonosság, a hagyomány tehát nem csak a külcsínt érinti itt, a Jégbüfében.

Eleinte, az ötvenes években egyébként csak egy kis sarok volt a hely, évtizedekkel később nőtt mai méretére, de nem a méret volt a lényeg, hanem a szolgáltatás: egészen a hatvanas évek végéig például csak itt lehetett télen is fagyit kapni Budapesten. (Napi 60-70 kilónyit ilyenkor is eladtak, nyáron persze sok mázsa fogyott.)

A törzsvendégek a fontosak

Fagyi most is van, de az ma már mindenhol kapható. Macaront viszont hiába keresünk itt. Volt az is, nem vetettek el minden trendi újdonságot a Jégbüfében sem, de az utolsó napokra inkább nem készítenek. „Most az a fontos, hogy a törzsvendégek megkapják a hagyományos ízeket” - mondja az üzletvezető. Azokból pedig van itt bőven. És viszonylag olcsón. Belvárosi árakhoz képest mindenképp. A francia krémes 230, a bécsi krémes 300, a lúdláb torta 320, a túrós szelet pedig 400 forint. Ezeket egyébként nyugodtan ajánljuk az utolsó rohamra készülőknek. A Rotschild piskóta vagy a Piramis is rendben van, de a málnahabos süti sem rossz. Még a pogácsa sem az a fajta aluljárós, gyors sütésű, 90 százalék levegőből, 7 százalék vegyszerből (a maradék három százalék hatalmas talány) összetákolt valami, amely ha kihűl, rögtön elárulja magát: hogy ugyanis emberi fogyasztásra alkalmatlan. Csak általában nem hűl ki, a zacsiból gyorsan megeszi mindenki, így aztán a turpisság nem derül ki sosem. 

„800-1000 forintos süteményárakkal könnyen lehetne bérelhető helyiséget találni. De az már nem a Jégbüfé lenne” - így az üzletvezető. Ezzel utal arra a jogvitára is, amely köztük és az önkormányzat között dúlt évekig: a jégbüfések ugyanis nem engedték emelni a bérleti díjat, így tudták fenntartani a környékhez képest olcsó sütiárakat és a hely jellegét is. 

„Rózsika néni a fájós lábával, botjával bement, ilyen enyhe luxust még ő is megengedhetett magának. Ez a kategória sehol nem lesz már meg a Belvárosban.” Ezt már Saly Noémi muzeológus mondja a Mandinernek - neki egyébként a bécsi krémes és a túrós szelet a kedvence a Jégbüféből. Saly most igyekszik menteni a még menthetőt: a Mandiner közbenjárásával felvette a kapcsolatot az üzletvezetéssel, hogy amit lehet, elhelyezhessen a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban. Papp Antallné érdeklődésünkre nyitottnak is mutatkozik, régi marcipángépeket ajánl fel. Felhívjuk Saly Noémit. Örül. Papp Antalné is. Mi is. 

Mégis, a zárás hírére az ember hajlamos igazat adni Békés Mártonnak és Böcskei Balázsnak, akik idén megjelent könyvükben („Ki!”) arról írnak, hogy a budapestiek elveszítik a Belvárost. Itt éppen ez történik. A vásárlók 70-80 százaléka magyar volt itt. A törzsvendégek közül egy éltesebb hölgy be is számol arról, hogy férjével, amikor az udvarolt neki, mindig itt találkoztak. Fővárosi szállóige lett a „Találkozzunk a Jégbüfénél”: a hely olyasmi, mint Budán, az egykori Moszkva téren az óra. Volt. Itt még az ízek is visszahozzák a fiatalságot – harminc éve nem változtak a törzskínálat receptjei. Aki szereti, éppen ezt szereti a Jégbüfében. Aki nem, éppen ezért nem.

Papp Antalné

Jönnek az arabok

Az üzlet '84-ben befejeződött felújítása óta látható viszonylagos változatlanság is a törzsközönség igényeit szolgálta. Talponállóként szokták meg, ráadásul többen is elférnek így a pénztár előtti sorban, mintha teleasztalozták volna a büfét. Azért felvetődött, hogy átépítik, felújítják a helyet, de 5-10 éve tudni lehet, hogy az önkormányzat eladja a Párizsi Udvart, amelyben a helyiség található, erre tehát ezért nem költöttek már.

A múlt év nyarán indult, többfordulós nemzetközi pályázaton aztán a Párizsi Udvart a Párizs Property Kft. vásárolta meg a belvárosi önkormányzattól. Amint az MTI is beszámolt róla, a céginformáció adatai szerint a projektcéget múlt év február végén 500 ezer forinttal alapította egy Belize-ben bejegyzett cég, majd csatlakozott hozzá márciusban egy Abu Dhabi-i illetékességű magánszemély. A jegyzett tőkéjét időközben 3 millió forintra emelték, a tulajdonosa pedig ez év április óta a budapesti illetőségű Ayesh Majdi.

A februárban aláírt tervezési szerződést a menedzsmentjogokat gyakorló Mellow Mood cégcsoport képviselői, Szamír Hamdán és Zuhair Avad, valamint a pályázaton nyertes Archikon Kft. ügyvezető tulajdonosa, Nagy Csaba építész jegyzi. Szálloda lesz a Párizsi Udvarból is. 

Azért a jégbüfések nem adják fel: a tulajdonos, aki egyébként magyar és a Kugler család sarja, keresi a belvárosi helyet, ahol újra megnyithatnak egy-két éven belül. Addig is marad a budai Jégbüfé annak, aki megfizethető és nem rossz minőségre vágyik – a Lövőház utca és a Fény utca sarkán található boltot (ahol hagyományellenesen asztalok is vannak!) már azért nyitották, mert tudták, hogy eladósorba kerül a belvárosi épület. 

A bennszülött, őslakos belvárosiaknak viszont pechjük van: a turistaparadicsom elleni háborúban végvárat veszítenek el a hétvégén.

***

Fotók: Földházi Árpád.