„Én mindenesetre nem sajnálom senkitől. Isten hozott tehát mindenkit a templomban! Titeket is, akik ritkábban jártok erre; minket mindannyian, olykor talán nem is mindig »jóakaratú« embereket, akiket a mindenki iránt jóakaratú Isten annyira szeretett, hogy örömhíre meghallására méltónak talált!
Hadd beszéljek talán ma este éppen azokhoz, akik esetleg nem túl gyakori vendégek a templomunkban. Nektek szeretnék mondani valamit, akik csak úgy eljöttek; ezért vagy azért; és akik talán fáradtak, álmosak is vagytok, esetleg bosszankodtok is, hogy ilyen hosszúra nyúlik ez a prédikáció… (pedig még csak a felénél tartok! :-)
Mert aki dolgozik, az elfárad, aki dolgozik, az elálmosodik. És az ünnepek munkával járnak – nem kell ezt bizonyítani egyetlen háziasszonyoknak, egyetlen családapának sem. Munkával, sőt plusz-munkával: hiszen a bevásárlás és az ajándék-mizéria fokozott terhelésnek számít a hétköznapokhoz képest (»vajon van-e már mindenkinek?«) – hogy a szokásos vendéglátásról, a sütés-főzésről ne is beszéljek!
Mi is nemrég vacsoráztunk ma este, jezsuita rendtársi körben. Utána pedig – bár más dolgom is akadt volna – rám esett a mosogatás sora. Belül már javában készültem erre a prédikációra, a találkozásra veletek a templomban, hát mosogatás közben imádkozni próbáltam azokért, akik erre az éjféli misére jönnek… (Avilai Nagy Szent Teréz nem véletlenül beszélt arról, hogy Isten a fazekak között is ott van!) Szóval, ezért mondtam az elején – és most hadd nyomatékosítsam még –: Isten hozta azokat, akiket nyomasztanak az élet gondjai! Jó, hogy te is itt vagy, hogy eljöttél; akkor is, ha úgy érzed, nemigen maradt energiád a »lelkiekre«, mert elborítanak a napi gondok, jön a gázszámlás, nehézségek vannak a munkahelyen, s talán hiába próbálsz ilyenkor is »mindent megadni« a szeretteidnek… (...)
Ahol az Istennel való gyakorlati kapcsolattartás intenzitása bizonyos szint alá süllyed vagy megszűnik, ott bizony ezek a kérdések menetrendszerűen megjelennek. Aki már régóta nem jár misére és egyáltalán nem imádkozik, az bízvást számolhat a felmerülésükkel. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? A tanácsom rövid és így szól: gyakorlati vallásosságra van szükség! Konkrét cselekedetekre, karitatív és spirituális gesztusokra. Ha már csak pislákol a hited Isten létében, kezdj el úgy élni, mintha lenne! (Etsi Deus daretur!) Rászorulókat betegeket, nyomorultakat biztosan találsz a környezetedben – az istentapasztalat lehetősége éppen a velük való kapcsolatban rejlik! És persze az imában.”