Mire kellene viszont figyelni ahhoz, hogy egyházunk élete, rendje és szolgálata inkább közelítsen a kálvini elvekhez, mintsem tovább tartósítsa a reformátusnak vélt, de valójában nem reformátori szokásokat?
„Lássuk immár néhány kiemelt konkrét kérdéskör kapcsán és Kálvinnak az egyház lényegéről és az egyházkormányzásról való tanításának mérlegén jelen egyházi életünk kialakult helyzetét, illetve gyakorlatát. Annál is inkább szükségesnek bizonyul ez, mert a mai reformátori egyházak ekkléziális önértelmezése nem annyira a 16. századi reformátori örökségre, hanem későbbi századok egyházalkotmányi és egyházjogi fejlődésére vezethetők vissza. Különösen érvényes ez a református egyház(ak) számára, amelyek teljesen természetes módon hivatkoznak Kálvinra és a kálvini elvekre, Kálvin egyházról szóló tanítását viszont vagy elhanyagolták, vagy elnagyoltan érvényesítik, mint ahogyan az alábbi példák is mutatják.
Mire kellene viszont figyelni ahhoz, hogy egyházunk élete, rendje és szolgálata inkább közelítsen a kálvini elvekhez, mintsem tovább tartósítsa a reformátusnak vélt, de valójában nem reformátori szokásokat? (...)
Látható hát, hogy az eredetileg sajátosan teológiai tisztként értelmezett egyházkormányzati funkció különböző szinten, külső és belső elidegenítésnek, idegen célokra való kisajátításnak vagy elsorvasztásnak lehet kitéve. Ez a veszély pedig nemcsak egy totalitárius, vallásellenes politikai rendszerben jelentkezik, hanem a modern társadalom szervezeti kultúrájának és önigazgatásának összefüggéseiben is. Révész Imre 80 évvel ezelőtti kérdései, aggodalma és diagnózisa nem tekinthető csupán akadémiai-értelmiségi bölcselkedésnek – korunk még komplexebb egyházi és társadalmi összefüggéseiben is nagyon reális kérdések, amelyek inspirálhatnak arra, hogy bibliai-reformátori mérték alatt vizsgáljuk, és ha kell, korrigáljuk egyházunk zsinat-presbiteri rendjének megvalósulását és szolgálatának feltételeit. Kérdés, hogy van erre kellő akarat és teológiai szándék? A válasz közös keresésére indítva álljanak itt Révész Imre záró gondolatai: »nem az volt a célom […] hogy kiadjam a jelszót: menjünk neki egyházalkotmányunknak és szedjük csákánnyal széjjel. Nem a mai szervezet eldobásáról van szó […] Tiltakozom az ellen, hogy valaki az én szavaimat rombolásra való felhívásnak értelmezze. Arról van szó, hogy Kálvin végtelenül erős és tiszta egyházi alapgondolatait és elsősorban az igehirdetés, pásztorkodás, fegyelem és szeretetszolgálat szerves egységét, széttéphetetlen összetartozását […] jobban vegyük fel magunkba; szívjuk be ezt a gondolatvilágot olyan erősen és olyan mohón, amint a tüdőbeteg szívja be az ózondús, napfényes hegyi levegőt.« E szavak mérlegelése a Kálvin-évek után talán nem is érdemtelen!”
A Nyugat kulturális és identitásbeli hanyatlásának fő problémája nem annyira a külső agresszorokban, mint inkább a belső árulásokban és lemondásokban rejlik – írja Itxu Díaz.
A Liverpool játékosa ezzel sokaknál kiverte a biztosítékot.
Az emberi történelem legnagyobb paradoxona, hogy a legnagyobb esemény – Isten Fia testet vett fel, és emberként megszületett – még a neki rendelt ünnepen sem vált ki izgalmat. Maráczi Tamás írása.
A tüntetők egy része fakereszteket vitt, míg mások az új hatóságok által elfogadott háromcsillagos szíriai függetlenségi zászlót tűzték ki.
Béke kellene nemcsak a harctéren, de legalább adventkor a lelkekben is. Mégis lehetetlennek tűnik mindez. A tét azonban túl nagy ahhoz, hogy kétségbeessünk. Szánthó Miklós írása.
Mit is jelent manapság az, hogy keresztény Európa? És miért tiltakoznak ez ellen annyian?
A műhelyekben bármilyen járművet átalakítanak frontszolgálatra, a felesleges karosszériaelemeket eltávolítják és helyükre vaslemezeket, rácsokat hegesztenek vagy gumiabroncsokat aggatnak.
Óriási változás állt be január óta az orosz-ukrán háborúval kapcsolatos közhangulatban.
