Emlékezet

„Közöm ennél több lenne hozzá, a családi krónika szerint Mihály nevemet részben tőle, részben édesapám három évesen elhunyt hasonló nevű testvérétől, azaz e kettő örökségéből kaptam. Nos, az első veszteséget jelző tábori levelező lap Máté József egykori honvéd utolsó életjele volt magáról – ő is elesett – a következő szöveggel: »Drága Szüleim… mondják meg Mihály bátyáméknak, hogy Jakab Mihály komám nincs többé«.

Az emlékezet megkerülhetetlen része a létnek. Valahogy úgy alakult, hogy a halottakat még úgy, ahogy sikerült elsiratni, de eltemetni, azaz nyugalmat találni a hátramaradottaknak, nem. Nem volt lehetséges, hisz az európai kontinens addigi legnagyobb tragédiája az átjárhatatlanság határait húzta le a nemzetek között. A halottak, hősök vagy áldozatok mementóként nyúltak ki a múltból, amelyben szembe kellett volna nézni nemcsak a közösségi tudatnak, hanem a politikát meghatározó és az öreg kontinenst újabb világégésbe borító politikusainak is önmagukkal. Mert túl egyszerű a szereposztás, hogy a győztesnek mindig igaza van.

Száz év, amely alatt nem fakult az emlékezet. Sőt, mintha a történelem előrángatná a szembenézés kényszerét az öntelt 20. századi emberrel, a ki tudja hányadik generációval mikor felszínre dobja nemcsak a gleccserbe fagyott tetemeket, hanem eszközöket, szerelmes leveleket, személyes tárgyakat. Az embert. Ük és szépapákat, akiket kiszólított a katonakötelesség a családi fészkükből, őket pedig a halál az életből.”