Gyertek hozzánk kántálni!

„Hagyományőrzésünk fonáksága mutatkozik meg azon, amikor belátjuk, hogy milyen nehéz a közösségben való gondolkodás. Annak idején, amikor falun éltünk, jó néhányszor előfordult, hogy miközben tartott az istentisztelet, a szemben lévő iskolából behallatszódott a tánccsoport próbájának zaja. A református gyerekek, akik hiányoztak a karzatról, ott verték a port a tornateremben. A tánccsoport vezetői nem értették – nyilván szocializációjuk folytán -, hogy egy rendtartó, zárt faluközösségben a hagyományőrzés mellett a gyülekezeti közösség nem egy a kínálatok piacán, hanem a legfontosabb. Egy faluban addig nem volt tánc, amíg nem adták meg Istenek azt, ami jár. Először istentisztelet, aztán ünneplés, előbb közösségi rítusok, aztán a felszabadultabb tánc és vidámság. Csakhogy a helyi hagyományőrző egyesület tanárai számára a tánc produkció volt, amit be kell gyakorolni, s ezt a gyakorlást nem a megtartó közösség szabályai szerint osztották be, hanem saját igényük és lehetőségük szerint. Éppenséggel úgy, hogy egy meglévő közösséget kezdtek lábbal széttaposni. Az, hogy előbb futamodtak meg ők, s előbb tűnt el a tánccsoport, míg a gyülekezet ma is él és virul, már csak adalék. Hiszen azok a helyiek, akik bábáskodtak a falusi hagyományőrzés mellett, mind valami óriási odaszánással és lelkesedéssel igyekeztek életben tartani a tánccsoportot, tudván azt, hogy kell ez is, mint minden más, ami erősíti a helyi identitást. Nem rajtuk múlt a sikertelenség, hanem a gyermekszületések csökkenésén. Nem volt már elég gyerek, aki táncolt volna.”