Mennyire tol ki az újságírókkal az új Ptk?

Az új Ptk személyiségi jogi részében – amely a sajtó munkáját leginkább érinti – az volt a koncepció, hogy érdemben ne változzon semmi – összegezte Székely László alapjogi biztos, az új Ptk-t kidolgozó munkacsoport koordinátora. Ami pedig mégis nüansznyit változott a szövegben, azt remélhetőleg a bírói gyakorlat az eddig megszokottak mentén kezeli majd – ebben reménykedik legalábbis a résztvevők legtöbbje, bár néhányan nem értik, ha már hozzányúltak a szöveghez, akkor miért így.

Jellemző példája ennek a „módosítunk, de mégsem”-hozzáállásnak a fényképfelvételekre vonatkozó szabályozás: a korábbi Ptk. ugyanis csak a nyilvánosságra hozatalhoz kívánta meg a fotón szereplő személy hozzájárulását, míg az új már az elkészítéséhez is. Korábban írtunk róla, és a beszélgetésen is elhangzott, hogy ez nem jelent érdemi változást az eddigi gyakorlathoz képest, hiszen a beleegyezés alatt nem feltétlenül írásos nyilatkozatot kell érteni, hanem elég a ráutaló magatartás is, vagyis ha a lefotózott személy észreveszi, hogy fotózzák, és ebbe belenyugszik, nem tiltakozik ellene. Kárpáti József, a Civil Média jogásza azonban hozzátette: a „jogellenesség vélelme” nem változott, eddig is és most is a felvételt készítőnek kell bizonyítania, hogy a rajta szereplő személy hozzájárult az elkészítéséhez – ami nem túl könnyű például az említett ráutaló magatartás esetén.

A sérelem díja

Egyik alapvető és széles körben ismert újdonsága az új Ptk-nak, hogy a nem vagyoni kártérítés helyett sérelemdíjat vezet be. A beszélgetésen arra is fény derült, hogy pontosan mi a különbség e két jogintézmény között. Székely László kifejtette: a kártérítés lényege a visszatartó erő és egyben a reparáció. Ha például alaptalanul ocsmányságot ír valakiről egy lap és aztán többmilliós kártérítést kell fizetnie, az valószínűleg abba az irányba fog hatni, hogy máskor meggondolja, közöl-e ilyet; vagyis a visszatartó ereje kétségtelenül megvan ez esetben a nem vagyoni kártérítésnek. Ezt jóval negatívabb megvilágításban Huszák Balázs, a Népszabadság jogtanácsosa is megerősítette, mondván: „Egyre gyakrabban kérdezik meg tőlem, hogy Balázs, szerinted ez a cikk lemehet így?” A jogász szerint ez túlzott visszatartó erő és válsághelyzetet idéz elő az újságírásban nem csak szakmailag, de anyagilag is, hiszen a sajtóorgánumoknak mind gyakrabban kell a büdzsében számolniuk a kifizetendő milliós kártérítésekkel.

A reparáció azonban hibádzik a nem vagyoni kártérítésből, hiszen hiába fizetnek ki valakinek utóbb pármilliót, az a jó hírnevét már nem állítja vissza – mutatott rá az alapjogi biztos. Ezért is volt teljesen alkalmatlan eddig is a nem vagyoni kártérítés a morális jellegű személyiségi jogsértések kezelésére. Kárpáti József kifejtette: ezen túl, ha valaki sérelemdíjat kér a személyiségi jogainak megsértése miatt, nem kell bizonyítania, hogy ez neki hátrányt okozott, hanem a jogsértő tartalomról ezt vélelmezik. Ettől még persze előfordulhat, hogy a bíróság olyan csekély jelentőségűnek ítéli az ügyet, hogy öt forint sérelemdíjat állapít meg, vagy egyáltalán semennyit – tette hozzá Székely.

Hogy ki min sértődik meg, az úgy tűnik, kiheverhetetlen rákfenéje a magyar közéletnek. Nádori Péter újságíró szerint a helyreigazítás és a bocsánatkérés nálunk nem működik, nincs kultúrája. Pedig gyakran egyszerűbb lenne leközölni a helyreigazítást és az olvasóra bízni, hogy arról véleményt alkosson, mint körömszakadtáig perelni. Hozzátette: nem csak a sajtó, de a közéleti szereplők hozzáállása sem megfelelő. Van, aki úgy érzi: ha megírják róla, hogy nem ment bíróságra például egy rágalmazó kijelentés miatt, akkor az az állítás kvázi-elismerését jelenti; nem azt, hogy az illető egyszerűen nem foglalkozik hülyeségekkel. A másik oldalon viszont sokan „visszaélésszerűen, megélhetésszerűen” alkalmazzák ezeket az eszközöket. Nádori szerint ezt a problémát úgy lehetne megoldani, ha kialakulna egy olyan bírói gyakorlat, amely rendre potom összegű, 20-30 forintos sérelemdíjakat ítélne meg a notórius pereskedőknek. Kárpáti József elképzelhetőnek tart egy ilyen gyakorlatot, de csak azokban az esetekben, ha az újságírók a szakma szabályainak megfelelően jártak el.

A rágalmazási és jó hírnév megsértése miatt indult perek azonban arra is rámutatnak, hogy az újságírói és a jogalkalmazói szakma mennyire eltávolodott egymástól – erre Bodrogi Bea, a Civil Média ügyvédje hívta fel a figyelmet a közönség soraiból. Szerinte a bíróknak nagyon gyakran fogalmuk sincs az újságírás szakmai és etikai szabályaitól, így indokolt lenne az ilyen perekben újságíró-szakértőket igénybe venni.

Érzékeny politikusok

Visszatérve az érzékeny lelkű és öntudatos politikusokra, Székely László a politikai perlés gyakorlatáról elmondta: ezzel az érintettek tulajdonképpen tabusítják a témát, és amögé bújnak, hogy „folyamatban lévő ügyről nem nyilatkozom”. Hozzátette: ebből a gyakorlatból a bíróknak is elegük van, az ilyen ügyeket a politikusoknak a saját házuk táján kellene elrendezniük, nem pedig a bíróságra menni „árulkodni”.

Az új Ptk. szövege azonban sajnos az önérzetes politikusoknak kedvez a sajtóval szemben, ugyanis kimondja: „A közügyek szabad vitatását biztosító alapjogok gyakorlása a közéleti szereplő személyiségi jogainak védelmét méltányolható közérdekből, szükséges és arányos mértékben, az emberi méltóság sérelme nélkül korlátozhatja”. Székely László leszögezte: neki semmi köze nincs ehhez megfogalmazáshoz, ez ugyanis egy zárószavazás előtti módosítóval került a törvénybe.

A meghívott jogászok egyetértettek abban, hogy nem tudják értelmezni a „méltányolható közérdek” fogalmát – ezek szerint ugyanis kell lennie egy „sima” közérdeknek is. Másfelől pont a közügyek szabad vitatása a közérdek, ami szükségessé teszi a véleménynyilvánítás szabadságát, akkor meg hogyan lehetne pont erre hivatkozva korlátozni? Arról nem is beszélve, hogy az „emberi méltóság sérelme nélkül”-kitétel felteszi az i-re a pontot, hiszen ennyi erővel egyik közszereplőről sem lehet rosszat mondani, az ugyanis szükségszerűen sérti az emberi méltóságát, amiben az összes többi alapjog gyökerezik – összegezte az alapjogi biztos.

Azonban Kárpáti és Székely is abban bíznak, hogy a bíróságok ebben a kérdésben az eddigi gyakorlatukat fogják követni, miszerint a közszereplőknek igen is el kell viselniük a személyükre irányuló, véleménynyilvánító (és nem tényállítás) jellegű sértő kijelentéseket, amennyiben az a közéleti tevékenységükkel kapcsolatos. Már ha ők maguk nem mosták ugye össze a közéleti tevékenységüket a magánéletükkel. Nádori Péter rámutatott arra a jelenségre: manapság egyre több politikus és közéleti szereplő teszi nyilvánossá magánszférája egy részét, abban bízva, hogy az a céljait szolgálja, „amikor meg a magánélet másik részére is fény vetül, akkor bőszen hivatkozik a személyiségi jogokra és a magánszféra sérthetetlenségére”.

Közösségi méltóság?

Az új Ptk. jelentős – és korábban az Alkotmánybíróság által már többször elkaszált – rendelkezése a közösségek méltóságának védelme, amivel kapcsolatban Székely László ismét leszögezte, hogy zárószavazás előtt került a törvénybe. Sőt, nem csak a törvénybe, hanem az alkotmányba is, mint ahogy arra Tímár János médiajogász felhívta a figyelmet a közönség soraiból. (Mert nyilván a parlament is tudta, hogy az alkotmánybíróságnak mi volt eddig az álláspontja a kérdésről, így jó előre alkotmányba írták ezt is, biztos, ami biztos.)

Ez azt jelenti, hogy március 15-től perelhet, aki valamilyen sajtómegnyilvánulás miatt sértve érzi magát, mint a magyar nemzet, vagy más etnikai, illetve vallási közösség tagja. Sőt, nem csak ő, hanem az ügyész is! Tehát az ügyész megvédheti a magyar nemzetet, vagy mondjuk a cigányokat, zsidókat vagy épp a katolikusokat a szájkarate felettébb súlyos következményeitől. Viszont egyéb jól elkülönülő csoportokat, mondjuk a melegeket, a bicikliseket vagy a kutyatartókat nem – derült ki a beszélgetésen egy kérdés nyomán.

A résztvevők egyetértettek abban, hogy a személyiségi jog nem olyasmi, amije egy közösségnek is van. Az pedig pláne aggályos, hogy mi alapján dől el mely közösségeket szabad vagy nem szabad sértegetni: cigányozni nem szabad, buzizni igen?

Hogy állunk a kommentekkel?

A Mandiner kérdésére szóba került a strasbourgi bíróság októberi döntése is, mely helyénvalónak találta, hogy egy észt lapot kártérítés fizetésére köteleztek az általa nem szerkesztett, hanem csak minimális automatikus szűrésen átesett kommentek miatt. Kárpáti József elmondta: a kommentek ügyében a magyar bírói gyakorlat nem egységes. A fővárosban olyan jogerős ítéletek születtek, amelyek a médium teljes felelősségét mondták ki a kommentek miatt, míg a Szegedi Ítélőtábla döntése szerint, ha a kifogásolt tartalom eltávolításra került, az oldal nem felel miatta. A kérdésben várhatóan jogegységi határozat fog születni, azonban a Strasbourgi Bíróság döntésére is tekintettel valószínű, hogy ez a média számára kedvezőtlenebb álláspontot veszi majd át.

Huszák Balázs azt is felvetette: törvény továbbra sem rögzíti, hogy a tudósításokkal kapcsolatban a médiumokkal szemben ne lehessen jogkövetkezményeket alkalmazni – ezt az elvet a bírói gyakorlat gyakran ugyan íratlan szabályként követi, de szerinte deklarálni kellene, hogy egy közéleti eseményen elhangzottakat közvetítő tudósítás ne szolgáltathasson alapot személyiségi jogi perekre. Székely szerint a tudósításokkal azért vigyázni kell, mert ha például a szomszédja megharagszik rá és tart egy sajtótájékoztatót arról, hogy ő szabadidejében a szomszéd utcában lévő lányiskola előtt szatírkodik, akkor egy ilyen szabály megléte esetén semmilyen jogi eszköze nem lenne az ellen, ha erről a „sajtótájékoztatóról” az egész magyar média tudósítana, ezért a tudósításokat sem szabad abszolút védelemben részesíteni.

Jelen tudósítás perelhetőségének teljes tudatában annyit azért kijelenthetünk: a résztvevők szerint az új Ptk. szabályai nem fognak gyökeres változást hozni, a bírók pedig „úgyis ugyanúgy fognak ítélkezni, mint eddig.” Ugyan a beszélgetésen az eddigi ítélkezés kapcsán is elhangzott egy-két hajmeresztő eset; de összességében még mindig jobb, ha úgy ítélkeznek, mint eddig, mintha szóról szóra szigorúan értelmeznék az új Ptk-t.