„És fölzeng a világ…”

Húsvét előtti csendes töprengések a feltámadásról

Nagyszombat éjszakáján felcsendül templomainkban a jól ismert „Krisztus feltámadott…” ének, amit a nagyböjti némaság után, olyan jól esik újra hallani a húsvéti gyertya fényében gyönyörködve. 

A húsvéti hír olyan hír, amelynek nincs párja a történelemben. Krisztus feltámadott! Pedig tömegek látták az ítéletet, látták a kereszthordozást, látták a meghurcolást, látták kínlódását a kereszten és látták, amint egy római katona lándzsát döf az oldalába... Aztán harmadnapon jött a hír: Jézus él...! A sír üres, feltámadott! 

„És fölzúgnak a hamuszín efek,
Hajnalfelé a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”

Bizonyára nem vagyok egyedül aki őszintén beismeri, hogy szinte csak ilyenkor Húsvétkor döbbenek rá arra, hogy Jézus tényleg él… Pedig ezzel a hittel nőttem fel, vasárnaponként Jézus feltámadásának ténye vonz a templomfalak közé, mégis szinte észrevétlenül mindennapivá lett, nem érzem át jelentőségét, nem mozgatja meg drámaian a bensőmet és szinte nem is foglalkozom jelentőségével. Vajon a megszokás tényleg megöli a csodálkozást…? Csak ilyenkor, Húsvét előtti töprengéseim csendjében hallom meg ismét a hírt: Jézus feltámadt…

Pedig azokon a napokon én is ott voltam. Én is láttam mindent. Ültem az Utolsó Vacsora asztalánál, amikor Jézus megtörte a kenyeret. Aludtam a Getszemáni kertben, amíg Jézus könnyek között kérte az Atyát, hogy vegye el tőle ezt a kelyhet… Aludtam, pedig csendesen arra kért, virrasszak vele… Ott voltam akkor is, amikor megjöttek érte. Másnap én voltam Pilátus, aki elítélte, és én voltam a Tömeg, aki Barabbást mentette meg… Én voltam Péter, aki nemcsak háromszor tagadta meg… Én voltam az Édesanya, aki mérhetetlen és kimondhatatlan fájdalmában sírt a Fia miatt, a Fia után... Én voltam Veronika, aki máshogy nem tudott segíteni, csak egy kendővel. Én voltam a Cirenei, akinek aznap mindenből elege volt már és semmi kedve nem volt segíteni, de egy kis időre mégis átvette a keresztet. Én voltam a szeretett Tanítvány, aki a kereszt alatt állt és Mária Magdolna is én voltam, aki sosem felejtette el, hogy Jézus nem ítélte meg… Én voltam az a Tömeg, aki látta, amint besötétedett és látta amint kilehelte lelkét. Én voltam a nagyszombaton rejtőzködő tanítványok egyike is, akinek minden reménye összeomlott és aki aznap úgy érezte három évig hiába követte a Mestert. És a fűszereket, illatos olajokat és tiszta lepleket vívő hűséges Asszonyok egyike is én voltam… „Az asszonyok isteni titok hordozójává lettek, remegve és csodálva vitték a hírt Péternek meg a többinek.” És én voltam az egyik Emmauszi tanítvány is, aki felismerte Őt, a Feltámadott Krisztust.

Jézus él! Mint versében a költő, festményében a festő, épületben az építász, zenében a zeneszerző, a puha friss kenyérben a földműves. Jézus él, mint Alkotásában az Alkotó. Él, mert a sír üres, és mert milliók szívében új éltre kelt, milliók szívében támadott fel.

Ez a Húsvét egyetemes üzenete. „Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké...!”

Óránként újjászületünk és szinte óránként hal meg bennünk valami. Néha úgy érzem, meghalt bennem már minden remény, nem is hiszek igazán semmiben, a szeretet minden területén vallottam már nem egy kudarcot, nem voltam türelmes anya, megbízható testvér, hűséges barát, tisztelettudó gyermek, buktam el már az igazság vizsgáin és hányszor de hányszor felejtettem el örülni csak úgy, „minden ok” nélkül, „csak” azért, mert élek, mert Jézus vigyáz rám.

A Feltámadott Jézus, édesanyját, Máriát a sírnál találta meg, két tanítványt az emmauszi úton, tizenegy apostolt a városban bezárkózva. Később Galileában a tó partján találta meg őket, segítette őket munkájukban, velük étkezett. Majd Sault – a későbbi Pál apostolt – a damaszkuszi úton dobta le lováról.

A Feltámadott Jézus mély alázattal keres fel Téged is, engem is. És ismét, mint eddig már számtalanszor, nem én találtam rá a Feltámadottra, hanem Ő keresett meg engem. Ő emlékszik ránk, nem feledkezett meg rólunk, beszéli a nyelvünket, érti harcainkat, látja mindennapjainkat, érzi lelkünk rezdüléseit, ismeri poros útjainkat, látja küszködéseinket, gyógyítja fájdalmainkat és mindig itt van velünk. Emlékeztessen bennünket ez a Húsvét is erre. És juttassa eszünkbe: A mi feltámadásunk a Feltámadottal való csendes, sokszor néma találkozás.

Pilinszkyt idézve zárom húsvéti töprengésem: „Egyedül itt, a szeretet csendjében, »sötétjében« tapasztalhatja meg ki-ki közülünk a föltámadás fokozhatatlan intimitását, mivel ez a feltámadás véghetetlenül csendes, s akár a tanítványokra az első húsvét hajnalán, azóta is szinte észrevétlenül köszönt ránk. Csendesen, mivel isteni, és észrevétlenül, mivel mindennél hatalmasabb.”