Húsvét előtti csendes töprengések a feltámadásról
Nagyszombat éjszakáján felcsendül templomainkban a jól ismert „Krisztus feltámadott…” ének, amit a nagyböjti némaság után, olyan jól esik újra hallani a húsvéti gyertya fényében gyönyörködve.
A húsvéti hír olyan hír, amelynek nincs párja a történelemben. Krisztus feltámadott! Pedig tömegek látták az ítéletet, látták a kereszthordozást, látták a meghurcolást, látták kínlódását a kereszten és látták, amint egy római katona lándzsát döf az oldalába... Aztán harmadnapon jött a hír: Jézus él...! A sír üres, feltámadott!
„És fölzúgnak a hamuszín efek,
Hajnalfelé a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive –
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.”
Bizonyára nem vagyok egyedül aki őszintén beismeri, hogy szinte csak ilyenkor Húsvétkor döbbenek rá arra, hogy Jézus tényleg él… Pedig ezzel a hittel nőttem fel, vasárnaponként Jézus feltámadásának ténye vonz a templomfalak közé, mégis szinte észrevétlenül mindennapivá lett, nem érzem át jelentőségét, nem mozgatja meg drámaian a bensőmet és szinte nem is foglalkozom jelentőségével. Vajon a megszokás tényleg megöli a csodálkozást…? Csak ilyenkor, Húsvét előtti töprengéseim csendjében hallom meg ismét a hírt: Jézus feltámadt…
Pedig azokon a napokon én is ott voltam. Én is láttam mindent. Ültem az Utolsó Vacsora asztalánál, amikor Jézus megtörte a kenyeret. Aludtam a Getszemáni kertben, amíg Jézus könnyek között kérte az Atyát, hogy vegye el tőle ezt a kelyhet… Aludtam, pedig csendesen arra kért, virrasszak vele… Ott voltam akkor is, amikor megjöttek érte. Másnap én voltam Pilátus, aki elítélte, és én voltam a Tömeg, aki Barabbást mentette meg… Én voltam Péter, aki nemcsak háromszor tagadta meg… Én voltam az Édesanya, aki mérhetetlen és kimondhatatlan fájdalmában sírt a Fia miatt, a Fia után... Én voltam Veronika, aki máshogy nem tudott segíteni, csak egy kendővel. Én voltam a Cirenei, akinek aznap mindenből elege volt már és semmi kedve nem volt segíteni, de egy kis időre mégis átvette a keresztet. Én voltam a szeretett Tanítvány, aki a kereszt alatt állt és Mária Magdolna is én voltam, aki sosem felejtette el, hogy Jézus nem ítélte meg… Én voltam az a Tömeg, aki látta, amint besötétedett és látta amint kilehelte lelkét. Én voltam a nagyszombaton rejtőzködő tanítványok egyike is, akinek minden reménye összeomlott és aki aznap úgy érezte három évig hiába követte a Mestert. És a fűszereket, illatos olajokat és tiszta lepleket vívő hűséges Asszonyok egyike is én voltam… „Az asszonyok isteni titok hordozójává lettek, remegve és csodálva vitték a hírt Péternek meg a többinek.” És én voltam az egyik Emmauszi tanítvány is, aki felismerte Őt, a Feltámadott Krisztust.