Ez nem „cserbenhagyásos evangelizáció” – interjú a Ferenc pápa nevét viselő kávézó alapítóival
„Isten sosem fárad bele a megbocsátásba” – ha csak annyit ér el a Café Francesco, hogy ez a falára írt üzenet bevésődik a szívekbe, már megérte.
A lehetséges legkonzervatívabb és a legliberálisabb jelölt közt sincs igazán nagy különbség a média által felkapott ügyeket illetően.
Érdekes helyzet áll elő XVI. Benedek pápa lemondásával, ugyanis nincs szóba jöhető precedens pápai lemondásra – a középkor már odébb van. Nézzük, mi következik február 28. után, s vegyük sorra, milyen liberális álmok megvalósulása marad majd el szokás szerint, akárki lesz is a pápa!
A lemondás időzítése sem véletlen: egyrészt a nyár mellett a nagyböjt az év legnyugisabb időszaka. Másrészt XVI. Benedek időzítése is szimbolikus: hamvazószerda előtt jelentette be döntését, azaz még részt vesz a pápai udvar szokásos lelkigyakorlatán, de húsvétkor már új pápa lesz. Számoljunk csak: február 28-án ér véget a Szentatya szolgálata. A szabályok szerint a camerlengo bíboros, azaz a pápa tanácsadó testületének vezetője, aki jelenleg Tarcisio Bertone vatikáni államtitkár, a pápa jobbkeze, leghamarabb 15, legkésőbb 20 napon belül össze kell hívja a pápaválasztó konklávét. Azaz március közepén összeülnek a bíborosok, s nagyhétre megválasztják XVI. Benedek utódát.
Joseph Ratzinger nem vesz részt a választáson, egyrészt valószínűleg el sem menne, másrészt túllépte a pápaválasztási korhatárt. Egykori pápaként hivatalosan bíborosként sem fog tevékenykedni, nem lenne értelme – bár nyilván, aki akarja, felkeresheti tanácsért, beleértve az új pápát is. Interregnum viszont lesz, azaz hiába nem halt meg a pápa, lemondásának életbe lépésétől az új pápa megválasztásáig nincs feje az abszolút monarchiaként működő teokráciának, a konklávét ugyanis nem hozzák előre, nem választják meg a lemondásig az utódot, csak utána.
Nyilvánvalóan megindul a találgatás a következő pápa személyéről. Míg a legesélyesebbek körét valamennyire talán meg lehet határozni, jó ha észben tartjuk a mondást, miszerint aki pápaként megy be a konklávéra, az bíborosként fog onnan kijönni. A Szentlélek és a kardinálisok testülete már nemegyszer megtréfálta a világ közvéleményét nem várt választásokkal. Legutóbb például a vatikáni amerikai nagykövetség tartotta lehetetlennek (a Wikileaks iratai szerint), hogy Ratzinger legyen a pápa, tekintve, hogy nem találták elég médiakompatibilisnek. Nos, hát ez nem szempont – vagy ha igen, akkor annyira sokadlagos, hogy gyakorlatilag tényleg nem az.
Van még pár szempont, amelyet igazából kizárhatunk. Ilyen a pápa bőrszíne, nemzetisége, vagy az általa képviselt kontinens. Illetve a második egy szempontból nem lényegtelen: az olasz lobbi mindig erős volt. Egyébként azoknak, akik szerint jól jönne már egy afrikai pápa, azt tudjuk mondani – mivel általában az ilyen kívánalmak baloldali-liberális orgánumokban fogalmazódnak meg – hogy a harmadik világ egyházi vezetői rendszerint az alapvetően konzervatívabb szárnyhoz tartoznak. A 81 éves, nigériai Francis Arinze bíboros például II. János Pál közeli munkatársa volt – tavaly óta, mióta elérte a nyolcvanat, nem vehet részt konklávén, s bár elméletileg megválasztható, erre gyakorlatilag nincs sok esély. Viszont bíborosi címtemplomát „ráhagyta” Joseph Ratzinger 2005-ben (Velletri-Segni), aminek van némi szimbolikus jelentősége. Ugyancsak ráfagyna a mosoly a liberális kommentátorok arcára, miután az egekbe magasztalnák a konklávét, hogy Srí Lanka-i pápát választott. Malcolm Ranjith (aki XVI. Benedek alatt a Vatikánban is szolgált) ugyanis egyenesen tradicionalista. S lehetne tovább sorolni a példákat.
Mi mindkettőjüket bírjuk amúgy, habár Zsigmond Angelo Scola milánói bíborost adja nagyon, a tisztség betöltése meg köztudottan részint utódkijelölésként szolgál, Péterfy meg jobban örülne egy nem olasznak, például Raymond Leo Burke amerikai bíborosnak. És hogy egy harmadikat is mondjunk: igen kedveljük a kis Ratzingernek is nevezett, spanyol Antonio Cañizares Lloverát.
A malakiási próféciákat, miszerint a következő lesz az utolsó pápa, aki alatt lerombolják Rómát, és ő lesz Péter, a római, ne vegyük komolyan, a józan paraszti ész mellett a módszertani problémák sem állnak a dolog pártjára. Amúgy ha jól számolom, összesen négy Péter nevű bíboros van, ebből három vesz részt a konklávén (a magyar főpásztor mellett a ghánai Peter Turkson és a brazil Odilo Pedro Scherer).
A liberális kommentátorok (mint most a First Things által is idézett Washington Post- és New York Times-publicisták a Facebookon) rendszerint felsóhajtanak, hogy vajon olyan pápát választ-e a konklávé, aki „végre” „engedni fog” számos kérdésben, úgy mint női papság, papi nőtlenség, válás, abortusz, eutanázia, stb. Nos, jelentjük, ilyesmire aligha érdemes számítani. Mindez ugyanis nem személyes meggyőződés kérdése, a pápa pedig a közhiedelemmel ellentétben nem mondhat azt, amit akar (már ha egyáltalán akarna bármit mondani, ami ellentétes az egyház tanításával, tekintve hogy valószínűleg egyetért azzal), köti az egyház hagyománya. A papi házasság olyasmi, ami elméletileg engedélyezhető volna, minthogy az első ezer évben nem volt szokatlan – ám nemhiába vált normává nyugaton a cölibátus, s kicsi az esélye, hogy akár a „legliberálisabb” pápa is feladja. A női papság, az abortusz és az eutanázia kérdése olyasmik, amelyekbe az egyház önképe szerint nincs beleszólása, mivelhogy az ezekről vallott nézetek nem egyházi szabályozás kérdései, mindez „isteni jog”. Nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy sosem lesz olyan pápa, aki ezekre igent mondana.
Ugyanis a lehetséges legkonzervatívabb és a legliberálisabb jelölt közt sincs igazán nagy különbség a média által felkapott ügyeket illetően. Amiben valódi különbség lehet – liturgikus felfogás például – az meg nem érdekli a médiát. Szóval egy biztos: az új pápa nem fogja bejelenteni, hogy nincs Isten, és nem fogja feloszlatni az egyházat. Sőt, a demokrácia sem fog beköszönteni a spirituális birodalomban, nem lesznek hívek által választott pápák, püspökök. Tegyük hozzá: jól is van ez így. A kortárs trendek amúgy is azt mutatják, hogy a konzervatívabb felekezetek a népszerűbbek. De amúgy sem cél a hívek számának bármi áron való növelése. Az elsődleges cél az úgynevezett hitletétemény őrzése, azaz a tanítás tisztásága és magyarázata, ad maiorem Dei gloriam.
Az egyház- és pápaellenes fanyalgás meg előre borítékolható, a HVG például a joviális II. János Pált emlegeti XVI. Benedekkel szemben látszólag nagyon tárgyilagos, ám igen szelektív és egyoldalú áttekintésében a most véget érő pontifikátus botrányairól. Pedig János Pál is megkapta a magáét annak idején, médiapápa, világ plébánosa ide vagy oda. De ahogy Antall József óta tudjuk, hogy halott konzervatív a jó konzervatív, úgy 2005 óta azt is tudjuk, hogy halott pápa a jó pápa. Nem fura, amikor liberálisok sóhajtoznak a sosem volt, idealizált múlt iránt? Mindenesetre akit érdekel a pápaválasztás menete, az tekintse meg a Mandiner által is bemutatott, La Stampa-animációt a konklávékról. Mintha csak bíborosok lennénk pár percre.