Pál Feri: A vallás kötött formái szabadságot kínálnak

 

Ma már nincs olyan jelentős pszichológiai irányzat, ami például a neurózis tünetének tartaná a vallást. A közgondolkozásban persze még előfordul ilyen vélemény, de a tudományos világban egyértelműen túlhaladottá vált. A lélektani irodalom ma már egyre inkább arról beszél, hogy a spiritualitást el kellene ismernünk, mint az emberi személyiség másra vissza nem vezethető dimenzióját. Magyarul nem arról van szó, hogy a vallás valaminek a tünete lenne, például hogy a biztonság utáni vágyakozás miatt idealizálunk egy személyt, akit magunk fölé helyezünk, és vallásos áhítattal veszünk körül. Családterápiás és mélylélektani irányzatok is beszélnek arról, hogy mivel ez a dimenzió másra nem vezethető vissza, a kultúrája nyilvánvalóan befolyásolja egy személy, egy család, egy közösség jóllétét. Ha úgy járunk el, mintha ez a dimenzió nem létezne, a realitás egy részét nem vesszük számításba, márpedig ez a realitás az emberi élet velejárója, ha pedig nem számolunk vele, akkor az egy idő után zavarokhoz fog vezetni. Ugyanakkor a spirituális dimenzió nem egyenlő a vallásos dimenzióval. Létezik ugyanis „természetes spiritualitás”, ami kifejeződhet vallásos formákban vagy egyéni formákban. Emellett van Isten-központú spiritualitás és nem Isten-központú spiritualitás is. A valódi spiritualitás én-központú viszont nem lehet, az önellentmondás volna. A spiritualitásnak ugyanis lényegi eleme, hogy fölismerek valami vagy valaki nálam többet, hatalmasabbat. 

 

 

Ezt meg is lehet fordítani: nem autonóm-e valaki, aki vállalja a kisebbséghez tartozás összes nehézségét, hiszen ma a keresztény emberek vannak kisebbségben? Annak az autonómiájára is rá lehet kérdezni, aki a többséggel tart, hogy vajon az a szabadságból fakad-e. 

 

 

Érdemes reálisnak lenni: ma Magyarország nem keresztény ország, mivel a hitüket gyakorló, egyházias módon keresztények kisebbségben vannak. 

 

 

Hogy ki vallásos és ki nem, erre a kérdésre többféle választ lehetne adni, annak függvényében, hogy mit tartunk a vallásosság fokmérőjének. Az egy másik kérdés, hogy miként viszonyulunk a gyökereinkhez. Az, hogy ma kevesebb keresztény van, mint nem keresztény, nem jelenti azt, hogy a kultúránkban a kereszténység mint gyökér vagy mint tápláló talaj, ne volna ott. Szinte észre sem vesszük, hogy mennyire átszövi a kereszténység a kultúránkat, és hogy ettől milyen sokat kaptunk. Persze ennek a kultúrának volt árnyéka is, amit nem érdemes világosabbra festeni. Viszont kulturális méretű identitászavarig, önmagunk elvesztéséig vezethet, ha széttépjük a gyökereinket. 

 

 

Identitásvesztésben van a kultúránk. A ma tapasztalható zavarodottság, hogy Európa azt se tudja, merre menjen vagy mit csináljon, a gyökerek iránti tagadásból, tiszteletlenségből is fakad. Érdemes volna elfogadnunk, hogy kik a szüleink, kik a nagyszüleink, kik voltak az őseink, akkor is, ha lesz benne nehezen felvállalható is. Mindez az örökségünk része. Így lenne esélyünk erős identitásra, önazonosságra, de ha úgy bánunk el a nehézségekkel, hogy tagadjuk őket, az identitásvesztéshez vezethet.

 

Állítják, hogy régen sem volt igazából keresztény a kontinens és Magyarország, hiszen az emberek többségére csak ráerőltették a kereszténységet, nem voltak őszintén hívők. 

 

Ezt ki tudja? Ilyet nem állíthatunk bizonyossággal. Az emberi lélek, a közösség és a társadalmak mindig is egyszerre hordozták a fényt és az árnyékot. Van, amit a kereszténység jobban át tud járni, van, amit kevésbé. Az egyes ember lelkének is nemegyszer vannak olyan területei, amelyek nagyon kulturálatlanok. Adott esetben a keresztény kultúrát is nélkülözik. Egy társadalom néha megmutatja a keresztény arcát, máskor meg a kulturálatlan arcát, amit a kereszténység még nem járt át a fényével: ez a jelenség megfigyelhető a huszadik században is. Érdemes volna szembenézni a sötétségeinkkel. Ha az árnyékunkra rá merünk nézni, lehetőséget adunk a kultúra átformáló, átvilágító erejének. Ha csak lenézzük, eltagadjuk ezeket a sötétségeket, akkor azt nem fogja tudni átjárni a kultúra, így a sokféle, megszelídítetlen, romboló erő előbb – utóbb ki fog törni.

 

 

Azt mondani, hogy „a keresztények”, sehova se vezető általánosítás. Az ilyen kijelentésekben felfedezhető egy gyermeki vágy is, hogy talán létezik a Földön egy olyan közösség vagy társaság vagy egyház, ahol tényleg minden szép és jó, tökéletes. Ez a gyermeki vágy naivitás. De azért, mert egy közösség nem tökéletes, mivel nem is tud az lenni, ezért ez nem ellenérv arra nézve, hogy törekedjünk igaz emberré válni. Aki nem tud mindig becsületes lenni, az még nem becstelen. És ebből nem következik, hogy nem is érdemes becsületességre törekedni. Ebből számomra csak az következik, hogy becsületesnek lenni nem könnyű. Általában sikerül, néha meg nem. 

 

 

Pap vagyok és mentálhigiénés szakember. Attól, hogy egy orvosnak még nem volt vakbélgyulladása, megműthet valakit, akinek vakbélgyulladása van. Emellett családban nőttem fel én is. Persze a fölvetés reális, hiszen valamiféle tapasztalásra szükség van. De sok papnak volt párkapcsolata, mielőtt a papságra adta volna a fejét. Ugyanakkor az is látszódik, hogy számos témában nincs szükség tapasztalati jártasságra, elég az átvett tapasztalati tudás. A családsegítés, párkapcsolati tanácsadás szakma is, amit meg lehet tanulni.

 

 

Ez egy másik kérdés, hogy szükséges-e, szerintem igen, hogy a humán tudományokban is nagyobb jártasságra tegyenek szert a papok, legalább annyira, hogy adott esetben szakemberhez tudjanak küldeni valakit. De eszembe jut egy családterapeuta apáca is, akitől gyakran kérdezték, hogy apácaként miként lehet családterapeuta. Azt válaszolta: apáca vagyok és családterapeuta, vagy el tudod fogadni ezt tőlem, vagy nem. E mögött persze az a kérdés áll, hogy lehet-e bízni annak a szavában a házassággal kapcsolatban, aki nem él házasságban. Mindenki vizsgálja meg, és ne adja oda akárkinek a bizalmát. Engem nem zavar, ha valaki nem tud bizalmat szavazni nekem. 

 

 

Ha árad egy folyó és nincs biztos gátja, akkor valószínű, hogy ki fog önteni. A spirituális erőknek is szükséges, hogy mederbe tudjanak terelődni. Ha ez nem történik meg, akkor akár a személyiséget is veszélyeztethetik. Ha nem terelődnek mederbe, elárasztják a személyiséget és fölmorzsolhatják az egyensúlyát. Az agresszió is egy erő, ha nem tudom kordában tartani, másokat is eláraszt és engem is veszélybe sodor. 

 

 

Ha kiéljük minden agressziónkat, börtönbe kerülünk, főleg ha úgy éljük ki, ahogy a fantáziánk diktálja. A szexualitás is hatalmas erő, ha nem foglalom semmilyen keretbe, ön- és közveszélyessé válok és tönkremennek a kapcsolataim. A keretek, formák tehát szükségesek, mivel a spiritualitás hatalmas, kultúraformáló erejét mederbe terelik. Mondok egy példát: ha valaki gátlástalan indíttatásból terroristává válik, akkor semmilyen korlátot nem szab a hitének, és vallásos indítékból képes megölni embereket. Hogy a vallásos indíték mögött van-e más indíték is, az újabb kérdés, de egy vallási ideológia mindenképp áll mögötte. Ez a fundamentalizmus rettenetes és veszélyes, mert alapvető emberi értékeket nem tart magára érvényesnek. 

 

 

Ez ugye a belső vagy külső vezéreltség témája. Kizárólag külső szabályok és törvények alapján élek-e vagy sem? Na de ha a törvényeket nem tartatják be, nincs büntetés, akkor gátlástalanná válok. A belső vezéreltség az, hogy ha nem büntetnek meg valamiért, akkor sem teszem, vagy ha nem kapok jutalmat, akkor is cselekszem a jót. 

 

 

Egy ateista ember is tud autonóm vagy heteronóm erkölcsiséggel rendelkezni és egy vallásos is. Ez nem vallásosság kérdése, vallásosak és nem vallásosak közt is találunk ilyen és olyan embereket is. Ha valakiket érdemes összehasonlítani, akkor az az autonóm erkölcsiségű keresztény és az autonóm erkölcsiségű ateista. 

 

 

 

 

Erre vallásszociológusok tudnának árnyaltan és pontosan válaszolni. De ebben nincs semmi váratlan, ha azt nézzük, hogy a városi lakosság már évtizedekkel ezelőtt átment egy olyan folyamaton, ami a tradicionális vallási kultúra megváltozása, eltűnése nyomán történt. Ez a változás most érte el a falut. Egyre kevesebb a száz évvel ezelőtt még virágzó, hagyományos faluközösség. Az a kultúra alakul át, ami száz éve még természetes módon hordozta magában a népi vallásosságot. A városban viszont, akiknek ilyen igényük van, megtalálhatják azokat az új kultúrformákat, beleértve az egyházias formákat is, amelyek segítségével megélhetik a spirituális, vallási indíttatásaikat. Úgy tűnik, vidéken most jön a hullámvölgy, és az új vallási kultúrformák ott csak ezután fognak kialakulni.  

 

 

Semmit. Ha azt kéri valaki, hogy bizonyítsam be Isten létét, azt válaszolom, hogy nem az a dolgom, hogy bebizonyítsam. Nem kaptam ilyen megbízatást. A küldetésünk a tanúskodásra szól. Ez nem bizonyítás vagy bebizonyítás kérdése. Az életünknek van egy természetes adottsága, hogy kell hozzá valamennyi bizalom. A bizalom természete pedig olyan, hogy megelőlegezek valamit, ami itt és most még nem biztos. Enélkül az élet nem működik. Az élet számos más területén is, ha csak akkor vagyok hajlandó cselekedni és döntéseket hozni, ha már most, minden kétséget kizáróan és a jövőre vonatkozóan is minden úgy fog megvalósulni, ahogy én akarom, akkor életképtelenné válok. Bizalom nélkül nem merhetek őszinte lenni, sem kapcsolatban élni. Szinte semmit sem tehetek, amihez bizalom kell, beleértve a gazdasági életet is. Persze lehet a végtelenségig pro és kontrázni Isten létéről vagy nemlétéről szóló érvekkel, de előbb-utóbb eljön a bizalom ideje. Ezért nem is akarnám senkinek bebizonyítani, mert akkor tévútra vinném, hiszen azt sugallnám , hogy nem érdemes a bizalom mellett döntenie, menjen nyugodtan, és keresgélje a bizonyítékokat. Ez tévút. Egy pont után nem újabb bizonyítékokat kell keresni, hanem fölismerni, hogy elérkezett a bizalomadás ideje. 

 

 

Nem érzem ezt egy kicsit sem. Nincs is mi ellen védekeznem. Azt hiszem, elég szabadok vagyunk abban, hogy mit helyezünk az önmagunkról alkotott képünkbe és mit nem. A celeb, a sztár: valaki külső megítélései. Belülről nem tekintek így magamra, így különösebb problémám sincs vele. 

 

***