Éljen május elseje!

„Ne menjünk most vissza évtizedeket, maradjunk csak az elmúlt húsz évnél. Ezekben az években hallhattunk egyes szakszervezetek harcos föllépéseiről, így különösen a vasutasok megmozdulásai hagyhattak emlékeket – keserű emlékeket – az emberek tudatában. Olyasmiről viszont gyakorlatilag nem hallhattunk, hogy a szakszervezetek egy tőkés üzemben sztrájkoltak volna: a sztrájkok a közlekedési ágazatban, az oktatásban, az egészségügyben zajlottak, vagyis állami és önkormányzati tulajdonú intézményekben. Könnyű megmagyarázni, hogy miért. Az állami és önkormányzati vezetőkre nem volt nehéz morális pressziót gyakorolni, hiszen azok egyrészt nem kockáztatták a népszerűségvesztést, másrészt – a régi rendszer hagyományának megfelelően – saját föladatuknak is látták a népjóléti érdekképviseletet.

A szociálliberális kormányok idején ez biztosan így volt. E kormányok politikai ellenzéke viszont akkoriban vadul támogatta, sőt tüzelte a sztrájkolókat, akik derekasan hozzá is járultak e kormányok megbuktatásához. Most ez az ellenzék van kormányon. Nagyjából egyéves kományzása alatt bebizonyította, hogy fütyül a szociális kérdésekre, főleg pedig az érdekképviseleti szervezetekre. A megfelelő egyeztetési fórumokat – a baloldali kormányokkal ellentétben – negligálja, legföljebb a saját embereivel tárgyal és mutyizik, s mivel népszerűségét másutt (a burzsoáziánál) keresi, így morális nyomást sem igen lehet gyakorolni rá. Ahol túlságosan látványos lenne a korábbi demagógia megtagadása, ott azért moderálja magát: vizitdíjat és tandíjat nem vezet be, s a szárnyvonalakat sem szünteti meg, sőt hajlandó elismerni még a kétségbevonható érvényességű vasutasköveteléseket is. Hogy aztán mindez mibe kerül más rubrikákban az országnak és a munkavállalóknak, az más lapra tartozik.”