Ár? Bér!

„Ami fenyeget, az a végleges és visszafordíthatatlan lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi szétrohadás. Annak a pontnak az elérése, ahol olyan társadalmi »megzuhanások« történhetnek, amelyek következményei csak a japán tragédiát kiváltó tektonikus lemezmozgások által okozott iszonyatokhoz mérhetők. Azzal az óriási különbséggel, hogy ott egy anyagilag, de főként lelki, erkölcsi értelemben mérhetetlenül gazdagabb társadalom egyben- maradási képességét teszi végletesen próbára a történés. A magyar társadalom mai állapotában ennél sokkal csekélyebb társadalmi vagy természeti katasztrófa nyomán is elemeire hullana szét, és a legkeményebb rendészeti eszközökkel is csak ideig-óráig lehetne a rend látszatát fenntartani. A japán tragédiának azonban van egy másik vészjósló üzenete is. Mégpedig az, hogy olyan globális láncreakciókat válthat ki (milyen borzongatón is rímel e szó az atomerőművekből fenyegető végzetre!), amelyek nyomán az energiaárak és így a hazai közüzemi szolgáltatások árai is drasztikusan megemelkednek. És ezzel a harapófogó végleg rácsapódhat a magyar társadalom vesztes többségére.

Mit tehet ebben a helyzetben egy nemzeti kormány? A liberális »szentháromság« (»liberalizálj, deregulálj, privatizálj«) szerint nyilvánvalóan semmit! Ha azonban nem a pusztító liberális logika mentén gondoljuk végig a teendőinket, akkor talán a semminél többet. Először is jelezni kellene a közüzemeinket kezükben tartó multinacionális vállalatoknak, hogy a kormány tisztán látja, milyen körülmények és feltételek között is születtek a magyar társadalmat megnyomorító privatizációs szerződések. És azt is, hogy adott esetben nem habozik ebből levonni a szükséges következtetéseket az árképzésbe való beavatkozást illetően. Különösen figyelemreméltó tény, hogy ezek a külföldi óriásvállalatok többnyire állami tulajdonban vannak. Tehát minden más államnak jó üzlet Magyarországon közüzemeket üzemeltetni, csak a magyar államnak nem. Ez, mondhatni önmagában is bizonyító erejű, és utal azokra a sötét üzelmekre, amelyeket ma is a feledés jótékony homálya fed. Ha ez az út kevésbé járható, akkor megközelítheti a kérdést a nemzeti kormány a másik oldalról, a bérek oldaláról is. Ma az átlagos reálbér is inkább jelkép, mint szimbólum, a minimálbér pedig inkább »irreálbérnek« mondható a maga tragikomikus szintjével. A minimálbér radikális emelése így ebben a háborúban fegyverré kell, hogy váljon egy valóban nemzeti kormány kezében. Mert aki árt mond, mondjon bért is!”