11. A vidék sorsára hagyása
Kezdetben az SZDSZ-nek kiváló agrárpolitikusai, vidékfejlesztési szakemberei voltak, aztán fokozatosan megfeledkezett a vidéken élőkről, és hagyta, hogy politikai ellenfelei ráaggassák a fővárosi párt címkéjét. 2002 után az SZDSZ már tényleg csak Budapestre figyelt, a vidék problémáival egyáltalán nem foglalkozott. Ez volt a második dolog, amiért bocsánatot kértem.
12. Korrupciós ügyek
A Tocsik-ügybe való belekeveredés után az SZDSZ már nem mondhatta el magáról, hogy a magyar közélet tisztakezű szereplője. A liberális párt nem tanult a botrányból: konkrét ügyek említése nélkül is megállapítható, hogy az SZDSZ soha többé nem tudott megszabadulni a korrupció árnyékától. Ez volt a harmadik dolog, amiért bocsánatot kértem.
13. Nagyképűség és arrogancia
A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányban az SZDSZ gazdaságpolitikája, oktatáspolitikája és egészségügyi reformkísérlete – különböző okok miatt – megbukott. A pártnak semmi oka nem volt tehát az elégedettségre, és fokozódó frusztrációját nagyképű, arrogáns kommunikációs stílussal igyekezett levezetni. Élen járt ebben a párt népszerűtlen kampányfőnöke, Horn Gábor.
14. A balliberális mint fogalom
Ettől a fogalomtól azért irtózom, mert nem a szociális érzékenységre és a társadalmi szolidaritásra utal (aminek egyébként helye van a szabadelvű értékrendben), hanem arra az átláthatalan érdekszövevényre, ami 2002 után szocialista és szabad demokrata politikusok, illetve az úgynevezett holdudvar között létrejött. Ettől az üzleti kapcsolati hálótól mindig idegenkedtem, majd egyre növekvő ellenérzéssel figyeltem.
15. Kuncze, Pető, Magyar
Ez a három politikus – formálisan vagy informálisan – 1989-től két évtizeden át uralta az SZDSZ-t, és nem tűrte meg maga mellett a másként gondolkodókat. Érdemi személyes kapcsolatom nem volt velük – ők nem álltak szóba velem, én sem kerestem a társaságukat –, de annyit azért megállapítottam, hogy Pető Iván gyűlölködő és kirekesztő, Magyar Bálint erőszakos és kérlelhetetlen. Kuncze Gábor pedig sohasem volt szabadelvű: pályára lépésétől, 1993-tól kezdve az MSZP és az SZDSZ említett érdekszövevényének kialakításán dolgozott.
16. Végjáték
A Kuncze-Pető-Magyar trió Fodor Gábort ugyanúgy ellehetetlenítette, mint Tölgyessyt, Demszkyt vagy engem. Mindig úgy éreztem, a „belső ellenzéki” Fodort sokkal jobban utálják, mint jobboldali politikai ellenfeleiket. Fodor elnöksége így eleve kudarcra volt ítélve. A párt még végigasszisztálta a Bajnai Gordon miniszterelnökké választása körüli tragikomédiát, majd kiesett az Európai Parlamentből. Ekkor jöttem én, a korábban csak kerületi szinten politizáló outsider elnök, aki ellen Pető, Magyar és famulusaik mérhetetlenül alacsony színvonalú gyűlöletkampányt folytattak. Utolsó mozzanatként a parlamenti SZDSZ-frakció többsége – a párt álláspontjával tudatosan szembehelyezkedve – megszavazta a 2010-es költségvetést, amiről már akkor tudni lehetett, hogy irreális, tarthatatlan. A történet vége ismert: kényszerű alkalmi szövetség az MDF-fel, majd kiesés az Országgyűlésből és az önkormányzatokból.
17. Zárszó
Ha ennyire rossz a véleményem a magyar politikából eltűnt SZDSZ tevékenységéről, hogyan lehettem mégis nyolc és fél éven át a párt tagja? A parlamenti választások óta rengeteget gondolkodtam ezen, de a lelkiismeretemet megnyugtató magyarázatot nem találtam. Alighanem arról lehet szó, hogy az SZDSZ aktív, de a hierarchiában alul lévő tagjaként egyszerűen nem ismertem fel a párt politikájának lényegét, valódi mozgatórugóit. Olyan erős és magabiztos volt a pártvezetés belső kommunikációja, hogy még 30-35 éves fejjel is hajlamos voltam elhinni: mi vagyunk a szellemi elit pártja, évtizedekkel előbb járunk, mint a magyar társadalom többsége, és ezért utálnak minket. Bármilyen furcsa, de botcsinálta pártelnökké kellett ahhoz válnom, hogy – a szereplőket és a struktúrát mélységében megismerve – rájöjjek: az SZDSZ réges-régen elveszítette a kapcsolatot a magyar társadalommal, és kizárólag saját vezetőinek, gazdasági-szellemi holdudvarának érdeke szerint politizált. Mindezek alapján nemzeti szabadelvűként – aki politikai példaképének Deák Ferencet, Eötvös Józsefet, Vázsonyi Vilmost és Rassay Károlyt tekinti – vállalom, tagadni-titkolni sohasem fogom, de sajnos büszke sem lehetek rá, hogy az SZDSZ tagja voltam.
Budapest, 2010. október 25.
Retkes Attila”