Tizenhét bekezdés az SZDSZ-ről

2010. október 25. 14:36

Magamnak, a családomnak, a barátaimnak tartozom azzal, hogy legalább vázlatosan leírjam, mit gondolok a pártról.

2010. október 25. 14:36

„Ezzel az írással nincs politikai célom. Nem akarok utólag okoskodni, pláne nem különböző elméleteket gyártani. Magamnak, a családomnak, a barátaimnak tartozom azzal, hogy legalább vázlatosan leírjam: a Szabad Demokraták Szövetségének utolsó, politikán kívülről előrángatott és eleve bukásra ítélt elnökeként mit gondolok arról a pártról, amelynek nyolc és fél éven át tagja voltam. Az alábbi tizenhét (a kronológiát csak részben követő) széljegyzetnek talán az adhat némi aktualitást, hogy az SZDSZ most – az új összetételű Fővárosi Közgyűlés megalakulásával – tűnt el visszavonhatatlanul a magyar politikai életből.

1. A demokratikus ellenzék ígérete

Egyetemistaként, a kilencvenes évek elején imponálóan bátornak gondoltam az egykori demokratikus ellenzék tagjait. Ma úgy látom, a Solt Ottilia által létrehozott Szeta volt az egyetlen releváns, valóban bátor tettük. A többi: Nyugaton jól kommunikálható macska-egér játék az egyre gyengülő hatalommal. A rendszerváltás előkészítésében a demokratikus ellenzék szórványos akcióinál fontosabb szerepe volt azoknak a családoknak és kisközösségeknek, amelyek a kommunizmus négy évtizede alatt is ápolták, megőrizték a – politikai felhangoktól mentes – keresztény és nemzeti vagy éppen polgári demokrata hagyományokat.

2. A négyigenes népszavazás ígérete
Érettségiző diákként 1989 őszén, a négyigenes népszavazás idején találkoztam először a Szabad Demokraták Szövetségével. Tetszett a párt fiatalos lendülete, markáns rendszerváltó attitűdje. Ezzel szemben az ügyesen lavírozó Pozsgay Imre és a mogorva, barátságtalan Für Lajos-Antall József kettős formálódó szövetsége egyáltalán nem volt szimpatikus. Reméltem, hogy nem lesz közvetlen elnökválasztás, és az SZDSZ megnyeri az első szabad parlamenti választást. Ekkor még nem ismertem a kampányok természetrajzát – komolyan elhittem, hogy az SZDSZ tudja, meri és teszi. Az eltelt két évtized (s különösen az elmúlt nyolc év) ezt sajnos egyáltalán nem igazolta.
 
3. A Demokratikus Charta ígérete
A mosolytalan, tekintélyelvű, a politikai ellenfeleket sokszor lenéző MDF-politizálástól 1993 táján is idegenkedtem. A militáns szélsőjobboldali csoportok megjelenése, a közmédiumok erőszakos elfoglalása megijesztett. Reménykedtem, hogy ellenzéki politikusok és vezető értelmiségiek összefogásából, vagyis a Demokratikus Chartából valami új minőség születhet. Keserves csalódás, hogy nem született belőle semmi más, mint az MSZP és az SZDSZ hosszú érdekházassága.
 
4. A 2002-es újrakezdés ígérete
Nem szimpatizáltam az Orbán-Torgyán kormánnyal. 2002 tavaszán riasztó volt a nemzet megosztottsága, a fideszes pártjelvényként használt kokárda. Ekkor léptem be az SZDSZ-be; remélve, hogy nemcsak a Fidesznek, hanem a koalícióban a szocialistáknak is ellensúlya lesz, önálló szabadelvű pólust képezve a magyar politikában. A D-209-es ügy, a Medgyessy melletti kiállás eloszlatta ezeket a reményeket – elfogadhatatlan volt, de ekkor még valahogy megmagyaráztam magamnak.
 
5. Az első nagy csalódás: Tölgyessy eltávolítása
Kifejezetten biztató volt, amikor az 1991-ben pártelnökké választott Tölgyessy Péter középre húzódó, patrióta, konzervatív liberális politizálást hirdetett meg. Ellenfelei (Pető Iván, Magyar Bálint és szövetségeseik) rövid úton megbuktatták. Olyan elképesztő módszereket alkalmaztak vele szemben, amilyeneket a magyar történelemben leginkább a diktatúrák felé vezető úton (például az MKP 1947 és 1949 közötti tevékenységében) figyelhettünk meg. 2009 nyarán és őszén kicsiben én is átéltem ugyanezt.
 
6. Szükségtelen koalíció Horn Gyulával
1994-ben az SZDSZ-nek látszólag semmilyen érdeke nem fűződött ahhoz, hogy koalíciós partnerként belépjen a vállalhatatlan múltú Horn Gyula kormányába. A hatalom megszerzésének lehetősége azonban felülírt minden racionalitást: erős, önálló szabadelvű pólus kialakítása helyett a Tocsik-ügybe is belekeveredő SZDSZ 1994 és 1998 között elveszítette támogatóinak 65 százalékát.
 
7. Demszky pártelnöki megbuktatása
A 2000 decemberében pártelnökké választott, akkor még viszonylag sikeres és népszerű Demszky Gábor meghirdette az MSZP-től és a Fidesztől való egyenlő távolság politikáját. Pető, Magyar és Kuncze ezt nem nézhette tétlenül: rövid idő alatt megbuktatták. A módszerek itt sem voltak sokkal kifinomultabbak, mint kilenc évvel korábban Tölgyessy Péternél vagy kilenc évvel később nálam.
 
 8. Gyurcsány elfogadása, Kóka befogadása
Az SZDSZ 2004 késő nyarán fontos (és egyáltalán nem dicsőséges) szerepet játszott Medgyessy Péter megbuktatásában, és az elmúlt évtized legnegatívabb magyar közszereplője, Gyurcsány Ferenc miniszterelnökké választásában. Néhány hónappal később az SZDSZ gazdasági miniszterként befogadta (majd 2007-ben pártelnökké emelte) az ellentmondásos megítélésű üzletemberből lett politikai kalandort, Kóka Jánost, akinek gazdaságpolitikája csúfos kudarcok sorozata.
 
9. Kiállás Őszöd és a rendőri brutalitás mellett
Az SZDSZ sorsa 2006 őszén pecsételődött meg. Az otromba és kiábrándító őszödi beszéd után a párt (előrehozott választásoktól félve) nem vonta meg a bizalmat Gyurcsány Ferenctől, majd kiállt az október 23-án minősíthetelenül viselkedő, brutális rendőrök és vezetőik mellett. Úgy vélem, ez az a két mozzanat, ami miatt az SZDSZ 2010-re eltűnt a magyar politikai életből.
 
10. Közömbösség a nemzeti ügyek iránt
Az SZDSZ számára sohasem volt fontos a nemzetpolitika. A párt keveset és rosszul foglalkozott a határon túl élő magyarok problémáival, és egyáltalán: a nemzeti ügyekkel. Egy komoly európai szabadelvű párt nem engedheti (és nem is engedi) meg magának ezt a közömbösséget, mert patriotizmus és liberalizmus, haza és haladás eszméje magától értetődően összetartozik. A nemzeti ügyek iránti közömbösség volt az első dolog, amiért elnökké választásom napján, 2009. július 12-én bocsánatot kértem a magyar társadalomtól.
 
11. A vidék sorsára hagyása
Kezdetben az SZDSZ-nek kiváló agrárpolitikusai, vidékfejlesztési szakemberei voltak, aztán fokozatosan megfeledkezett a vidéken élőkről, és hagyta, hogy politikai ellenfelei ráaggassák a fővárosi párt címkéjét. 2002 után az SZDSZ már tényleg csak Budapestre figyelt, a vidék problémáival egyáltalán nem foglalkozott. Ez volt a második dolog, amiért bocsánatot kértem.
 
12. Korrupciós ügyek
A Tocsik-ügybe való belekeveredés után az SZDSZ már nem mondhatta el magáról, hogy a magyar közélet tisztakezű szereplője. A liberális párt nem tanult a botrányból: konkrét ügyek említése nélkül is megállapítható, hogy az SZDSZ soha többé nem tudott megszabadulni a korrupció árnyékától. Ez volt a harmadik dolog, amiért bocsánatot kértem.
 
13. Nagyképűség és arrogancia
A Medgyessy- és a Gyurcsány-kormányban az SZDSZ gazdaságpolitikája, oktatáspolitikája és egészségügyi reformkísérlete – különböző okok miatt – megbukott. A pártnak semmi oka nem volt tehát az elégedettségre, és fokozódó frusztrációját nagyképű, arrogáns kommunikációs stílussal igyekezett levezetni. Élen járt ebben a párt népszerűtlen kampányfőnöke, Horn Gábor.
 
14. A balliberális mint fogalom
Ettől a fogalomtól azért irtózom, mert nem a szociális érzékenységre és a társadalmi szolidaritásra utal (aminek egyébként helye van a szabadelvű értékrendben), hanem arra az átláthatalan érdekszövevényre, ami 2002 után szocialista és szabad demokrata politikusok, illetve az úgynevezett holdudvar között létrejött. Ettől az üzleti kapcsolati hálótól mindig idegenkedtem, majd egyre növekvő ellenérzéssel figyeltem.
 
15. Kuncze, Pető, Magyar
Ez a három politikus – formálisan vagy informálisan – 1989-től két évtizeden át uralta az SZDSZ-t, és nem tűrte meg maga mellett a másként gondolkodókat. Érdemi személyes kapcsolatom nem volt velük – ők nem álltak szóba velem, én sem kerestem a társaságukat –, de annyit azért megállapítottam, hogy Pető Iván gyűlölködő és kirekesztő, Magyar Bálint erőszakos és kérlelhetetlen. Kuncze Gábor pedig sohasem volt szabadelvű: pályára lépésétől, 1993-tól kezdve az MSZP és az SZDSZ említett érdekszövevényének kialakításán dolgozott.

16. Végjáték

A Kuncze-Pető-Magyar trió Fodor Gábort ugyanúgy ellehetetlenítette, mint Tölgyessyt, Demszkyt vagy engem. Mindig úgy éreztem, a „belső ellenzéki” Fodort sokkal jobban utálják, mint jobboldali politikai ellenfeleiket. Fodor elnöksége így eleve kudarcra volt ítélve. A párt még végigasszisztálta a Bajnai Gordon miniszterelnökké választása körüli tragikomédiát, majd kiesett az Európai Parlamentből. Ekkor jöttem én, a korábban csak kerületi szinten politizáló outsider elnök, aki ellen Pető, Magyar és famulusaik mérhetetlenül alacsony színvonalú gyűlöletkampányt folytattak. Utolsó mozzanatként a parlamenti SZDSZ-frakció többsége – a párt álláspontjával tudatosan szembehelyezkedve – megszavazta a 2010-es költségvetést, amiről már akkor tudni lehetett, hogy irreális, tarthatatlan. A történet vége ismert: kényszerű alkalmi szövetség az MDF-fel, majd kiesés az Országgyűlésből és az önkormányzatokból.

 
17. Zárszó

Ha ennyire rossz a véleményem a magyar politikából eltűnt SZDSZ tevékenységéről, hogyan lehettem mégis nyolc és fél éven át a párt tagja? A parlamenti választások óta rengeteget gondolkodtam ezen, de a lelkiismeretemet megnyugtató magyarázatot nem találtam. Alighanem arról lehet szó, hogy az SZDSZ aktív, de a hierarchiában alul lévő tagjaként egyszerűen nem ismertem fel a párt politikájának lényegét, valódi mozgatórugóit. Olyan erős és magabiztos volt a pártvezetés belső kommunikációja, hogy még 30-35 éves fejjel is hajlamos voltam elhinni: mi vagyunk a szellemi elit pártja, évtizedekkel előbb járunk, mint a magyar társadalom többsége, és ezért utálnak minket. Bármilyen furcsa, de botcsinálta pártelnökké kellett ahhoz válnom, hogy – a szereplőket és a struktúrát mélységében megismerve – rájöjjek: az SZDSZ réges-régen elveszítette a kapcsolatot a magyar társadalommal, és kizárólag saját vezetőinek, gazdasági-szellemi holdudvarának érdeke szerint politizált. Mindezek alapján nemzeti szabadelvűként – aki politikai példaképének Deák Ferencet, Eötvös Józsefet, Vázsonyi Vilmost és Rassay Károlyt tekinti – vállalom, tagadni-titkolni sohasem fogom, de sajnos büszke sem lehetek rá, hogy az SZDSZ tagja voltam.
 
Budapest, 2010. október 25.
 
Retkes Attila”

Összesen 88 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
MOPO3OB
2010. október 27. 17:11
Retkes Attila ex-SZDSZ elnök blogjából mára eltűnt az összes komment. Pedig voltak ott nagy érdekes hozzászólások is. A kritikus hangokhoz ilyetén való viszonyulás jól jellemzi az SZDSZ teljes történetét, nemcsak Rektes alatt.
red label
2010. október 26. 11:57
Demszky is" megérdemelne egy misét" D209: Az szdszs- t korrupció lengi körül! Demszky: horvátországi nyaraló, és az odautazgatások, 4-es Metro, Demszky is elakar tünni, mint nyugdijas, Magyarral, Petővel együtt, Kunce villog csak, ne engedjük , hogy megússzák, ezek a politikus bűnözök!
red label
2010. október 26. 11:45
Az szdsz áldásos müködése, büntető jogi felelőséget is felvet. A Magyar, Pető, Kunce triumvirátus müködése. Pld. Strabag, D209 kijelentése,megbuktatása után, hogy az szdsz-t korrupciós ügyek lengik körül. Kóka -Bajnai Dataplex ügye. Szüntessük meg azt gyakorlatot, hogy ez egy, következmények nélküli ország, és a politikus bűnelkövetők, mintha mi sem történt volna, szabadon mászkálnak. Kunce a (megélhetési bűnöző) médiákban szerepel, ez arcul csapása a tisztességnek. Retkes cikkét közölje le a Népszava főszerkesztőja Németh Péter.
marko11
2010. október 26. 09:02
Ez a cikk túl gyorsan süllyedt el. Bárcsak az szdsz süllyedt volna el ilyen gyorsan! Igaz, Magyar Bálint és tsai. most igyekeznek kámforrá válni. Tényleg, mit csinálhat/dolgozhat most a "kedves" Bálint!?
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!