A hóhér megváltást keres
| Leimeiszter Barnabás |
Ha az NKVD-ben munkaelbírálási vizsgálatra hívnak, az nem sok jót jelenthet. Volkonogov százados, a „speciális kihallgatási módszerekben”, vagyis az osztályellenségek és feltételezett kémek kínzásában és kivégzésében strammá edződött fiatalember pontosan tudja: még azelőtt az állambiztonság udvarának falán landolna az agyveleje, hogy letelne a munkaidő. Az őröket kicselezve meglép hát az irodából, de az 1938-as Leningrádban nem olyan egyszerű dolog elbújnia a marcona kollégák elől, pláne, ha még a szeretője is értesíti a jardot, mielőtt ágyba bújna vele. Volkonogov menekülése közben rémálmot lát: egy tömegsírból kimászik barátja és munkatársa, és beleibe markolva tudomására hozza, pokolra fog jutni, ha nem sikerül elnyernie valamelyik áldozata hozzátartozójának bocsánatát. A százados fogja régi ügyeinek paksamétáját, és a pétervári paloták fojtogatóan szűkre osztott tereiben, hullaházban és gyárban, roncstelepen és városszéli nyomortanyán sorra felkeresi a családtagokat, végletesen megtört, bomlott elméjű vagy éppen az opportunista öncsalás ijesztő példáját mutató embereket. Natalja Merkulova és Alekszej Csupov filmjét a 2021-es Velencei nemzetközi filmfesztiválon mutatták be – minden bizonnyal jó időre ez lesz az utolsó orosz film, amit beválogattak a nyugati filmszemlék versenyprogramjába. A Volkonogov százados szökésben lehetne csupán sztálini horroréletképek sorozata, mint a két éve mozikba került, jócskán túlhájpolt DAU. Natasa. Innen sem hiányoznak a brutális jelenetek, de a rendezőházaspár többre vállalkozik a szimpla sokkolásnál: egzisztencialista szemszögből vizsgálja meg egy NKVD-s tiszt életét. Hogyan nézett szembe a saját halálával az, aki maga volt a halál elgépiesedett eszköze, ártatlan emberek tucatjait likvidálta? Volt esélye a megváltásra annak, aki egy minden megváltást tagadó rendszer nevében járt el? Hálásak vagyunk a készítőknek, amiért ezt a rettenetes – rettenetesen erős – filmet úgy zárták le, hogy nem lesújtva jövünk ki a moziból. Mert ha igaz, hogy a pokol a másik ember, mint Sartre megfogalmazta, s mint a sztálini Szovjetunió a gyakorlatban is bizonyította, nem kevésbé igaz, hogy a mennyországba is a másik emberen át vezet az út.