Az Operaház számomra a világ közepe – Felméry Lili a Mandinernek

A balettet, gondolom, nem lehet elég korán kezdeni. Mikor került kapcsolatba vele? 
Az első találkozásom a tánccal négyéves koromban volt, amikor édesanyám javaslatára elmentünk jazzbalett-tanfolyamra. Mondhatni, a véletlennek köszönhetően alakult úgy, hogy rátaláltam erre az útra. A tanfolyamon Bélavári Anna volt a balettmesterem, ő szerettette meg velem a táncot, nála találkoztam először balett-teremmel, rudakkal; a mozdulatok szépségét is ő mutatta meg, tehát a tánc az első pillanattól kezdve hatalmas szerelem volt. Nyilván négyévesen az ember még nem sejti, hogy a balettművészet mint pálya mit is jelent, s hogy ez a hivatás tényleg neki való-e, mégis onnantól fogva egészen mostanáig úgy érzem: ez az én utam.

Az, hogy ilyen fiatalon csöppent bele ebbe a világba, nem vette el a gyerekkorát?
Gyakori kérdés ez a balett-táncosoknak, hiszen egy szakmán kívüli ember azt gondolhatja, biztosan hatalmas áldozatokkal jár ez a pálya. Ez részben így is van, de én soha nem éreztem azt, hogy ne lett volna gyerekkorom. Annak ellenére, hogy míg más gyerekek a játszótéren voltak, én pedig a balett-teremben, sosem szenvedtem hiányát semminek. Mivel szerettem csinálni, számomra így volt tökéletes, így tudtam kiteljesedni. Nyilván nem mindenki egyforma – elhivatottság, alázat és szorgalom szükséges ehhez a pályához, nem beszélve arról, hogy rengeteg buktatója van. De úgy gondolom, a szorgalomnak és a munkának mindig megvan az eredménye. Én egészen kis koromtól fogva maximalista vagyok, tudatosan csináltam és akartam. Ha pedig az ember igazán akarja, rengeteg mindent tanít ez a pálya.

Mikor volt az a pillanat, amikor először hitte el, hogy kivételesen jó balerina? Amikor tizenhét évesen megnyerte a világ egyik legrangosabb balettversenyét?
Azt hiszem, sosem gondoltam magamra így. Talán nem is szabad azt hinnünk, hogy elég jók vagyunk, mert onnantól kezdve már csak lefelé van. 
Az emberben mindig az kell dolgozzon, hogy egyre jobb és jobb akar lenni. Hála Istennek, már kis koromtól fogva volt lehetőségem eljutni versenyekre. Ezek fontos megmérettetések, hiszen az ember látja, hol tartanak a kortársai, nem beszélve arról, hogy rengeteget lehet fejlődni a felkészülés alatt. Ezek a balettversenyek azért nehezek, mert például egy háromfelvonásos balettben lépésről lépésre építesz fel egy karaktert és bontakozol ki, a versenyen pedig van rá két perced – mutasd meg, mit tudsz! Abban a pár percben elképesztő módon kell összpontosítanod és koncentrálnod. Szerettem az egyetemen töltött kilenc évet, és bármikor újrakezdeném, de mindig vártam, hogy elkezdődjön a nagybetűs élet, és lehessen szerepeket megformálni.

A londoni és a szentpétervári ösztöndíj mit adott hozzá a személyiségéhez és a szakmai tudásához?
Szakmai szempontból elképesztően sokat tanultam ezeken a helyeken, igyekeztem mindig mindenhol úgy működni, mint egy szivacs, minél több tudást magamba szívni. Ezek az állomások fontos részei az életemnek. Egyfelől sok ismeretségre tettem szert – barátokra, társakra, akik ma a legnagyobb színházakban táncolnak. Másfelől viszont olyan szempontból is nagy váltás volt, hogy akkor, tizennyolc évesen költöztem el a szüleimtől, és nemcsak hogy elköltöztem, országot is váltottam. Ekkor éreztem meg, milyen egyedül élni és egyedül boldogulni, tanulságos volt megtapasztalni a magányt. Rettenetesen hiányzott a családom, a mai napig erős honvágyat érzek, ha távol vagyok. Magyarnak születtem, igazán itt érzem magam otthon, az Operaház számomra a világ közepe.

Említette a szorgalmat és az alázatot, amelyek elengedhetetlenek ezen a pályán. És vajon mik azok a testi adottságok, amelyek jó, ha megvannak egy balerinánál?
A megfelelő testi adottságok nélkül valóban nehezebb a helyzet. Ezek nagy része már egészen kis korban megmutatkozik – itt kell gondolni például a hajlékonyságra, az izomzatra vagy akár a muzikalitásra. Van egy régi felvétel rólam, ahol sok-sok gyerek között próbálom végrehajtani az adott feladatot; visszanézve valóban látszik, hogy a csoportban ki az, aki alkalmas testileg arra, hogy táncossá faragják. De nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy a testi dolgok mellett a lelki és mentális jellemzők is nagyon fontosak. Magasabb szinteken sok mindennek kell egy időben működnie, hogy egy balett-táncos sikeres lehessen. Nem beszélve a szerencséről – milyen balettmesterrel dolgozol, mennyire találnak meg a lehetőségek, s tudsz-e élni velük.

Ön szerencsés volt, hamar kapott nagy szerepeket, a diplomaéve után egyből az Opera társulatához szerződött. Vajon azoknak a lányoknak, akik egész karrierjük alatt a karban táncolnak, lehet-e ugyanolyan teljes értékű balerinaélményük, mint a szólistáknak?
Úgy gondolom, igen, mindenképpen. Rendkívüli módon tisztelem azokat a kollégáimat, akik minden este ott állnak a színpadon a karban. Elképesztően nehéz dolog, tiszteletre méltó, amikor az ember úgy teljesít, ahogyan ők. Szólistaként és kartáncosként egészen más felelősség van az emberen, viszont a kettő csakis együtt működik. Ha a kar nem jó, akkor a szólista lehet akármilyen jó és kimagasló, az előadás összességében nem robban akkorát. Ugyanez igaz fordítva is.

Minden szépsége ellenére a balettről sok rémhír is kering. Az egyik például az evési zavarok, koplalás, anorexia, bulimia kérdésköre.
Lényeges szem előtt tartani, hogy a balett esztétikára épülő műfaj, tényleg számít, hogyan nézünk ki. Ezért alapvető, hogy mindig a lehető legjobb formánkat mutassuk. De az tévhit, hogy a balett-táncosok mind bulimiásak vagy anorexiásak lennének. A balett nem okoz törvényszerűen ilyen jellegű problémákat. Természetesen oda kell figyelni az egészséges táplálkozásra, sokféle az alkatunk, mindenki ismeri a testét, pontosan tudja, hogy hány kiló a csúcsformája. Azt viszont tartani kell, nem lehet félvállról venni, állandó odafigyelést igényel. Ez nem azt jelenti, hogy koplalunk, hiszen a próbákon rengeteg energiára van szükség. Biztosan előfordulnak evészavarok a balett világában is, de egyáltalán nem jellemző.

A másik, amit sokszor emlegetnek, a kemény szigor, az erős fegyelmezés.
Ez a része létezik – kell a fegyelem! Nagyon kell akarni, és az is valahol természetes, hogy egy balettmester megköveteli a fegyelmet. Egészen kis korunktól kezdve gyakorlatilag belenövünk abba, hogy alázatosak vagyunk, koncentrálunk, összpontosítunk. A maximalizmus már igen hamar kialakul bennünk. Nem kell persze túlmisztifikálni – ez az a fajta szigor, ami jóra sarkall. A pályám során soha nem volt olyanban részem, hogy ne értettem volna azt a fajta fegyelmet, ami körbevesz.

Aztán ott vannak a Fekete hattyú című filmből jól ismert képsorok: vérző, sebes lábak a spicc-cipő miatt, a test kizsigerelése, ízületek idő előtti tönkretétele.
Amit mi csinálunk, megterhelő fizikai munka, tehát ez valóban így van. A spicc-cipő viselését nyilvánvalóan nem úgy kell elképzelni, mintha az ember mezítláb járna a homokban. Bizony ez olyan helyzet, amihez hozzá kell szokni, és igen, néha feltöri a lábat. De ez számunkra nagyjából olyan, mint amikor egy kisgyerek elesik a játszótéren, kicsit sír, de hamar túl van rajta. Ez a szakma velejárója, akárcsak a sérülések – na, azokat már sokkal nehezebb megélni lelkileg. De minden akadály azért van, hogy leküzdjük, és továbblépjünk. A testünk a munkaeszközünk, eszünk ágában sincs direkt sanyargatni, csak egészen egyszerűen táncra használjuk.

Töretlennek tűnik a lelkesedése. Voltak mélypontok a hivatásában? 
Előfordult, hogy a suliból sírva mentem haza, ilyenkor anyukám mindig elmondta, hogy bármikor abbahagyhatom, de ez sosem volt opció, hiszen valójában imádtam. Olyan is volt, hogy lesérültem – az általában nagyon nehéz. Lemondani egy előadást, mert belátod, hogy képtelen vagy eltáncolni… Vannak nehéz időszakok, de túl kell lendülni rajtuk. Olyat sosem éreztem, hogy abba akarom hagyni, mert nem bírom tovább.

Akárhogy szépítenénk is, egy balerina karrierje véges. Gondolkozott már azon, mihez fog kezdeni, ha úgy érzi, lejárt az idő?
Na, ez nehéz kérdés. Egyrészt nyilván mindvégig munkálkodik bennünk ez a gondolat, hiszen mi is tudjuk a kezdetektől, hogy egyszer véget ér ez a hivatás. Másrészt csak ehhez értünk. Kisgyerek­korunk óta reggeltől estig ezt tanuljuk, ebből szerzünk diplomát, ezzel keresünk pénzt. Szerintem nem is igazán lehet másik szakmát kitanulni emellett – ha az ember gőzerővel csinálja, nem fér bele más. Ahogy egyre közeledik az idő, többet gondolkodunk arról, hogy merre tovább. Vannak, akiknek könnyebben jön válasz erre, nekem talán kicsit nehezebben. A tanítás foglalkoztat, szeretném majd a közeljövőben a pedagógusképzőt elvégezni. Ám most még aktív vagyok, illetve van egy kétéves kisfiam. A férjemet, aki a Magyar Nemzeti Balett principálja, ennyire nem foglalkoztatja ez a kérdés, lehet, hogy ő picit más irányba fog majd továbbmenni, ha egyszer véget ér a karrierje.

Sokan temetik a balett műfaját. Mit gondol erről?
Úgy gondolom, hogy a balett örök érvényű és csodálatos. Vannak, akik idegenkednek tőle, de el kell jönni, meg kell nézni, és meg kell tapasztalni, milyen ez a műfaj. Széles a repertoár, a klasszikus daraboktól a mesejátékokig, biztosan mindenki találna kedvére valót, olyan előadást, amely lenyűgözné. Nyilván a fiatalokkal nincs könnyű dolga ennek a műfajnak sem, de az ő passzivitásuk általános tendencia.

Előadások előtt van bármiféle szokása, rituáléja?
Ebből a szempontból nehéz eset vagyok. Például már három órával az előadás előtt biztosan a helyszínen vagyok. Ha nem, akkor baj van. (Nevet) Amikor együtt táncolunk a férjemmel, akkor ebből van is néha konfliktus otthon, mert én már mennék, ő viszont még nem. Van egy keresztem is, amit mindig elhozok magammal – még a nagypapámtól kaptam bérmálásra. Nagyon fontos nekem, minden előadásomon ott van velem.

Ha már kereszt – feltűnt, hogy a korábbi interjúiban is többször előkerült Isten.
Hívő családból származom, és hálás is vagyok azért, hogy erre odafigyeltek a szüleim. Fontos nekem a hit, úgy gondolom, ebben a szakmában is sokszor átsegíti az embert a nehéz helyzeteken.

Az is szembetűnő a korábbi megszólalásai alapján, hogy családcentrikus. A karrier és a család mennyire egyeztethető össze egy balerina életében?
Azt hiszem, nem vagyok különleges ebben. Inkább az a különlegesen jó, ahogy a vezetőségünk hozzááll ehhez a kérdéshez. Sokat számít az, hogy támogatják a táncosnőket, ha gyermeket akarnak vállalni. Nemcsak hogy megértik, de utána vissza is lehet térni a társulatba. Kifejezetten támogató az operaházi közeg, így nincs lelki nyomás az emberen.

Ha már szóba jött, hogy a balett esztétikára épülő műfaj, attól nem tartott, hogy a szülés után a teste meg fog változni?
Egyáltalán nem volt bennem félelem. Sőt, mondhatom, hogy izgalmas volt megélnem a várandóságomat. Egy balett-táncos sok időt tölt tükör előtt, folyamatosan figyeli a testét, a mozdulatait. S mivel egész életünkben oda kell figyelnünk arra, hogyan nézünk ki, bevallom, én élveztem, hogy változik a testem, és nem kell centiről centire ugyanúgy kinéznem mindennap.

Mennyire volt nehéz a visszatérés?
Na igen, azért nem volt könnyű. A terhességet követő negyedik hónapban jöttem vissza, az az időszak nehéz volt, hiszen le kellett adni a felesleges kilókat. A gondot az jelentette, hogy szülés után egy nő hormonálisan teljesen más állapotban van, nem úgy megy a testtömegvesztés, hogy hirtelen visszafogy. Úgyhogy az a négy hónap kőkemény munka volt, oda kellett figyelnem, számoltam a kalóriákat, de ameddig szoptattam, nem volt igazán sikeres az erőfeszítésem. Utána viszont már könnyen sikerült visszakerülni a csúcsformámba.

Ilyen életritmus mellett jut elég idő a gyereknevelésre, családi programokra?
Nyilván ez közhelyes, de tényleg próbálunk minden időt együtt tölteni. Olyan szempontból szerencsénk van, hogy a nagyszülők sokat segítenek, ami a lelkünkön és a mindennapokon sokat könnyít. Ha szabad, szeretném ezúton is megköszönni nekik, hihetetlen, hogy mindig a rendelkezésünkre állnak, mindig találnak megoldást arra, hogy segítsenek. Egy biztos: mindig szeretetközeg veszi körül a családunkat, és ez mindennél fontosabb.

Hogy éli meg azt, hogy a férje szintén szakmabeli?
Érdekes módon nem megyünk egymás agyára, sosem volt olyan érzésem, hogy most már jó lenne nélküle egy kicsit. (Nevet) Van, hogy együtt táncolunk, van, hogy nem, de mindig értékeljük, hogy – ha csak egy ölelésre is – össze tudunk futni a folyosón. Egyébként hihetetlenül szeretünk együtt dolgozni, hozzáteszem, ehhez az is kell, hogy a férjem rendkívül jó természetű ember. Mindig pozitív, nyitott, jókedvű, szóval egy helyen tartózkodni vagy együtt táncolni vele egészen egyszerűen felemelő. Egyébként van olyan, hogy férj és feleség nem dolgozik jól együtt, mert esetleg többet engednek meg maguknak a másikkal szemben, de nálunk ilyesmi nincs.

És a kritika?
Az azért természetesen van. Én például hajlamosabb vagyok hazavinni a munkát, amitől ő hamar kikészül. Nyilván van abban valami zavaró, hogy tíztől hatig gyakorlunk valamit, utána pedig még otthon is megkérem: figyelj, emelj már fel, kérlek, és légy szíves, forgass meg – na, azt nem szereti. De ez pozitív hatással van rám, mert így mindig visszaránt a „normális életbe”.

Melyik próbafolyamat volt a legküzdelmesebb?
A technikai elemeket tekintve például a Csipkerózsika fő­szerepe jelentős kihívás. Rendkívül keményen kell dolgozni érte, ráadásul több felvonáson keresztül. Mégis az egyik legkedvesebb klasszikus szerepem, hiszen a személyiségemhez közel áll a karakter, ezzel a fajta ideállal könnyű volt eggyé válnom.

Technikailag nehéz balett? Ön miben tartja erősnek magát?
Persze, az előadások technikai kivitelezésének nehézségei között óriási különbség van, ahogy a balerinák erősségei közt is. Van olyan művész, aki jól ugrik, van, aki jól forog, van, aki nagyon hajlékony, és könnyen emeli a lábát. Van, ami az egyiknek egyszerűen megy, a másiknak viszont sokat kell gyakorolnia. Nekem például nem okoz problémát, hogy felemeljem a lábamat, és ott tartsam sokáig, de egyébként ugrani is szeretek. Ami pedig az előadásainkat illeti, mindig a klasszikus balett a legnehezebb. Hihetetlen technikai tudást igényel – fehér harisnyában és tütüben táncolni azért is kihívás, mert minden hiba látszik.

Van még olyan szerep, amire vágyik?
Persze. Harminchárom éves leszek, sok minden van, amit még szeretnék. Mindig kell hogy az ember álmokat kergessen. Például a Spartacus női főszerepére, Flaviára nagyon vágyom, leginkább a művészi mondanivalója miatt. A legkedvesebbek számomra a drámai karakterek. De nem elégedetlenkedem, hiszen csodálatos szerepek állnak a hátam mögött, fantasztikus lehetőségeim adódtak az elmúlt tizenhárom évben.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád