USA isten siratja Kínát

„Tetőzött-e Kína?” – kérdezi minapi elemzésében az első számú amerikai külpolitikai szaklap, a Foreign Policy főszerkesztője, Ravi Agrawal, feltéve a kérdést, hogy vajon „időlegesek vagy végstádiumúak Peking gazdasági kínjai”. A kettes számú szaklap,

s megfejtést is ad a miértre, tökéletes uniszónóban a 2021 eleje óta a demokráciák és diktatúrák küzdelmére alapozó hivatalos amerikai külpolitikai irányvonallal: „Az autoriter rezsimek gazdasági fejlődése kiszámítható mintát követ. Van egy állami bőkezűség által táplált növekedési periódus, amikor a rezsim a politikailag jól fekvő vállalkozásokat engedi virágozni. De miután a rezsim biztosította támogatását, egyre önkényesebben avatkozik be a gazdaságba. Végül a bizonytalanság és félelem légkörében a háztartások és a kisvállalkozások az illikvid befektetések helyett elkezdik előnyben részesíteni a készpénz-megtakarításokat, aminek eredményeképpen a növekedés kitartóan hanyatlik.”

Merész elemzése ez a 6,3 százalékos második negyedéves kínai GDP-növekedésnek, amelynek mindössze annyi a bűne, hogy szűk egy százalékkal elmarad az előzetes elemzői becslések konszenzusától. Ugyanebben az időszakban az USA gazdasága 2 százalékot bővült (igaz, a konszenzusnál két tizedszázalékkal többet), az Európai Unió GDP-je pedig, ahogy az Európai Bizottság írja, „stabil maradt”, ami kétségkívül dekoratív kifejezés a nulla növekedésre.

Kína esztelen zérócovid-­politikájának következtében a kínai gazdaság tartósan potenciálja alatt teljesít. Törökország máig magas inflációval és zuhanó lírával törleszti Recep Tayyip Erdoğan elnök 2016-os hibáját, amikor a puccskísérlet utáni leminősítéseket követően nem hagyta azonnal abba a megdrágult devizahitelek felvételének ösztönzését. Oroszország a mostani háborúval, de valójában már a Krím annexiójával évekre a recesszió és stagnálás közötti limbóra ítélte önmagát. S persze van igazság abban, hogy a befektetőket éppenséggel nem ösztönzi távlatos gondolkodásra az, ha a nagyvezír hatalmi szóval bármijüket bármikor elveheti.

Csakhogy az a helyzet, hogy míg ezt mink a szárnyaló demokratikus Nyugaton évtizedeken át teli torokból üvölthettük az autoriter Kelet fülébe, most már nem üvölthetjük. Ugyanolyanokká váltunk ugyanis. Mindegy, hogy az autoriter, bizonytalanságot szülő, a kapcsolatépítést és az építkezést ellehetetlenítő gazdaságpolitikát zéró covidnak hívjuk, vadonásúj elméletnek, amely szerint a magas kamatok magas inflációt okoznak, az agresszor elleni vagyonbefagyasztásnak vagy decouplingnak, deriskingnek és szankciós politikának.

Nem tiszteljük a magántulajdont, és önkényes politikai prioritások mentén zárunk el vállalatainktól nyersanyagforrást, felvevőpiacot, vonunk ki, hagyunk el és döntünk be már létező és üzemelő befektetéseket az autoriter államokban. Ezért – mily meglepő – nem növekszünk, ahogy nem növekednek az igazi retrográd diktatúrák sem.

A gazdaság csak az egyik terület, ahol tetten érhető: a demokratikus Nyugat a demokrácia védelme és győzelme érdekében egyre több fronton lemond a demokrácia alkalmazásáról. Nem, az általunk büszkén vallott, minél kevesebb állami közbecsacsogással üzemelő szabadpiacba nem fér bele a szankciós erődítmény meg a derisking, ahogy egyébként az sem fér bele a demokrácia magasztos elvébe, hogy az egyik demokrácia lediktálhassa a másik demokráciának az egyedül üdvös kül-, gazdaság- és társadalompolitikát a helyi demokratikus népakaratra való tekintet nélkül.

Vigyázzunk, hogy a demokrácia védelme közben ki ne öntsük a fürdővízzel magát a demokráciát!

Nyitókép: MTI/EPA/POOL/Hou Hvi Jang