„Nem voltam se népies, se urbánus.” A Maros torkolata a szent helye, de már rég Budapesten él – a lényeg neki, hogy legyen egy folyó, „ami túlmutat”. Temesi Ferenc Kossuth-díjas íróval beszélgettünk beatről és kommunizmusról, mesékről és regényekről, élete és munkássága folyamáról.
Sokszor emlegeti, hogy a beatzene tanította meg írni. Ezt hogyan kell elképzelni?
Tizennégy éves koromban robbant be a zene az életembe. Énekes voltam. Megtanultam az angol szlenget, a tájszólásokat. A Radio Luxembourgot hallgattuk leginkább. Azt zavarták a legkevésbé. Mert a Szabad Európát például nagyon zavarták. Innen tanultam a szövegeket, kottát ritkán láttam. A leghosszabb életű zenekarom a De Profundis volt. Az egy jó időszak volt, jó számokat játszottunk.
Nem ötvenhat roppantotta meg a társadalom gerincét, hanem amikor végre jóllakott a nép”
Miket?
A legjobbakat, amik akkoriban szóltak. Az egyetemi klubban játszottunk két évig, miközben még gimnazisták voltunk. Büszke voltam arra, hogy Szegeden csak én tudtam kiénekelni az A Whiter Shade of Pale-t. Nem voltam igazi frontemberalkat, de ezen a rum segített.
Ez pedig a mi tragédiánk: már láthatjuk, a kultúra tényleg véget ért a francia forradalommal, és a századforduló valóban a Nyugat gyönyörű ősze volt, ahogy a legvégén ő is írta. Nizalowski Attila írása.
Igényes, küllemére is komoly, emelkedett hangulatú kiadvány jelent meg Soa 80 címen, Petri Lukács Ádám szerkesztésében.
Christoph Ransmayr Thomas Bernhard és Peter Handke mellett a második világháború utáni osztrák irodalom legnagyobb alakja.
Kísérteties, megrázó részletek tárulnak fel, egy diktatúra működésének legmélyebb bugyrai.
Macron puccsa se csitítja a francia népet.
Végre kiderült az igazság.
