Olyan színpadra nem szeretnék felállni, amelyen Gyurcsány Ferenc szerepel – Nyerges Attila a Mandinernek

A közelgő jubileumra, a közönség változására vagy csupán a legutóbbi lemez egyik dalára utal a koncertsorozat Felnőtt egy nemzedék címe?
Nincs egyetlen konkrét értelmezés; ahogy a nevünkbe, úgy a címszavainkba is igyekszünk több jelentést belesűríteni. Mindenki azt gondol mögé, amit szeretne. De a huszonöt év alatt valóban felnőtt egy nemzedék. Óriási közhely, és minden zenész elmondja, aki már huzamosabb ideje a pályán van, de ettől még igaz: már azok is jönnek a gyerekeikkel a koncertjeinkre, akik a hőskorban a szüleik nyakából néztek minket.

Akkor lőjünk el gyorsan egy másik közhelypatront is: majdnem minden díjazott zenész elmondja, hogy nem a kitüntetésekért, hanem a közönségért játszik. Mit jelent a Petőfi zenei díj?
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érintett meg a díjazás. A zenekar hosszú ideig el volt zárva mindenféle kitüntetéstől, egyedül a közönségtől kapott elismerést. Azt viszont lényegében folyamatosan: mindig szép számú hallgatóság előtt tudtunk fellépni. Ez bőven elég ahhoz, hogy egy együttes életben maradjon, működjön, és a tagjai jól érezzék magukat. Az, hogy emellett elkezdenek jönni nem várt elismerések is, kifejezetten jólesik. Egy ideig csak engem találtak meg a díjak, mert hamarabb veszik észre azt, aki elöl áll, illetve aki a szövegeket írja. Bár a munkamegosztás nem változott, álszerénység nélkül mondhatom: örülök, hogy ma már nem úgy tekintenek ránk, mint egy egyszemélyes produkcióra, amelynek van egy kísérő zenekara, hanem együttesként ismernek el minket. A hangulatnak is jót tesz.

Hogyhogy Kapás Boglárka vette át a díjat?
Régóta leszervezett fellépésünk volt, amit nem mondhattunk vissza, így kerestünk valakit, aki megtisztelne minket azzal, hogy képvisel minket az átadón. Ennek a nemzetnek megbecsült példaképei a sportolók, én édesapám és a korábbi munkám révén személyesen is kötődöm a sporthoz. Kapás Boglárkánál alkalmasabb embert nem találhattunk volna, többször volt már koncertünkön, ráadásul az edzőjével, Virth Balázzsal baráti kapcsolatban állunk. Nagy megtiszteltetés, hogy Boglárka első szóra örömmel elvállalta a felkérést. Egyébként a júniusi díjátadó óta nem volt módunk találkozni, egy november közepi budapesti koncerten vesszük át tőle a díjat.

Ki lehet jelenteni, hogy sikeres zenekar az Ismerős Arcok?
Kinek mi a siker? Mi azért kezdtünk el muzsikálni, hogy az általunk fontosnak tartott gondolatok, érzések minél több emberhez eljussanak. Azt, hogy a stadionokban akár hatvan-hetvenezer ember énekli az általam írt szöveget, nevezhetjük sikernek.

Akkor úgy teszem fel a kérdést: sikeresnek nevezhető egy együttes, amelynek a dalaival nem találkozhatunk a rádiókban?
Ez számomra is érthetetlen, de megszoktuk, és egyszerűen tényként kezeljünk. Amikor az ezredfordulón a „semmi” helyett elkezdtünk „valamiről” énekelni, inkább becsukódtak az ajtók, mintsem kinyíltak volna. Tudomásul vettük, hogy a rádióknál, tévéknél nem szeretik a gondolkodásra inspiráló bandákat, inkább a mindennapi szórakoztatás a cél. Sajnos ez azóta sem változott. 2020-ban például meghívtak az egyik legnagyobb kereskedelmi rádióba kétórás beszélgetésre, és a műsor kezdete előtt közölték, hogy a vezetés leszólt: egyetlen dalt sem lehet lejátszani tőlünk. Mindezt egy nappal az előtt, hogy a Pesti Vigadóban átvehettük a legnagyobb könnyűzenei elismerésnek számító Máté Péter-díjat. Ebben a kettősségben éljük az életünket.

Azt fenntartja, amit közel egy évtizede nyilatkozott, hogy bármilyen politikai rendezvényen hajlandó lenne fellépni?
Bármilyenen nem, olyan színpadra például nem szeretnék felállni, amelyen Gyurcsány Ferenc szerepel. S bár az eltelt huszonnégy esztendőben soha nem voltuk rászorulva a politikai rendezvényekre, van bennem hajlandóság, hogy olyanokhoz is szóljak, akik nem biztos, hogy egyetértenek velem, de mutatnak némi nyitottságot irántunk. Úgy vélem, mindenkinek joga van megismerni az általunk igaznak vélt gondolatokat. És mivel volt gyerekszobám, az is biztos, hogy ilyen esetben eszembe sem jutna sötétnek nevezni a minket vendégül látó rendezvényt, ellentétben az idei Tusványos egyik fellépőjével.

A koncertlehetőségeket tekintve mindenesetre aligha lehet okuk panaszra, pedig az egy-két fős, hangszer és stáb nélküli, playbackelő szórakoztatóipari egyentermékek nyilván olcsóbbak.
Hála Istennek, mindenfelé hívnak minket a Kárpát-­medencében, de erős a verseny. Egyébként határozott véleményem, hogy a kilencvenes évek ártott a legtöbbet a könnyűzenének. Akkor idehaza jóformán csak a szintetikus masszával lehetett találkozni: kamu zenére kamu ének, a „koncertek” abból álltak, hogy betették a cd-t, és tátogtak rá. Ma jobb a helyzet, de ettől még tény, hogy akik a nyolcvanas évek után eszméltek, azoknak egy jó része meg sem ismerhette a rocknak nevezett zenét, életérzést, így hiába is vártuk volna, hogy a fiatalabb srácok úgy nézzenek ránk, ahogy mi néztünk annak idején a hőseinkre.

Akkor egy mai fiatal rockzenész ne is álmodozzon sztárságról?
Nem mondom azt, hogy ne, de mi nem úgy kezdtünk zenélni, hogy gyorsan váljunk sztárrá, hanem hogy valamikor majd meg tudjunk élni a zenélésből. Ma is vannak ígéretes bandák, olyat viszont keveset látok, amilyen a miénk volt húsz évvel ezelőtt. Márpedig a munkát, az alázatot nem lehet megspórolni. A felgyorsult környezet illúziót kelt: napjainkban könnyebben válhat sztárrá az ember, akár egyik pillanatról a másikra, de a csúcson vagy csak a víz fölött maradni is jóval nehezebb. Sokan azt hiszik, elég néhány ügyes klippel bekerülni a körforgásba, és onnantól kezdve bérelt helyük van. Hát nincsen! Ahhoz, hogy mi ennyi időn át talpon maradjunk, olyan tényezők is kellettek, amik hosszú idő alatt kristályosodtak ki. Itt a hat zenésznek és a stáb tagjainak szinte együtt kell élniük, és az Ismerős Arcok nem arról híres, hogy akár a stábtagjait cserélgetné. Azért, hogy a tagok összecsiszolódjanak és egy irányba húzzanak, sokat kell melózni, ha viszont beindul a szekér, akkor már a nagy zökkenőket is képes venni. Ezt a titkot, ha titok egyáltalán, sokan nem ismerik. A hatalmas nézettségeket produkáló és nagy tömegeket megmozgató előadók közül keveset tudnék mondani, aki öt éve már a pályán volt, és még öt év múlva is ott lesz.

Nem lehet, hogy Magyarországon eleve kár sokat várni a mostoha helyzetben lévő rockpiactól?
Meglehetősen nyitott vagyok, de mi biztosan nem fogunk stílust váltani, nem is értünk máshoz. A fiatalkorunkban volt a rock nagy virágzása, ámulva néztük a színpadon nagy terpeszben álló zenészeket: a Piramis, a P. Mobil, az Edda tagjait. Az egyéb műfajok képviselőit meg egyszerűen ki­röhögtük. De tudomásul kell venni, hogy a világ változik – ahogy a P. Mobil énekelte: kiveszőben vagyok. Akik velünk együtt öregedtek, továbbra is szeretik, értékelik a munkánkat. Ha sikerül a mai ifjúságból pár ezer embert megszólítani, annak kimondottan örülök, de illúzióim nincsenek.

Pedig a fiatalok eléréséhez a legkevésbé rádióra és tévére van szükség.
Így van, de kicsit mosolyogva, kicsit idegenkedve, két lépés távolságból figyelem a virtuális világot, személyesen nem is akarok elmerülni benne. Nem értünk igazán a ma divatos dolgokhoz, amik nagy számban képesek megszólítani a fiatalokat, mint az influenszerkampány vagy a közösségi médiás trükkök, ráadásul maga a közeg is gyorsan változik. Viszont aki megtalál minket, annak szerintem életkortól függetlenül lehet mondanivalónk. Nem gondolom, hogy korszerűtlen lenne a zenénk, és nem tapasztalom, hogy a fiatalokat ne tudnánk megszólítani. Tavaly például a Bagossy Brothers Companyvel játszottunk a Balatonnál, és bár más korosztály vagyunk mi is, a közönségünk is, azt tapasztaltam, hogy bőven volt átjárás a két „tábor” közt.

A személyes kapcsolatok egy jó része áttevődött a netre, sok helyen a kocsma bezárásával nemhogy a szümposzion, hanem az eszmecsere, a találkozás lehetősége is megszűnt. Ön szerint a koncert műfaja is veszélyben lehet, vagy visszalendül az inga?
Betegnek látom a mai kort, és erre csak egyetlen példát hoznék. Több új előadó koncertjén tapasztaltam már, hogy sokan nem is figyelnek arra az élményre, amit az élő produkció adhat nekik, helyette a kezükben lévő telefonon keresztül nézik azt, ami a színpadon, tőlük tizenöt-húsz méterre történik. Mintha egy klipet bámulnának otthon: nincsenek reakciók a dalok vagy a hangszeres szólók után. Ez számomra érthetetlen, abnormális, kínomban mosolygok rajta. Úgy gondolom, előbb vagy utóbb vissza fog lendülni az inga a normalitás felé, legalábbis nagyon remélem, hogy lesz igényük az embereknek valódi élményeket megélni, találkozni, beszélni egymással.

Ha az európai trendeket is meghatározó tengerentúlra pillantunk, egyelőre nincs ok az optimizmusra, nem látszik, hogy az ember visszatalálna a közösségekhez, sőt mindent megkérdőjelez maga körül.
Rám és az én generációmra nem sok veszélyt jelentenek az elvetemült gondolatok, mi ellen tudunk állni, nekünk megvan a védettségünk. A gyerekeim, unokáim jövőjéért viszont aggódom, az ő nemzedékük jóval sebezhetőbb. Sokan az életük nagy részét nem a valóságban élik, emiatt rendkívül fogékonyak minden őrültségre, és aztán könnyen tönkremennek benne.

„Ennek a zenekarnak küldetése van” – hallhatta a szárnyait bontogató Ismerős Arcok közönsége minden koncerten. Ilyen szempontból van eredménye a működésüknek?
Úgy gondolom, abból, amit akkor sokan a zászlójukra tűztek, számos dolog megvalósult, és ehhez talán mi is hozzátettük a magunkét. Ma már teljesen természetesen beszélünk olyan témákról, amikről akkor nem lehetett, vagy ha igen, értetlenség fogadta őket. Személyes küldetéstudatom egyébként nincs, csak feladataim, és ez nem változott, mert ma is bőven van miről beszélni.

Mire a legbüszkébb?
Egyrészt óriási eredménynek tartom, hogy a zenekar még mindig működik, ráadásul változatlan formában. Pontosabban az utóbbi húsz évben csak bővültünk, senki nem távozott. Nekem nagyon fontos az az öt ember, akivel játszom. Amikor arról álmodoztunk, hogy zenészek leszünk, amikor még csak tervezgettünk, elérhetetlenül távoli álomnak tűnt, hogy ezt hivatásszerűen tudjuk űzni, pláne tizenöt családnak megélhetést adni. Az pedig valóságos csoda, hogy úgy sikerült ilyen szintre emelni a produkciót, hogy egyszer sem köptük szembe magunkat, egyszer sem kellett kimondanunk olyan mondatokat, amikkel nem értünk egyet. Ezt tartom a zenekar legnagyobb értékének.

Mennyire volt nehéz meghozni a döntést, hogy „tisztességes polgári” állás helyett zenélésből fog megélni?
Műszakvezetőként dolgoztam a Komjádi uszodában, és egyre nehezebb volt összehangolni a fellépéseinket a versenyekkel, nemzet­közi rendezvényekkel. 2007-ben egy alkalommal, amikor benyitottam az irodájába, azt láttam, hogy az igazgató a monitorra szegezett tekintettel ül, előtte a rendezvénynaptár és az Ismerős Arcok koncertdátumai. Összemosolyogtunk, és megállapítottuk, hogy ez így sajnos nem folytatódhat, nem lenne tisztességes, ha egyik munkám a másik rovására menne.

Az igazi fordulópontot a Nélküled jelentette?
Tagadhatatlanul a legnagyobb lökést adta ez a dal, de csaknem tíz évvel a megjelenését követően. A legtöbben csak az után ismerték meg, hogy a DAC az indulójává választotta, és határon belül is felkapták. Kezdetben néhány dunaszerdahelyi szurkoló több ezer példányban kinyomtatta a dalszöveget, és kiosztotta a közönségnek. Amikor meghívtak a stadion első, hatezres lelátójának az átadására, már mindenki kívülről fújta. Onnantól nem volt megállás.

Mennyire foglya egy együttes a védjegyévé vált dalnak?
Nem érzem fogságnak, pedig túlnőtt rajtunk, akkora karriert futott be, hogy mi csak a farvizén szörfözgetünk. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy ez olyan dal, amit nem lehet elhagyni koncertekről; egyszer próbáltuk meg, és földindulás lett belőle. Mondhatom, hogy zenészkörökben is elismert szerzemény. A népszerűség egyébként nem önmagáért való cél, hanem csupán eszköze annak, hogy minél többen megismerjék a gondolatainkat.

De nem zár le bizonyos csatornákat, hogy a Nélküleddel azonosítják az Ismerős Arcokat?
Nem hiszem. Minden zenész törekszik arra, hogy legalább egy olyan nótát írjon, amit a közönség ennyire ismer és szeret – az már jó belépő bárhova. Tizennyolc lemez után pedig csak mosolyogni tudok, amikor egydalos zenekarnak állítanak be. A fanyalgók egy jó része szerintem titkon vágyik egy olyan saját dalra, amire még két hét múlva is emlékeznek. Akik pocskondiázzák, azoknak meg csak azt tudom javasolni: próbáljanak nyitott szívvel hozzáállni a jóindulattal írt, bármiféle bántó szándéktól mentes Nélküledhez, és talán ők is jobban fogják érezni magukat.

Könnyebben veszi tudomásul a nehézségeket, mint huszonöt éve?
Talán igen. Régen könnyen elragadott az indulat, és olyan dolgokon dühöngtem, amiken képtelenség változtatni. Ahogy idősödik az ember, jó esetben bölcsebb lesz, és rájön, hogy ezek miatt nincs értelme hazavágnia magát. Lehet, hogy tizenötször kell fejjel nekiszaladnia a falnak, hogy erre ráébredjen. Ma már képes vagyok arra, hogy ha hatalmukba kerítenek is az érzéseim, hátralépjek, és okosabban, sokkal hathatósabban reagáljak, illetve felismerjem, ha valamire nincs ráhatásom. Jó példa erre az orosz–ukrán háború. Az első hírek hallatán az én gyomrom is görcsbe rándult, hogy a határainktól néhány száz kilométerre fegyverek dörögnek – nem is beszélve Kárpátaljáról. Aztán feltettem magamnak a kérdést: segítek azzal, ha nap mint nap tördelem a kezem, és halálra idegesítem magam? Ne próbáljak meg inkább segíteni a zenekarral, figyelni, mit lehet tenni, hogy hasznára legyek a bajbajutottaknak?

Nem jobb a segítség, ha látványos külcsínnel párosul?
Ez egyéni ízlés kérdése. Volt szerencsém látni Kárpát­alján, hogy Ukrajna miként bánik a magyar nemzetiségű állampolgáraival, ez alapján azt tudom mondani: mindenki gondolkozzon el egy pillanatra, mielőtt kiteszi ennek az országnak a zászlaját. Kovács Ákos nyilatkozta talán fél éve, hogy az ő koncertjein biztosan nem lesz kint az ukrán zászló, de Kijev arroganciája ellenére sem szabad elfelejteni, hogy a szomszédunkban pusztítással, százezrek halálával járó háború dúl; csak egyetérteni tudok ezzel a gondolattal. Nincs azzal bajom, hogy a világból számos zenész ukrán nemzeti színekkel lép színpadra, de tőlem ne várja el senki.

De a közvéleményt talán könnyebb elbillenteni, ha a nagyvilág sok disznósága közül kiemelünk egyet, és mindenki oda sorakozik fel.
Lehet, ám az ellen sajnos úgysem tudunk mit tenni, ha a történelem átgázol embereken, népeken. És az is igaz: annyi ocsmányság történik a világban, hogy ha mindenre reagálnánk, másról se szólna az életünk.

Több dalszövegében szóba kerül Isten, interjúban viszont, úgy láttam, nem beszélt a hitéről. Tudatosan?
Igen. Ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék elmondani, hogy hívő ember vagyok, de nem a szó megszokott értelmében. Nem járok hetente templomba ahhoz, hogy meglegyen a kapcsolatom a Jóistennel. De azért lesznek kérdéseim, ha majd találkozom vele.

Az Apák és fiúk előadóestet a témája vagy az együttes sűrű koncertprogramja miatt láthatja ritkán a közönség?
Az előbbi. A koronavírus-járvány, illetve az energiaválság alatti ínséges időkben több irodalmi estet vállaltunk, hogy legalább a zenekar és a stáb néhány tagjának legyen munkája. De egyre jobban éreztem, hogy egy ilyen est napokra beledöngöl a földbe, mind nehezebben viselem, ahogy öregszem. Ezt nem lehet úgy kezelni, mint egy színjátékot, ami előtt és után élhetem a gondtalan életemet, mintha mi sem történt volna.

Valahol hallottam, hogy az igazán nagy színész nem tud színpadra állni, ha előző este a szerepe szerint meghalt.
Képzeljék el, mennyivel nehezebb nekem lelkileg, hogy nem színész vagyok, a tragikus történetet pedig az élet írta! Ezzel együtt nem tettem végleg félre az Apák és fiúkat, de csak módjával vállalkozom rá.

A neten úgy láttam, nem rendelhető az Ismeretlen ismerős novelláskötet. Elfogyott a második kiadás?
Igen, többen írtak nekünk, hogy szeretnék elolvasni, de nem kapható sehol. A napokban otthon túrtam elő még egy példányt, és elküldtük egy felvidéki idős óvó néninek. Megható, hogy milyen örömöt tudtam vele szerezni.

Várható újabb nyomás belőle?
Tervezem, hogy még idén megjelenik a harmadik, bővített kiadás. Régóta motoszkálnak bennem gondolatok, mostanra értek össze két novellává, már „csak” le kell írnom.

Nem vállalok túl nagy kockázatot, ha arra tippelek, minden további terv a huszonöt éves jubileumhoz kapcsolódik.
Nem meglepő módon szeretnénk, ha az Ismerős Arcokról szólna a 2024. év, az alkalomnak meg­felelő rangú és jelentőségű koncertekkel és egyéb eseményekkel ünnepelnénk. A Zalaegerszegi Szimfonikus Zenekarral már két közös koncertünk volt kisszámú közönség előtt, jó volna végre egy olyan nagyszabású, amilyet annak idején a Deep Purple adott, és azóta sokan mások is. Egyszer majdnem sikerült összehozni, de az energiaválság közbeszólt. Február 2-án a Budapest Kongresszusi Központban fogjuk pótolni. Jövőre várható hangzóanyag, egy dalunkat már rögzítettük is közösen a Republickal, lehet, hogy klipet is készítünk hozzá. Emellett nem várt dolgokkal is készülünk a jubileumra.

Ha hosszabb távot nézünk, mik szerepelnek a kívánságlistáján?
Nem fogok semmi eget rengetőt mondani: kifejezetten elégedett lennék, ha öt év múlva két további stúdiólemezzel a hátunk mögött még ott muzsikálnánk a színpadon, ebben a felállásban, egészségesen.

***

Maradandó élményt kaptak

Az Ismerős Arcok adta nyáron Magyarország első teljesen akadálymentesített koncertjét. Demeter-Szabó Ildikó jelnyelvi tolmácsot, a három éve működő Narradívák egyik alapítóját többek közt a rohamtempós szervezésről és a dalszövegek jelelésének nehézségéről kérdeztük.

Mit takar az, hogy az első teljesen akadálymentesített koncert?
Az volt a kuriózum, hogy mind a mozgáskorlátozottak, mind a látás-, mind a hallássérültek élvezni tudták a koncertet. Utóbbiaknak jelnyelven tolmácsoltam a dalszövegeket, a látássérülteknek pedig audionarrációt nyújtottunk. Ez a nem látott dolgok megértését segíti, leegyszerűsítve úgy tudom összefoglalni, hogy szövegbe öntjük a láthatót. A hangerő miatt a koncert alatt nem működött volna a narrálás, úgyhogy Gazdik Kati kolléganőm még az esemény előtt fülmonitort osztott a harminc látássérült vendégnek, körbevezette őket, és elmondta, hogy néz ki a terem, a színpad, mesélt a zenekarról. Néhányan találkoztak a tagokkal, hangszert vehettek a kezükbe. Aztán a látó vendégekhez hasonlóan mindannyian beálltak csápolni az első sorokba.

Hogyan indult a kezdeményezés?
A Narradívák az alapítása óta szakmai kapcsolatban áll a Vakok és Gyengénlátók Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Egyesületével. Utóbbi vetette fel, mi lenne, ha megpróbálnánk teljesen akadálymentesíteni egy rockkoncertet. Villámgyors szervezőmunkával néhány hét alatt összeállt minden. Mi azt tűztük a zászlónkra, hogy hozzáférhetővé tegyük a kultúrát. Hálásak vagyunk, mert mindenki első szóra nyitott és befogadó volt, ezáltal a közel félszáz látás-, illetve hallássérült ember a kultúrának egy olyan szegmensét érte el, ami addig nem vagy nem így volt számára elérhető. Szerintem maradandó élményt kaptak.

Mennyit kellett közösen gyakorolni a produkcióra?
Semennyit. A zenekarból csak Tánczos Istvánt ismertem a vakok szövetségén keresztül, a többiekkel ma találkoztam először. Előre megkaptam a dallistát, és egyedül felkészültem, ugyanazzal a módszerrel, ahogy az elsődleges munkámra, a színházi tolmácsolásra szoktam. A szervezés tempóját jellemzi, hogy csak koncert előtt egy órácskával jutott eszembe: kellene egy kontroll-láda, hogy onnan halljam az éneket, ne visszaverődve. Azonnal megoldották a srácok.

Ilyenkor ott van ön előtt a dalszöveg?
Nem, hallás után jelelek. Ha most azt kérné, hogy mondjam fel a dalok szövegét, felsülnék.

Külső szemmel olyan volt, mintha már évek óta együtt lépnének fel.
Pedig borzasztó erős drukk volt bennem. Több mint húsz éve dolgozom jelnyelvi tolmácsként, de ez volt az első rockkoncertem, és sokáig nem láttam, hogy technikailag miként áll majd össze, ráadásul a felkészülésre is kevés időm volt. Azon is izgultam, hogy lesz-e közönségünk, bár azt tudtam, hogy a hallássérült fiatalok egyes nyári fesztiválokra rendszeresen eljárnak kisebb szervezett csoportokban.

Végül mennyire bizonyult nehéznek a munka?
Tolmácsszakmai szempontból nem volt nehéz, mert ezek mind nagyszerű, könnyen jelelhető dalok. Magyar kifejezéseket használ az együttes, világos dolgokról, érzésekről énekel. Igyekszem mindig belehelyezkedni a témába, és akkor már csak arra kell figyelnem, hogy a tempóhoz igazítsam a jeleket.

A felkészülés előtt mennyire ismerte az Ismerős Arcok dalait?
Bevallom, nem vagyok nagy rockfogyasztó, az együttesnek is csak néhány számát ismertem. A pandémia idején két kliphez készítettünk audionarrációt, és akkor már néhány további dalt is meghallgattam.

Mely színpadokon dolgozik?
Jelenleg szabadúszó vagyok, a Narradívákban jelnyelvi tolmácsként és audionarrátorként is dolgozom. Húsz évadot húztam le a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban, aztán a koronavírus-járvány kettétörte a tolmácsolást. A debreceni Csokonai Színház is pont akkor kezdett ilyen akadálymentesítésben gondolkodni. Reméljük, hogy hamarosan visszaáll minden a rendes kerékvágásba. Budapesten is van néhány színház, amely akadálymentesíti az előadásait, bár lehetnének többen; valamiért nem mindenki veszi szívesen ezt a kezdeményezést.

Mi kell ahhoz, hogy valaki koncerten jeleljen?
Csupán annyi szakmai megkötés van, hogy mennyire rutinos, illetve bevállalós az ember. A hallgatóimnak azt tanítottam, hogy érezzék a határaikat, nem biztos, hogy egy kezdő tolmácsnak érdemes kiállnia nagy közönség elé vagy bármilyen pódiumhelyzetben tolmácsolást vállalnia. Kevesen vagyunk, akik színpadon dolgozunk; néhány ifjú kolléga rendszeresen tolmácsol koncerten, főleg fesztiválokon, de mindenképpen szükséges, hogy tovább fiatalodjon a gárda.

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád