A háború miatt szétesik az egész ukrán társadalom, itt többé már semmi se lesz a régi – Both Miklós a Mandinernek

Már olyan régóta tart az ukrajnai háború, hogy időnként meg is feledkezünk róla. Hogyan éli meg?
Rosszul. Nehéz is erről beszélnem, mert sok személyes érzelmi szál is köt Ukrajnához. Mivel rengeteget tudok az országról, és így a folyamatokat az átlagosnál nagyobb képben látom, még borzasztóbb megtapasztalni, hogyan esik szét a háború miatt minden. Nemcsak a kutatói közegre gondolok, bár nyilván az is fáj, hanem az általam bejárt és megszeretett falvak lakosságára, az egész társadalomra. Olyan szintű a változás, hogy a kinti barátaim, ismerőseim elmondásából meg kellett értenem, a harcok befejeztével sem lesz már semmi a régi. Új világ köszönt be, amelyről még nem tudhatjuk, hogyan fog kinézni.

Identitásában nem éppen most erősödik meg igazán az ukrán nemzet?
Ez egyrészről igaz, főleg a fiatalabb generációk körében, másrészről viszont egy háborúnak, legyen bárhol a földön, mindig súlyos következményei vannak: a sebek, traumák nemzedékeken át öröklődnek. Az emberek általában kevésbé gondolnak erre, külső szemlélőként jobbára a fizikai rombolást tudják átélni. Pedig legalább ugyanilyen fontos beleérezni a lelkekben zajló dúlásba. Mert gondoljunk bele, hogy mi is élünk valahol, egy lakóközösségben, ahol megvannak a bejáratott kapcsolataink: kitől kérünk sót, ki vigyáz a macskára, amíg elutazunk. Ugyanígy a munkahelyen, kik a barátaink, kik a jó kollégáink, ismerőseink, velük hogyan közlekedünk a mindennapokban. Ezek a láthatatlan viszonyok tartanak meg és össze bennünket, és ezek egy társadalom minőségi működésének a kulcselemei is, amelyek a biztonságot, a kötődést adják. Most viszont Ukrajnában, ahol és ahonnan tömegével kényszerülnek menekülni az emberek, hirtelen mintha egy sövénynyíróval átvágták volna ezt az összes rejtett szálat. Ez iszonyatos, a következő évtizedekre, az emberek önmeghatározására egészen biztosan kiható tragédia.

A népzenei közegben, ahol óriási szerepe van akár lokális identitásnak is, hogyan csapódik le mindez?
Az ukrán revivalgeneráció tíz-húsz éve működő énekegyüttesei közül alig akad olyan, amelyik egyben maradt. A nők elmenekültek, a férfiak egy része is, vagy rosszabb esetben katonának álltak. Ami egy békés társadalomban szép lassan kialakult, most zárójelbe került, bizonytalan jövőképpel.

Akkor mondhatni, hogy a sok éve elkezdett, az ukrán falvakban nyomokban ma is fellelhető zenefolklór felkutatására és bemutatására hivatott Polyphony projektje a huszonnegyedik óra utolsó percében mentette a menthetőt?
Pontosan. Az ehhez hasonló típusú projekteknek eleve mindig van egy utolsóóra-hangulatuk, hiszen jellemzően a legidősebb korosztály segítségével nagyokat barangolunk az időben. A kutatások egyszerre szólnak a múltról és a jelenről. Ez az érzés természetesen belengte a mi útjainkat is. Bár ha nagyon őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy amikor elkezdtük a gyűjtést, magunk sem gondoltuk, hogy lelkileg ennyire elmélyülünk majd ebben az egészben. Egyszerűen csak jártunk településről településre, és boldogok voltunk közben, mert egy olyan világ nyílt meg előttünk, amely nagyon távolinak tűnt az addigi életünkből nézve. Hogy tényleg az utolsó órában voltunk, arra csak nemrégiben döbbentem rá. Még a háború előtt, a koronavírus-járvány idején voltam utoljára Ukrajnában, és elmentem az egyik számomra fontos faluba, a Poltavai területen fekvő Popivkába. Korábban rengetegszer megfordultam ott, és emlékszem, amikor 2014-ben először találkoztam a helyi idősebb kórustagokkal, meglepődtem, milyen kortalanok, milyen hihetetlen erő és lelki-fizikai tartás van bennük, arról nem is beszélve, milyen elképesztően énekeltek. Hat évvel később viszont, abban az eleve furcsa, világvégi atmoszférában, amit a járvány okozott, egyszerre valahogy mindannyian öregek voltak, már nem biciklivel jöttek, hanem botra támaszkodva jártak. Az volt az érzésem, hogy utoljára látom őket. És valóban, azóta négyen is meghaltak közülük, köztük a kórusvezető, akihez nagyon erős személyes kötődésem volt. Velük együtt pedig nemcsak az ukrán népdal és népzene tűnik el a természetes közegéből, de az a fajta régi világ is, amelyben az emberi kapcsolatok másképp szerveződtek. Vagyis, visszatérve a kérdésre, nemcsak az ukrán zenei folklórt mentettük, hanem egy mérföldkő előtt álló Ukrajna utolsó éveit dokumentáltuk a falvak időseinek perspektívájából.

Több mint százötven helyen gyűjtöttek, miért pont Popivka lett az egyik kedvenc?
Több oka is van. Az egyik módszertani jellegű, vagyis hogy itt egyszerre sok olyan történet jött velem szembe, amely nagyon plasztikusan és izgalmasan bemutatta, hogy a szovjet közművelődésben kialakult kórusélet miként változtatta meg a falusi folklórt, valamint mindez hogyan változott meg az ukrán függetlenedéssel és a nacionalizmus megerősödése után. A másik személyes szempont: egyszerűen nagyon jól kijöttem ezekkel az emberekkel.

Milyen volt a szovjet kórusélet, és milyen az, ami utána jött?
A szovjet kultúrpolitika nagyon határozottan megjelent a falvakban, méghozzá olyan módon, hogy tízezerszámra építették a kultúrházakat szerte a birodalomban. Ez látványosan mutatta a Szovjetunió ambícióját a kultúra területén.

Miben állt ez az ambíció?
A lényege röviden, hogy a templom lekerült a térképről, és helyette új, 20. századi „templomok” épültek: a kultúr­házak. Kezdetben még kialakításában is hasonló volt a kettő, a kultúrházakat gyakran egy főhajós épületeknek tervezték, az óriási, kifűthetetlen tereket csak idővel kezdték kisebb termekre szakaszolni. Közben persze meg is kellett tölteni tartalommal mindezt, jött a felnőttoktatás, a hímző-, olvasó- és színjátszó körök, egyebek, és persze a kórusok. Az idősebbek még olyan korból jöttek – rádió, tévé híján –, amikor ha zenét akartak hallani, maguknak kellett előállítaniuk, ebből adódóan sokkal közelibb viszonyuk volt az énekléshez, mint a 20. század második felében született nemzedékeknek, egyszerűen szólva, szinte egyfolytában énekeltek. Nem véletlen, hogy ezt a tényt felismerve a hatalom éppen a kórusrendszereken keresztül akart belépni az emberek életébe, egy nagy globális birodalmi víziót ráhúzva minderre.

Azaz?
A birodalomépítés fontos kulturális ága lett a szovjet birodalmi zene, amelyben erős klasszikus zenei hatások érvényesültek jelentős kispolgári attitűddel párosulva. Az új gazdaságpolitika idején alkotó értelmiség persze nem ezt az utat szánta az újdonsült birodalomnak, de az 1920-as évek végén induló sztálini kulturális forradalom elég határozottan lezárta az útkeresést. A meglévő archaikus rétegekre – a siratóktól a szokásdalokon át a többszólamú énekekig – ráépült ez az új réteg, a fiatalok pedig nagyon megszerették, hamar magukénak érezték. Nem véletlen, hogy ez a generáció, amelynek tagjai a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években működtették a szovjet kórus­életet, alaposan meglepődött, amikor az új rendszerben az előzőktől jelentősen eltérő elvárások jöttek: a központilag kiadott, komponált szovjet műzene helyett előtérbe került a historizáló szellem, az ukrán népdal, népzene. A kutatásom legizgalmasabb része éppen erről szól: hogyan élték meg ezt a komplex változást az emberek, hogyan kezdték el szép lassan felkeresni a falubeli időseket, és rajtuk keresztül visszatanulni a dolgokat, és ez hogyan alakította át az ukrán kóruséletet és kultúrát.

A magyar kulturális és kórusélet, a lokalitás megmaradásán túl, ehhez képest hogyan változott?
A művelődésiház-rendszer a fenti mintára kezdett módszeresen kiépülni a második világháborút követően, és jelentős kórusélet is volt. Utóbbi alakulására Kodályéknak nagy befolyásuk volt, s eltérő utat jártak, mint a szovjetek. Bár a most következő két mondás így egymás mellett nem lesz túl szerencsés, érdemes megízlelnünk: a zene mindenkié, mondta Kodály; a művészet legyen a népé, mondta Lenin. Látszólag két hasonló szándékú társadalmi és kulturális misszió fogalmazódott meg, a társadalom demokratizálódásának igénye. Kodályék mint zenei specialisták ehhez a misszióhoz a népzene és a komolyzene egyedi, korszerű összeházasításán keresztül kívántak hozzá­járulni. A parasztságot a magas művészet értékeihez óhajtották felemelni, az elitet pedig a parasztság értékeivel kívánták megismertetni, ezáltal is segíteni a társadalmi rétegek közötti átjárhatóságot. További fontos különbség, hogy Kodályék az ország hagyományaiból indultak ki. Ez igazi nemzetépítő vízió volt. Ehhez képest Leninék a múltat leginkább eltörölni szerették volna, valamint egy népeken átívelő birodalmat akartak építeni. Ráadásul a kommunisták elég szkeptikusak voltak a rendelkezésre álló fő forráselemekkel: a komoly­zene a burzsoázia művészete volt számukra, a népzene pedig a tudatlan múlt tünete. Az más kérdés, hogy a projekt sem a szovjeteknek, sem nekünk nem sikerült maradéktalanul.

Miért?
Mert jött a nyugati könnyűzene a 20. század derekán. Az Egyesült Államok nagyhatalmi státusából fakadó erő, az üzleti profizmus, illetve az éppen kialakulóban lévő tömegmédia révén szisztematikusan minden populáris zenére való állami törekvést zárójelbe tett.

Kodály Zoltánt említette, az nem jutott soha eszébe, hogy az ő nyomdokaiba lépve a magyar zenei folklórt – vagy azt is – kutassa?
Amit én teszek az ukrán népzenével kapcsolatban, bizonyos értelemben a kodályi utat követi. Ő Bartókkal felosztotta a kutatandó területeket, Bartók pél­dául összességében több szlovák és román zenét gyűjtött, mint magyart. Az ukrán részekre már nem jutott idejük, hiszen az első világháború és Trianon megtörte a lendületet, később meg a szovjetektől való rettegés miatt sokáig azt is kétszer meggondolták a magyarországi kutatók, hogy Kárpátaljáig elmenjenek. De azt Bartók és Kodály deklaráltan fontosnak tartotta, hogy kifelé is éppen olyan intenzíven figyeljenek, mint befelé, s a szlovák, román, török és egyéb népzenei kutatásaik révén új információk áramoljanak a rendszerbe. Ez pontosan olyan, mint a magyar orvostudomány, az értelemszerűen nemcsak magyar dolgokkal foglalkozik, hanem szívja magába a külföldi példákat, eredményeket, módszereket is. Ebben van az ereje: érteni a nemzetközi diskurzust, jelen lenni benne, és a tudást, tapasztalatokat végül az itt élő emberek javára fordítani.

Mikor dőlt el, hogy ez lesz az ön útja is?
Átlagos körülmények között nőttem föl, értve ezt a zenei fejlődésem kezdetére: olyan hatások értek, amilyenek a korban mindenkit. Talán annyi kivétellel, hogy tíz-tizenkét évesen a szüleim révén már nagyon szerettem Jimi Hendrixet, és kevésbé voltam oda az akkor menő amerikai pop- és underg­round zenékért. De tudtam kapcsolódni azokhoz is, hiszen a fő hangszer, amivel magam is kezdtem a zenélést, vagyis a gitár, ugyanaz volt. Aztán nagyjából a középiskola elején valahogy hirtelen meguntam, kevésnek éreztem ezt az egészet, és elkezdtem másfelé kutakodni.

Mi felé?
Elsőként a klasszikus zene felé. Megmosolyogtatónak hangozhatott egy tizennégy éves gyerek szájából, de Bartók világa például az első pillanatban bevonzott. Olyan nagy izgalmat hozott az életembe, amit ma is nehéz megmagyaráznom, hiszen a kompozícióit nyilván egyáltalán nem értettem. Innen jutottam el hamar a népzenéhez, azon belül is az erdélyi vonószenéhez. Ebből lett aztán 2004-ben a Napra zenekar, amely tartalmában nép-, kereteiben rockzene volt: azzal kísérleteztünk, hogyan lehet a két világot találkoztatni úgy, hogy az alapgondolat, a díszítés, a játékmód megmaradjon.

És ezért szinte autodidakta módon megtanult a gitár mellé hegedülni is, ami azért, jól tudjuk, nem kis munka, és minél idősebben kezdi el az ember, annál nehezebb az ujjrendek, mozdulatok bevésése.
Igen, de úgy voltam vele, hogy egyszerűen nincs más választásom: csak akkor fogok olyan jót csinálni gitáron, ha ugyanazt a dallamot el tudom játszani hegedűn is. Mert az átállítja az izmokat és az agyat is, átalakul az egész játékmód. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy tíz éven keresztül folyamatosan hegedültem, mindent azon gyakoroltam, gitárt csupán a koncerteken vettem a kezembe. A mai napig hálás vagyok a szomszédaimnak, hogy elviselték.

A Naprának óriási sikere volt, az egyik kinti fellépése vezetett el az ukrán nép­zenéhez is, körülbelül tíz éve mégis behúzta a féket, legalábbis ami a koncertezést illeti. Miért?
Tudatosan-tudattalanul, folyamatában érlelődött bennem a döntés. Mocorgott bennem a vágy, hogy a zeneszerzésen, a színpadi léten, a turnébuszban eltöltött sok-sok órán túl valami mást is csináljak. Azt éreztem abban az időben, hogy ömlik ki az idő, az energia a kezeim közül. Nem tudtam pontosan, mit is akarok, de elindult egy ösztönös útkeresés. Elkezdtem például utazgatni.

Hogyan született például a több hónapos kínai út ötlete, aminek egy helyi zenészekkel felvett utazólemez lett az eredménye?
A különböző világnézetű olvasók talán nem veszik tőlem rossz néven, ha azt mondom, hogy véletlenül. A szíriai Palmürában – amit azóta szétrobbantott az Iszlám Állam – feküdtem 2009-ben egy kazánházban, koszos szivacsokon más hátizsákos turistákkal, köztük egy holland sráccal, akit a szomszéd szivacsra osztottak be. Mondanom sem kell, ha a szíriai éjszakában valaki egy tömegszálláson közvetlenül melletted fekszik, akkor szóba elegyedtek. Mesélt az utazásairól, bejárta szinte az egész világot, és arra a butuska kérdésre, mi volt a legizgalmasabb hely, rögtön rávágta, hogy Kína. Elkezdtem bökdösni a magyar barátomat, hogy akkor menjünk mi is Kínába; ezen perceken át röhögtünk, annyira szürreális gondolatnak tűnt az ilyesmi két magyar fiatal számára. Mégis megszületett bennem a döntés akkor és ott. Először turistaként csavarogtam ott egy hónapot, majd Gryllus Daniéknak köszönhetően elkészült ez a különleges lemez.

A Hagyományok Házát vezetni nagy feladat, felelősség abból a szempontból is, hogyan kell, lehet 21. századira hangolni egy ilyen óriási és a jellegéből adódóan inkább statikusnak tűnő intézményt.
Éppen ezt tartom az egyik fő kérdésnek a munkám során, hogyan tudnak az ehhez hasonló állami struktúrák dinamikusabbak lenni.

És hogyan?
A kulcs sok szempontból ott van, hogy a működés két dimenzióját, az ideológiai és a szervezeti részt ugyanolyan fontossággal kell kezelni; ha az egyik megbillen, megbillen a másik is. Tünetszerűen tapasztalható a nagy szervezetekben a társadalomi változásokra való reaktivitás hiánya. Sokszor szervezeti fásultságból adódik a múltban valaha jó választ adó ideológiák recitálása, de a megváltozott jelenben a hozzáértők érzik, hogy mindezek már többet elfednek, mint amennyit megvilágítanak. Egy szervezet – akár a kultúra szövete – állandó reformokat igényel. A reform minőséget teremt, a reform hiánya mennyiséget termel újra, egyre növekvő áron, egyre nagyobb kockázattal. Nem fogadhatunk el csökkenő teljesítményt „az embereket már nem érdeklik az értékek” típusú legyintéssel. Ezért is kezdtük el a főigazgatóságom első napján jelentős szervezeti átalakítással a munkát.

Jelentős szervezeti átalakítás alatt mit ért?
A lényege egy laposabb szervezeti struktúra, amelyben nagyobb felelősséget és döntési jogkört kapnak a szervezet középső és alsóbb regiszterében dolgozók. Ebben az értelemben a felső és középvezetők mentorálják a munkatársakat, továbbképzési lehetőségeket nyújtunk, konzultációs felületekkel segítjük a valódi elmélyülés lehetőségét. Ezek a folyamatok kulcsfontosságúak a minőségi munkavégzés és az új generáció kinevelése kapcsán. Bár a mentorálás eszköztárának az utóbbi két évben zajló megreformálásával jól látjuk, hogy hol vannak a folyamatokban elakadások, ami növeli a rendszer átláthatóságát, erre építve jelentősen emelni tudtuk a bizalom szintjét a munkaközösségünkben. Ebben a változásban sok támogatást kaptunk a minisztériumtól is, ami sokat segített a megvalósulásban. Másfelől a fejemben egy kulturális intézménynek nem a szovjet típusú működés a dolga, miszerint egy statikus értéktárként kisugározzuk a kultúra értékeit. Már csak azért sem, mert a kultúra múltbéli dokumentumait folyamatosan változó jelentésmezők veszik körül. Az érvelésemet hadd folytassam egy példával. Egy idős adatközlőmet akartam újra felkeresni pár év kihagyás után egy faluban. Mire a házához értem, kiderült, hogy az asszony egy éve meghalt. A házában található gyönyörű hímzéseket — amelyeket az első alkalommal csodálattal vizsgáltam — az adatközlőm lánya a kertben elégette. A rákövetkező napon a lányával beszélgettem, teljes természetességgel kifejtette, hogy azért égette el szeretett anyja hímzéseit, mert a szegénységet jelképezik. Ő már bérből élő városi ember, van pénze a lakása díszítményeit megvásárolni, csak a szegények rakják tele a szobájukat saját kezűleg készített tárgyakkal. Láthatjuk ebből a történetből is, hogy a társadalmi változások radikális jelentésbeli változásokat is hoznak a látszólag változatlan dokumentumaink körül. Ezeknek a változásoknak a megértése is dolga a kulturális intézményeknek, számomra elfogadhatatlan pusztán tekintélyelvű érvelésekkel ledobni magunkról ezeket a változásokat.

Ilyen értelemben mi ma egy kulturális szakember feladata?
Kiemelten az, hogy élményszerű megértést hozzon létre a különböző buborékokban élő emberek között. Minél jobb kulturális szakember valaki, annál távolibbnak tűnő közösségeket tud élményszerűen összekapcsolni. Meggyőződésem, hogy abban a korban, amikor a társadalom ennyire bonyolult működésre épül, ennyiféle gondolat, szakma, életvezetés kell hogy egyszerre jelen legyen, akkor a kulturális szakembereknek és a mentorálásuk alatt működő kultúrának kell lennie a kötő­szövetnek. Ha ezt a feladatot nem vesszük komolyan, akkor egy sokkal sötétebb világ felé vesszük az irányt. Tetszik vagy nem, a posztmodernnek hívott mostani világ éppen arról szól, hogy egyszerre van jelen a mában a múltnak mindenféle virágzása. Budapesten egy átlagos pénteki napon ugyanúgy hozzáférhető a barokk zene, a különféle népzenék, a mindenféle popzenék vagy akár a didzseriduworkshopok. Ebben mi, a népművészet területén dolgozók is részt veszünk, hiszen a múltban létrejött kulturális jelenségeket értéknek tartjuk, és azt szeretnénk, ha elérhető lenne a jelenben. De ha ezt kizárólagosan akarjuk tenni, az ugyanolyan nagy probléma, mintha el akarnánk törölni a múltunkat. Ez a helyzet látszólag ördöglakat, de valójában a megoldása vagy legalábbis élhetővé tétele a kultúrában dolgozók kiemelt feladata.

Merre haladhat a népi kultúra ügye 2023-ban? A táncházmozgalomhoz hasonló bumm még egyszer nyilván nem lesz.
Azt, hogy milyen bummok lesznek a jövőben, nem tudhatjuk. Azonban a táncházmozgalom kiváló válasz volt az 1960-as évek végi, 1970-es évek eleji magyar társadalom helyzetére. De nem biztos, hogy az 1970-es években született válaszok változtatások nélkül megoldják a 21. századi problémákat. A táncházmozgalom kezdetén egy olyan nemzedék nőtt föl, amelynek elege volt a kommunizmus permanens forradalmából és a múlttalanságból. A korban úgynevezett revivalmozgalmak alakultak az Egyesült Államoktól a Szovjetunióig. Ezek közül a legjobban az amerikai hippimozgalom van dokumentálva, amely a kontinensen megtalálható folk és blues típusú – részben népzenei jellegű – zenéket karolta fel, de jelentős nemzetközi hírneve van a hasonló tőről fakadó magyar táncházmozgalomnak is. Bár ezek a mozgalmak hasonló generációs életérzésből fakadtak, érdekes megfigyelni, micsoda eltérésekkel valósultak meg, nemzetenként milyen különböző eredményeket hoztak.

Milyeneket?
Például a magyar kutatás a népművészetről addigra jelentős eredményeket halmozott föl, így aztán a magyar revival­mozgalom fősodra az amerikaihoz képest a művészi önkifejezést a korhűség, a stílushűség keretei között valósította meg. Nehéz megmondani, hogy ezek ellenmozgalmak lettek volna-e, mindenesetre az élhetetlen valóságot a képzelet birodalmára cserélték le; kivonultak a társadalomból, hogy egy újat teremtsenek maguknak. Ha ezt az összefoglalást elolvassuk, talán érzékeljük, hogy a magyar táncházmozgalomhoz is világszintű eseményekre volt szükség: háborúra, békére, világszintű kiábrándultságra, technológiai robbanásra. És talán az is nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire megváltozott azóta minden, ezért sok szempontból félrevezető direkt módon csak ehhez mérnünk magunkat. Számomra a táncházmozgalom legfontosabb üzenete, hogy amikor nemzetközi szinten felgyorsultak az események, akkor az évtizedek óta a háttérben dolgozó szakemberek minőségi munkájának köszönhetően volt hova nyúlnia egy fiatal nemzedéknek. Nem minden ország fiatalsága rendelkezett ilyen háttérrel. Ebből is értenünk kell, hogy ezeknek a nagy ciklusoknak csak egy szakasza a látványos virágzás. De mielőtt még a múltba merengéssel vádolnának meg, érdemes megemlíteni, hogy a jelenben a területünkön az egyik legnagyobb problémát az okozza, hogy nincs elég oktatónk. Olyan mennyiségű fiatal, középkorú és idős ember szeretne részt venni valamilyen típusú népművészeti képzésen, hogy jelenleg nem tudjuk maradéktalanul teljesíteni. Azért ez beszédes adat. Az természetes, hogy az ötvenéves táncházmozgalom eredményei talán nem mindenkinek hatnak ma az újdonság erejével, de a háttérben továbbra is felfelé ívelést figyelhetünk meg.

Figyelembe véve az oktatói kapacitást, nem véletlen, hogy a Hagyományok Házában is most az egyik nagy programjuk éppen a digitalizálásra és a digitális oktatásra koncentrál.
Leírva ez messze nem olyan érdekes, de a jövő érdekében nagy jelentősége van annak, hogy kvázi digitális tankönyveket gyártsunk. Azaz minél több zenekarról, énekesről, kézművesről legyen egy komplex világhálós csomag, amelyen meg lehet nézni például külön az egyes hangszereseket, a táncosok mozdulatait, és rögtön oda vannak téve mind mellé a múltban rögzített megfelelő dokumentumok is. Emellett persze az olyan klasszikus feladatainkra is ugyanilyen gondossággal figyelnünk kell – ez teszi ki a tevékenységeink nyolcvan százalékát –, mint az egyes tájegységek néprajzi vonatkozásainak továbbkutatása, lemezkiadás, rendezvények, koncertek szervezése, a civil szervezetekkel való kapcsolattartás, a továbbképzések, módszertani központ működtetése, és még sorolhatnám. Fontos, hogy egyszer majd örömmel és az elvégzett munkát illetően nagyjából elégedetten adhassuk át az utódainknak a stafétabotot.

Bizakodó e tekintetben? Lesz kinek átadni, és lesz hozzá még közönség is?
Abszolút. Ez nyomasztó időszak, de én összességében mindig optimista voltam, vagyok az emberiséggel kapcsolatban. Hiszek abban, hogy bármi történik is, bizalommal kell lennünk egymás és a világ iránt. Ez tart meg minket olyan sok ideje, és ez is fog még megtartani – én legalábbis nagyon hiszek benne – jó sokáig.

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton