Berlin a kilencvenes évek első felében nemzedékünk lázadóbb részének maga volt a Kánaán. A friss irodalmi utalásokkal agyontűzdelt, érzékeny és érzéki modernitás városa, Európa még éppen hihető és tartalmas, szárnyaló mixe, valami szuper jól működő több mint város: ide vágytunk és jöttünk magunkba szívni azt, amit kicsit a jövőnek gondoltunk. De ennél fontosabb, hogy itt mindig nagyon jól éreztük magunkat. Nem valami kósza divatból: ennek előzménye volt. Mi még láttuk a berlini falat, amikor 1988-ban, alig tizenhárom esztendősen egy héten át naponta szembesültünk a kommunizmus és a kapitalizmus sűrítményével: reggel Kelet-Berlin, napközben Nyugat-Berlin, este megint kelet. Át a lezárt földalatti-állomásokon, két világ határán cikázva. Életre szóló, döbbenetes élmény volt az ellentétes világrendszerek óriási különbségeit ennyire brutálisan, egyszerre látni. Ott az NDK és fő alkotóeleme, a berlini fal láttán értettük meg igazán, hogy a szocializmus mennyire végzetesen működésképtelen, beteg rendszer.