Az USA és Európa csak együtt lehet „a Nyugat” védelmezője

Ez az írás két kerek születésnap és egy évforduló kapcsán született, a konkrét indíttatást mégis a Mandiner május 18-ai lapszáma adta.

Május 27-én töltötte be századik évét Henry Kissinger egykori amerikai külügyminiszter, Nixon elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, akinek történészként az egyik, ha nem a legfontosabb „hőse” Metternich kancellár volt. Az 1815-ös bécsi kongresszus utáni hatalmi egyensúly kovácsa s így a nagyhatalmak közötti közel egy évszázados béke előmozdítója születésének 250. évfordulójára május 15-én emlékeztünk.

A 15 éves korában a nácik elől a németországi Fürthből elmenekülő Kissinger mindmáig megőrizte gondolkodásának európai jellegzetességét, vagyis filozófiai, szellemtörténeti iskolázottsága jegyében eszmék, értékek mentén keresi a megoldást a nagy külpolitikai kérdésekre. Ugyanakkor azt is tudja – és ez a lényeg! –, hogy csak olyan eszméket, értékeket érdemes képviselni, amelyeknek érvényt is tudunk szerezni. Ez a meggyőződés tette a reálpolitika élő legendájává.

A Mandiner 2023/20. száma interjút közölt két tengerentúli beszélő fejjel: a kevésbé ismert Charles R. Kesler professzorral, valamint a neves pszichológus és közismert médiaszemélyiség Jordan B. Petersonnal. Mindkét beszélgetés bővelkedik figyelemre méltó eszmefuttatásokban, a szerkesztők valamiért mégis fontosnak tartották, hogy a két, egymástól jelentősen eltérő gondolatsort a címadásban egy tematikus szálra fűzzék fel, emígyen: „Magyarország jó okkal kételkedik az EU-ban” – hangzik Kesler professzor bátorító üzenete, Peterson pedig így mereng, nota bene, a címlapon: „Szomorú látni, mi lett az EU-ból”.

Ha megpróbáljuk túltenni magunkat a kérdésen, hogy jó kommunikációs taktika-e folyamatosan az EU-n elverni a port, a két tengerentúli professzor mondandója abból a szempontból is elgondolkodtató, hogy vajon Európa és Amerika viszonya hogyan is áll napjainkban, és hogy az értékrendek hasonlósága – amint ezt a közelmúltban lezajlott CPAC is demonstrálni volt hivatva – elégséges-e ahhoz, hogy a külpolitikai, biztonságpolitikai érdekeink is közel legyenek egymáshoz.

És mindez persze annak fényében is érdekes, hogy lássuk, mit tehetünk a tízmilliós Magyarországról azért, hogy a saját nemzeti érdekeink és az általunk fontosnak tartott értékek képviselete ne egyre több konfliktust szüljön, mozgásterünket drámaian szűkítve, hanem reális alternatívaként, a nemzetközi közösség által elfogadva, sőt növekvő támogatást élvezve vezessen eredményre.

Ötven évvel ezelőtt Henry Kissinger egy nagy ívű beszédben meghirdette Európa évét. Annak idején a szöveget a The New
York Times április 25-ei száma teljes terjedelmében közölte. 1973. január 1-jén először bővült az Európai Közösség tagjainak köre, hatról kilencre: Dánia, Írország és az Egyesült Királyság is taggá vált. Kissinger üdvözölte a bővülést és az európai egység erősödését is, leszögezve, hogy „a második világháború utáni amerikai politika semmiben sem volt olyan konzekvens, mint az európai egység támogatásában”, ugyanakkor

Hosszan elemzi az általa kezdeményezett détente, vagyis az enyhülési folyamat nyomán kialakult helyzetet, ami a közös érdekek újra- és újradefiniálását követeli, de nem változtat azon, hogy az USA és Európa csak együtt lehet „a Nyugat” védelmezője.

1973 igencsak mozgalmas év volt. Túl a Szovjetunióval kötött leszerelési megállapodásokon, Richard Nixon történelmi jelentőségű pekingi látogatásán, számos más feladat mellett le kellett zárni a vietnámi háborút, s az arab–izraeli ellentét nyomán súlyos energiaválság tört ki, ami jól jelzi a nyugati világ, az erősödő európai és az amerikai gazdaság sérülékenységét is. Kissinger joggal büszke az enyhülés, a béke megőrzése érdekében kifejtett fáradhatatlan munkájára, melynek betetőzése az 1975 nyarán megtartott helsinki biztonsági és együttműködési értekezlet záróokmányának aláírása lett. Az eredmények felsorolásával jelzi: sok a vesztenivaló, a rend és a béke megőrzése mindennél fontosabb, ehhez pedig diplomácia és kreativitás kell.

Napjainkban is gyakran hallunk az amerikai veterán politikus nyilatkozatairól, melyek érdekesek, de a valóságos politikai folyamatoktól már messze vannak. A kommunikáció módja is jelentősen megváltozott, hiszen az egész újságoldalas, részletes elemzéseket, mint amilyen Kissinger 50 évvel ezelőtti cikke volt, gyakorlatilag felváltották a kattintásvadász bejegyzések a közösségimédia-felületeken. Ehhez hozzájárul az a jelenség, amiről Jordan B. Peterson beszél: arra a kérdésre, hogy vajon Magyarországnak miért olyan rossz a híre a nyugati médiában, azt az általános érvényű választ adja, hogy „mindig jól jön, ha valamivel folyamatosan riogatni lehet az embereket, ha démonizálni lehet valakit”. Egy klinikai pszichológus már csak tudja. Ő Orbán Viktorról beszél, de a „valaki” mellé rögtön odatehetjük a „valamit” is. Ennek megfelelően

Amerikai barátaink, miközben sokkal inkább a saját társadalmi békéjük megőrzésére kellene összpontosítaniuk, előszeretettel adnak tanácsot az európai viszonyokat illetően. Ki ilyet, ki olyat. A demokrata kormányzat innovatív diplomáciai módszereket is bevetve bírálja hazai viszonyainkat, miközben a CPAC-re érkező konzervatív atyafiak legszebb álmaikat látják megvalósulni Orbán Viktor Magyarországán.

Csak egy dologban értenek egyet: aki Kínával boltol, az az ördöggel cimborál. Az pedig különösen bájos, amikor – mint ahogy a két professzor e hasábokon is tette – a „brüsszeli idiótákat” bírálják, azt az állami szuverenitást féltve, amelyet amúgy az Egyesült Államok akkor és úgy tesz zárójelbe, amikor és ahogy csak kedve tartja. Pedig azért is szidhatnák akár az EU-t, mert a német elnökségi fél év végén, 2020 decemberében sikerült tető alá hoznia az EU–Kína beruházási megállapodást.

Hogy ki és mivel riogatja az embereket, ki kit és miért démonizál, az a politikai érdekek mentén jól azonosítható. Persze nem mindegy, hogy ki és milyen valóságos erő birtokában teszi ezt.

Kissingernek – noha ő sem volt galamb – a saját héjáival is meg kellett küzdenie az igazáért, amikor először utazott Pekingbe vagy Moszkvába. Az erő és a kompromisszumkészség meg­felelő arányának megtalálása maga „a diplomácia és a kreativitás”.

Úgy tűnik, ma nem sok híve van e Kissinger-féle megközelítésnek, pedig az Egyesült Államok részéről legalább akkora szükség lenne rá, mint az EU – és Magyarország – részéről. Washingtonban Kína mai ereje és fejlődési potenciálja és az orosz–ukrán háború egyre véresebb következményei kapcsán kellene valami­féle béketeremtő erőegyensúlyra törekedve előrelépni. Brüsszelben az öreg kontinens geopolitikai, demográfiai helyzetét, valós védelmi képességeit mérlegelve kellene a transzatlanti kapcsolatokról és a társadalmi integráció lehetőségeiről elgondolkodni, felidézve az alapító atyák szándékait. Egy Budapestről kiinduló „détente” által pedig úgy lehetne hatékonyabban képviselni az általunk fontosnak tartott eszméket a családpolitikai vívmányoktól a keresztény értékek általános védelméig, hogy Európa-szerte egyre több rokonszenvre és követőre találjanak, egyúttal pedig a 2024-es magyar uniós elnökség sikerét is biztosítsák. Se Kissingert, se Metternichet nem kell szeretni, de tudtak valamit, amire érdemes odafigyelni.

Írta: Prőhle Gergely, az NKE Stratégiai Tanulmányok Intézetének és a Habsburg Ottó Alapítvány igazgatója

Nyitókép: Gerald Ford amerikai elnök és Henry Kissinger külügyminiszter 1974-ben
Forrás: AFP/Photo12/Ann Ronan Picture Library