Nem véletlenül nevezik sokan a vidék krónikásának Zsigmond Dezső filmrendezőt. „Emberfilmekről”, a Szatmárból lassan örökre kiballagó tehénkékről és arról beszélgettünk vele, szárba szökkenhet-e a szerelem egy tanyalakó és egy plasztikbombázó között.
Zsigmond Dezső Gyöngyösön született 1956-ban. Balázs Béla-díjas filmrendező, a Magyar Művészeti Akadémia Film- és Fotóművészeti Tagozatának rendes tagja. 1982–1983-ban a Balázs Béla Stúdió tagja volt, később filmeket készített a Magyar Televíziónak és a Duna Televíziónak, tagja volt a Társulás Filmstúdiónak, első nagyjátékfilmjét a Budapest Filmstúdióban készítette Erdélyi Jánossal. Vele később a Hír TV Vetítő című, dokumentumfilmeket bemutató sorozatát is szerkesztette. Tanít a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán. Alkotásai több mint negyven magyar és nemzetközi díjat nyertek.
***
Azt mondta, ne haragudjak, nincs éppen jókedvében. Miért?
Mert nem fogadták el a legújabb filmtervemet. Mondjuk hozzá vagyok szokva a nehezített terephez: a majdnem kétszáz dokumentum- és a kilenc játékfilmem szinte mindegyike a leglehetetlenebb körülmények közt készült. Függetlenül attól, milyen rendszer vagy politikai kurzus volt éppen, valahogy sosem voltam a pénzosztásról aktuálisan döntők kegyeltje.
Miért lehetett ez?
Illyés Gyula mondta egyszer, hogy „nem az számít, öcsém, honnan jössz, hanem hogy hova mész”. Talán ma már tényleg így van, de évtizedekkel ezelőtt még más volt a képlet. Legalábbis az én gondolkodásomat és ezen keresztül a filmjeimet is erősen meghatározta – és meghatározza a mai napig –, hogy
Mi volt a „bűnük”?
Az apám Rákosi alatt, tizennyolc évesen börtönbe került. A fennálló rend megdöntését célzó szervezkedéssel vádolták, azzal, hogy kapcsolatban állt az amerikai nagykövetséggel, ami nyilvánvalóan nem volt igaz. Hogy ő négy év rabsággal kezdte a felnőtt életét, rányomta a bélyegét mindannyiunk későbbi sorsára. Talán emiatt lettem én is a zsigereimben nemzeti vagy mondjuk így, jobboldali. Ezt mindenki tudta rólam a baloldali kurzusok alatt is, és ennek megfelelően kezeltek. Azokról a témákról, amelyek a kezdetektől érdekeltek, például
Triptichon - Esterházy János életéről
A nyolcvanas években sokat forgatott Erdélyi Jánossal is, kis Huszárikoknak nevezték önöket a szakmában. Ez dicséret volt, vagy gúny?
Inkább utóbbi. De büszke vagyok rá. Huszárik Zoltán az egyik legnagyobb példaképem, az ő világát, akárcsak Sára Sándorét vagy Gaál Istvánét, mindig nagyon közel éreztem magamhoz. A szemléletük a népi írókéval rokon, aminek én is mindig követője szerettem volna lenni. Ez a szemlélet borzasztóan hiányzik a mai filmgyártásból.
Mire gondol?
Sáráéknak annyira fontos volt a magyar történelem, a vidék és a határon túli magyarság életének a filmes feldolgozása, hogy még a kilencvenes évek elején létrehozták a Magyar Történelmi Film Alapítványt. Abban az időszakban lett Sára Sándor a Duna TV elnöke is; a csatornát nem véletlenül választották meg az ő regnálása alatt Európa legjobb kulturális televíziójának. A Duna TV akkoriban alapvetően filmes attitűddel működött, valóban közszolgálati módon, azaz rengeteg magyar alkotást – mindenféle műfajban és korszakból – bemutatva. Erre sem előtte, sem azóta nem igazán láttam példát. A közelmúltig az volt a jellemző, hogy az új filmeket valamikor az éjjeli műsorsávban adták le, ellentétben például a lengyelekkel, akiknél minden egyes nemzeti játék- és dokumentumfilm megjelenése ünnep. Az Esterházy Jánosról szóló dokumentumfilmem, a Triptichon, amely magyar–lengyel koprodukcióban készült, is így járt, lehetetlenül késő esti időpontban került a nézők elé.
Azért az utóbbi időkben mintha lenne némi elmozdulás e tekintetben, legalábbis a játékfilmek terepén biztosan.
Ebben van igazság, sokan kapnak támogatást és egyre megfelelőbb bemutatkozási lehetőséget. Az értékközpontú gondolkodást és ez az alapján való döntéseket viszont hiányolom. Nyilván lehet azon vitatkozni, kinek mi az érték, kinek mi a téma. De azért vagyunk néhányan, akik már bizonyítottuk, hogy szeretünk és tudunk filmet készíteni, ráadásul olyanokat is, amelyeket a közönség és a filmfesztiválok zsűrije egyaránt díjaz. Amellett, hogy én soha nem az utóbbiaknak akartam megfelelni.
a különlegességük vagy éppen átlagosságuk miatt korjelenségként felfogható szituációk.
Mint például a többszörös díjnyertes Csigavárban a negyvenes erdélyi szingli, Teréz története?
Akár. Vagy a tizenhárom éves Emilkéé, aki a kétezres évek elején a gyimesi Hidegségben terelgette az állatait; a havasokban a sárga biciklijével őrangyalként közlekedő Józsi „nővéré”. Ez a három film alkotja az erdélyi trilógiámat, kettőt közülük Közép-Európa legjobb dokumentumfilmjének választottak Jihlavában, a kreatív dokumentumfilmek legnagyobb közép- és kelet-európai fesztiválján. Hasonló trilógiám volt a Háromkirályok című, szintén dokumentumfilm-sorozat. Ebből A rákok királya talán a legerősebb hatású. Egy extrémsportolóról, az újfehértói Csukrán Mihályról szól, aki a lakóhelyétől Nyíregyházáig hátrafelé futva tette meg a távot – innen a cím –, és aki később, bár maga is alig tud megélni a szerény nyugdíjából, a kertjében sportpályát épített a még nála is szegényebb falusi gyerekeknek. Vagy például évtizedek óta nyomon követem Vidnyánszky Attila beregszászi társulatának életét is, legutóbbi játékfilmem, A Sátán fattya szereplői is közülük kerültek ki. Láttam, hogyan éltek a kilencvenes években, amikor már arra sem volt pénzük, hogy busszal átmenjek játszani a szomszédos faluba, a színészek konzerveket ettek, és a színházban aludtak. Talán azért is kedvelem őket annyira, mert a világukat hasonlónak éreztem-érzem az enyémhez. Erre mondtam, hogy fontos, ki honnan jön, és az is, hogy ennek valamiféle lenyomatát tudja adni a filmjeiben. Ezt Huszárik valahogy úgy fogalmazta meg, hogy
Élik az életüket- Kárpátaljai szilánkok
Zsigmond Dezső ki helyett beszél a filmjeiben?
Kisvárosi környezetből jöttem. Gyöngyösön nőttem fel, a gyerekkoromról szól A ház emlékei című játékfilmem, amely a 2002-es Magyar filmszemlén három díjat is nyert a Gyarmathy Lívia, Koltai Lajos és Fehér György alkotta zsűritől. A közeli Gyöngyöspatán is sokat voltam, ahol az apai nagyszüleim laktak. A nagyapám Kolozsvárott kezdte az orvosi egyetemet, s egy Trianon nevű őrület miatt Szegeden fejezte be, majd Gyöngyöspatára helyezték körorvosnak. Ez a hegyek ölelte falu számára mindig Erdélyt jelentette kicsiben. Őt pedig imádták a helyiek. Emlékszem, gyakran éjjel is kopogtattak, hogy „Dezső bácsi, baj van, tessék jönni segíteni”. A nagyapám meg ment, szó nélkül, sokszor gyalog a betegekhez, haldoklókhoz. Amúgy meg állandóan a szőlőjében dolgozott, nagyanyám szerzett egy jó éles hangú úttörősípot, azzal szólította be ebédelni. Néha meglátogatta őt a hosszú, ősz szakállú Pali bácsi Erdélyből; ő volt a kapocs a mindig visszavágyott szülőföldhöz. Amikor harmincéves korom körül, már filmesként – a Duna TV megbízásából az Ameddig a harang szól című sorozathoz a külhoni magyar településeken is forgathattunk – először jutottam el Erdélybe, akkor láttam meg a valóságban is, amiről Pali bácsi annyit mesélt, és amiről néhány filmemben én is mesélek. Azt a takarékosságra, a nehéz körülmények között, sok munkával megtermelt és megszerzett javak tiszteletére épülő életmódot, szemléletet,
Ez persze nemcsak az erdélyi hegyek lakóinak a sajátja, hanem minden, a földdel, állatokkal foglalkozó emberé. Az utolsó magyar igástehenesek egyikéről szóló legújabb dokumentumfilmem, az Igában főszereplője, a penészleki Kondás Károly bácsi is így él a születése óta.
A gyöngyösi fiú hogyan került a filmek, filmezés közelébe?
A Szombathelyi Tanárképző Főiskola magyar–népművelés szakára jártam, akkor már rádióztam, és az ottani videóstúdióban apróbb dokumentumfilmeket is készítettem. Később, amikor Budapestre kerültem, egy ideig üzemi lapoknál voltam újságíró, szó szerint éhbérért, sokszor még a munkásszállást sem tudtam kifizetni. Senkit nem ismertem, valahogy mégis odakeveredtem a Balázs Béla Stúdióba. Nyilván jó darabig csak ajtónálló lehettem a nagyok között.
Mi hozta meg az áttörést?
Az Ez zárkózott ügy című dokumentumfilm, amit Erdélyi Jánossal forgattunk 1983-ban. Apám falujában, Gyöngyöshalászon egyik napról a másikra menesztették a tanácselnököt, ami a lakosok nagy részét felháborította. Az okokat próbáltuk meg felderíteni, a döntést meghozó megyei képviselők viszont – hiába ajánlottuk fel nekik – elzárkóztak mindenféle nyilatkozattól. A film így is leforgott,
és még a Gyöngyösön pedagógusként dolgozó édesanyám is fenyegetéseket kapott miatta. Nyolc éven át sehol nem mutathattuk be, láthatatlan filmként emlegették.
Az Óperenciás tengeren is túl
A kilencvenes évek közepén viszont mintha történt volna egy váltás, és az események helyett egyre inkább az egyes emberek, egyéni történetek felé fordult volna.
A szintén Erdélyi Jánossal közös munkánk, a Vérrel és kötéllel, amely az 1956-os mosonmagyaróvári sortűz áldozatainak állít emléket, 1989-ben elnyerte a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat a Magyar filmszemlén, a zsűri elnöke Szőts István volt. De még előtte elkészítettük a Jelölöm magam című filmet, amely az első, áldemokratikus választáson elinduló önjelölt képviselő kálváriájáról – és így a szocialista demokrácia groteszk, szánalmas világáról – adott érzékletes képet. Ez után kerültünk Szatmárba, és az ottani tájak, emberek inspiráltak az emberközeli filmjeink felé. A már említett Ameddig a harang szól sorozatunk számos része szatmári, erdőháti és beregi falvakat mutat be, azokat, ahol korábban szinte még a madár sem járt.
Faluról falura járva egyre újabb témákra találtunk, és itt, Szatmárban írtam az olyan játékfilmjeim forgatókönyvét is, mint például a benzincsempészéssel foglalkozó kocsmároslány története, A rózsa vére, amelynek Nagy-Kálózy Eszter a főszereplője.
Szatmárt azóta is a második otthonának tekinti.
Igen, legalább ötven filmet készítettem itt. A legutóbbi, a már említett Igában inspirálója Ermanno Olmi mozija, az 1978-as cannes-i nyertes A facipő fája volt; a film a Bergamo környéki parasztok életét mutatja be, különösebb történet nélkül, hétköznapian, mégis érdekesen és gyönyörűen.
Nem véletlenül nevezik sokszor a vidék dokumentumfilmesének.
Igen, ez elég pontos megfogalmazás. Már az Erdélyi Jánossal közös dokumentumfilmjeink is a magyar vidéken fogantak, persze nemcsak Szatmárból, az egész országból vettük a témákat. És úgy alakult, hogy a dokumentumfilmjeink közül néhányat később játékfilmben is fel tudtunk dolgozni. Az Eperjes Károllyal és Törőcsik Marikával forgatott Indián tél valódi figurájával például már hatvani középiskolásként is nemegyszer találkoztam személyesen, ebből lett előbb A kis indiánkönyv, majd a mozi. A Györgyi Annával és a szintén Eperjessel készült Az asszony alapja ugyanígy valódi történet egy 1956 után a kivégzés elől menekülő főhadnagyról, aki a szülei parasztudvarában, a kacsaól alatt bujkált hat hosszú éven át.
Ennyi év távlatából és ennyi úton levés után hogyan látja ma a vidéki Magyarország jövőjét?
Nem vagyok túl optimista. A svájciak nemcsak a bankjaik meg a lélegzetelállító hegyeik miatt sikeresek, hanem mert összevonták az állattartást és a mezőgazdaságot az idegenforgalommal, családok stabil megélhetését biztosítva. Ez Erdélyben is lehetséges lenne. Szabolcs-Szatmár-Beregben nemkülönben, ahol öt folyó folyik, egy karnyújtásnyira magasodnak a kárpátaljai hegyek.
Csak állatok nincsenek már lassan.
Nagyon nagy baj, hogy a teheneket kiirtották erről a környékről; a szatmári tehénkék úgy ballagnak ki lassan a világunkból, ahogyan egykor Huszárik lovai. Erről szól a Rekviem a szatmári csordákért című filmem. Tágabban a vidéki Magyarország megszűnéséről. Ez politikai kurzusokon átívelő folyamat, megfejelve az állattartásra vonatkozó életszerűtlen uniós szabályokkal, például hogy a disznót nem lehet moslékkal etetni, pedig attól lesz igazán finom a húsa. Mindez a maradék morzsáit is kiirtja lassan annak a Magyarországnak, amit egyszerűen és szépen el lehetne képzelni.
A nemzetfenntartó erő ma is a faluban, a vidékben van; ezt nem csupán a szlogenek szintjén kellene hangoztatni. És akkor talán megállítható lenne az a folyamat, amit a rendszerváltás után a saját szememmel láttam.
Vagyis?
Hogyan kezdett el romlani a magyar vidék emberben, tájban. Akkoriban jártam a Jászság homoktanyáit is, és találkoztam néhány végletesen lepusztult, alkohol megnyomorította emberrel,
Ugyanabban az időben hallottam, hogy egy Győr környéki vállalkozó guminők gyártásába kezdett. Ennek a két, egymástól gyökeresen ellentétes témának a keresztezéséből született meg a Bizarr románc, amelyben Szarvas József lepusztult tanyalakóként bejut a guminőgyárba, és szerelmes lesz egy plasztikbombázóba. Ez a filmem, csakúgy, mint az összes, alapvetően szeretetről, pontosabban a szeretet hiányáról beszél, ebből bontakozik ki a dráma. Ilyen sok más mellett a Kárpátalján játszódó Élik az életüket is, amelyben három, a szörnyű nyomorban testileg-lelkileg felőrlődött testvér valós sorsába pillanthatunk be szituációkban, szinte játékfilmként. Az azóta meghalt Kati lányának, Szabinának az életét azóta is követem. Előbb egy gettóba került harmadik feleségként, kitanulta a zsebtolvajlást, börtönökben ült, mi segítettünk neki Magyarországra menekülni a férje elől, szállást, munkát szereztünk neki. A következő dokumentumfilmemnek ő áll majd a középpontjában.
A közönség mennyire vevő ezekre a lelkileg nem mindig könnyen feldolgozható-befogadható, mégis nagyon emberi – és sokszor groteszk humorú – történetekre?
Óriási szüksége van rá, amit jól mutat, hogy a Bizarr románcot az internetnek köszönhetően már csaknem félmillióan látták, az Aranykalyibát Emilkével is több százezren. Sokan mondják nekem, hogy nézik a televíziót, kattintgatnak a sok száz csatorna között, mégsem látnak soha semmit,
Nincs olyan film, történet, amibe bele tudnának harapni, testté válna bennük. És itt nem arról beszélek, hogy mindenkinek éjjel-nappal lila álművészfilmeket kellene néznie, azokat én sem szeretem. Hanem hogy az összes műfajban – vígjátékban, krimiben, drámában, kosztümös moziban, dokumentumfilmben – több valóban értékeset kellene létrehozni. Nem lehetetlen a dolog. Az általam nagyon szeretett Bergman vagy Fellini például zsigerből tudták, hogyan kell ezt csinálni. Amikor a Fellini Országúton-jában is szereplő Giulietta Masina egy kórteremben haldoklott, a szobatársa, egy egyszerű asszony, aki soha nem volt moziban, elmesélte, hogy miután a színésznő egyik éjjel meghalt, egy férfi jött el érte, a karjaiba vette és elvitte. A leírás szerint ez a férfi az akkor már rég halott Fellini volt. Igaz vagy sem, nem fontos, számomra ez a történet csodálatos szimbóluma annak, mit jelent az igazi filmművészet. Ami örökké válik, messze túlmutatva önmagán.
Bizarr románc
Nyitókép és képek: Földházi Árpád