Remegés

Reggel fél hatkor hatalmas zajra ébredtem. Először nem tudtam, honnan hallom, még az is megfordult a fejemben, hogy csak álmodtam.

Van olyan, hogy egy álom hangjai átvisszhangoznak az ébrenlétbe. Egyszer azt álmodtam, hogy kitört az egyik fogam, és arra ébredtem, hogy hallom a reccsenést. Ki kellett mennem a fürdőszobába, hogy megnézzem a tükörben, tényleg kitört-e.

A hatalmas zaj lassan elült, de határozottan az volt a benyomásom, hogy nem álmodtam. Főleg azután, hogy a csendből ismét kezdett kibontakozni a zaj. Felhúztam a redőnyt, kinéztem az ablakon.

elég alacsonyan repültek. Iszonya­tos hangjuk volt, az ablaktáblák is megremegtek tőle.

Ezt az ablaktábla-remegést gyerekkorom óta nem tapasztaltam. A Duna mellett nőttem fel, alig száz méterre a folyótól. Az egyik szoba ablaka mindig elkezdett remegni, amikor egy uszály jött fölfelé a Dunán.

A remegés akkor kezdődött, amikor a Szentendrei-sziget csúcsa környékén járt, és addig tartott, amíg el nem tűnt a dömösi kanyarban. Mindig csak egyetlen ablak remegett, mindig ugyanaz. Az ablak azóta is megvan, nem lett kicserélve, ugyanaz a régi ablaktábla a megrepedezett glettelésével, a remegés mégis megszűnt valamikor. Jó pár éve nem remeg már. Igaz, jó pár éve én sem élek már abban a házban, de megkérdeztem anyámat, ő sem hallja. Rejtély, hogy annak idején miért remegtették az uszályok, ahogy az is, hogy miért nem remegtetik már. Lüktető, ritmikus remegés volt, ma is hallom magamban.

Ez a hajnali ablakremegés nem ilyen volt, csak rövid ideig tartott. Azt a mindenit, minek repkednek itt vadászrepülők reggel fél hatkor kötelékben, erre gondoltam,

mi történhetett itt az éjszaka, amíg aludtunk.

Az utóbbi idők ügymenetét tekintve egyáltalán nem elképzelhetetlen számomra, hogy egy reggelen arra ébredünk, valami katasztrofális dolog történt az éjszaka. Mint Cormac McCarthy Az út című regényében, amelyben ugyan nem derül ki, hogy pontosan mi történt, csak az, hogy a világ hirtelen elszenesedett tájjá változott. Errefelé nem szoktak vadászrepülők röpködni, legfeljebb utasszállítók, azok is nagy magasságban.

Ki tudja, miért, de a legelső gondolataim egyike az volt, hogy biztos nagyon megijedtek a hollófiókák. Mert a közelünkben, egy patak melletti öreg bükkfán van egy hollófészek néhány fiókával, régóta figyeljük őket. Elég nagy fészek, legalább akkora, mint azok a régi vájdlingok, amiket disznó­ölés idején használtak nagyapámék. A szakirodalom szerint a hollók állatszőrrel bélelik a fészkeiket. Őzek, szarvasok, vaddisznók kihullott szőrével. Valamikor régen láttam egy parlagi sas fészkét a Börzsönyben, az akkora volt, hogy némi túlzással én is elfértem volna benne.

Milyen lehet egy ilyen puha madárfészekben aludni, erre is gondoltam ezen a hajnalon, miközben lassan ismét elhalt a vadászgépek zaja.

A falu közösségi médiás felületén aztán láttam, hogy a Magyar Honvédség Gripenjei gyakorlatoztak, „kismagassági kiképzési repüléseket hajtottak végre”, ahogy a hivatalos közlemény katonai szlengjében megfogalmazták.

A poszt alatt persze megindult az okoskodás. Volt, aki már háborút vizionált, és akadt olyan is, aki csodálatának adott hangot kis szívecskékkel kísérve.

Még az ablaknál állva az is eszembe jutott, hogy

Ötéves gyerekként bámulta az eget, a több száz repülőt, amelyek akkorának látszottak állítása szerint, mintha darazsak lettek volna. Mély, búgó hangjuktól remegett a levegő. Nagyon tetszett neki, azt hitte, hogy valami ünnepi felvonulást lát.

Ismét csend van a völgyben, a reggeli égen kering a hollópár. A maguk módján ők is kismagassági kiképzési repüléseket hajtanak végre.

Illusztráció: a szobi híd szövetségesek általi bombázása a 2. világháború idején a Dunakanyar fölött (fotó: Fortepan)