Mélyfrancia vidékeken

Sylvain Tesson hazájában a legsikeresebb bestsellerszerzők egyike, utazós könyvek írója, a kalandor-irodalmár már-már anakronisztikus figurájának újrateremtője: motorkerékpáron körülutazta a földet, a gulágok nyomában bejárta Szibériát, majd gyalogszerrel átkelt a Himaláján, s még hosszan sorolhatnánk utazásait. 2014-ben úgy tűnt, kalandjai véget érnek: részegen lezuhant egy erkélyről, hetekig kómában feküdt, és csak hosszas rehabilitáció során tanult meg újra járni. Mielőtt felépült volna, elhatározta, hogy ha már keresztül-kasul bejárta a világot, végre megismerkedik a hazájával is, és Franciaország délnyugati csücskéből, a Mercantour nemzeti parkból félreeső turistautakon elgyalogol egészen Normandiáig. Ezt az ezerháromszáz kilométeres, nagyjából három hónapig tartó utat meséli el a Sur les chemins noirs című kötete. Tessont a legtekintélyesebb francia könyvkiadó, a Gallimard adja ki, a magát nyíltan reakciósnak nevező írót ma azonban főként a jobboldalon ünneplik, s nem nehéz megérteni, mit eszik rajta a konzervatív olvasóközönség. Szemben a nagyon városi témákról nagyon városi hangon író irodalmi fősodorral, Tesson földközeli, „konkrét” irodalmat művel: járja a természetet és a kis falvakat, egyszerű emberekkel beszél, és dohog kicsit a haladásra. Különösképpen a franciaországi útjáról írt könyve, amelyben kínkeserves felépülésének krónikáját a „douce France” felfedezésével játszatja egybe, a személyiségfejlődést egy szélesebb identitáskeresés és -találás folyamatába ágyazza, olyan gondolatokat szólaltat meg, amelyekre ki van éhezve a „kultúrafogyasztók” egy jelentős része. Tesson járatlan útjai abba a „begyökerezett”, mélyfrancia valóságba vezetnek el, amit persze a jobboldali olvasó sem ismer sokkal jobban a baloldali olvasónál, de ismeretlenül is vágyakozik utána. Rurális-retrográd idill? Lehet, de ki tagadná, hogy az ilyen idillnek is van létjogosultsága.A Tesson-féle modernitáskritika iránti keresletet mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a Sur les chemins noirs filmváltozata, főszerepben a The Artist – A némafilmesben híressé lett Jean Dujardinnel, a John Wick 4. felvonást és a Creed III.-at is megelőzve nyitott a mozikban. Szögezzük le rögtön, a szóban forgó mű szép film. Szép tájakat látunk benne, olyan „formátumú” természeti szépségeket, amilyeneket itthon hiába keresnénk. Hálás dolog ilyen lélektani jelenetekkel átszőtt természetfilmet készíteni. Akkor sem távozunk elégedetlenkedve a moziból, ha a tulajdonképpeni sztori egyébként nem nyerte el a tetszésünket. És bizony a Járatlan utakon-t sem a gyönyörű drónfelvételeket idegesítően meg-megszakító, hevenyészett „emberi történetért” fogjuk megjegyezni: nem lopja be magát a szívünkbe az itt Pierre-nek nevezett Sylvain, még akkor sem, ha balesete után le kell tennie az alkoholt, és még csinos barátnője is szakít vele a kórházban, mert tudja (hiába, ilyenek ezek a kalandorok!), amint felépül, újra útnak indul. Nem segítenek a meglehetősen modoros Tesson-idézetek a „térkép előtti térdeplésről” és a „fényillatú mészkőről” – az meg végképp nem, hogy Pierre festői hegyormokon, írónoteszába révedve szavalja el őket. Nehéz meghatározni, miért, talán főszereplőnk arrogáns fiziognómiája is hozzájárul, de a Járatlan utakon-t valamilyen kellemetlenül narcisztikus atmoszféra hatja át. A francia vidék érdekes. A szépelgő macsó már kevésbé.