Kell-e nekünk glaszékesztyűs jobboldal?

Amikor megkérdeztem Tamás Gáspár Miklóst, hogy szerinte mi egy baloldali legsürgősebb feladata a 2010-es évek Budapestjén, azonnal, gondolkodás nélkül rávágta: „Tessék elmenni a Szépművészeti Múzeumba megnézni a Rembrandt és tanítványai kiállítást.” Mivel valószínűleg furcsán néztem rá, nyomatékosította is az álláspontját: „Nem mondhatunk le a legmagasabbakról. Ha már a jelen haldoklik, legalább éljen a múlt.” Konzervatívként nagy elégtétellel fogadtam ezt a mondatot, de vitára ingerelt. TGM viszont határozottan elutasította azt a, megvallom, kissé zsurnalisztikus ellenvetést, hogy elitista hozzáállás lenne Rembrandtban látni a baloldal reményét, de így utólag annyit még hadd legyen szabad mondanom erről, hogy igazából nem is elitizmusnak tartom ezt, hanem szellemi dandyzmusnak. Mármost az elitizmusban és a dandyzmusban az a közös, hogy mindkettő a távolság pátoszát teremti meg az ügy és a cselekvő szubjektum között. Távolságot képez a társadalom és ama titok, idegenség és lidérces, messze fény között, amit valamikor a – tömegkultúra által azóta alaposan megtiport – egyéniség jelentett. Az elitizmus így tehát a politikában teremti meg azt a távolságot, amit a dandyzmus a stílusban hoz létre.

Miért írom mindezt? G. Fodor Gábor nemrég feltette a kérdést, hogy kell-e nekünk szoft politika. Más szóval: akarjuk-e a távolságot? Továbbá szükségünk van-e kulturális hegemóniára, közvetett hatalomra, és érdemes-e törekednünk arra, amit Helmut Schelsky a jelentéstermelők osztályuralmának nevez? A politikában gyanakvás övezi ezeket a kérdéseket, hiszen a politika feladata nem a kultúra irányítása – erre nem is képes –, hanem valami egészen más. A jobboldal szerint a politika célja az öntudatos és büszke közösségek védelme a mindent elárasztó egyformasággal szemben. A baloldal szerint viszont azért kell politizálni, hogy az egyenlőség mindenkinek ugyanazt jelentse, és ezáltal mindenhol érvényesüljön. Láthatjuk, hogy ha a G. Fodor Gábor által használt fogalompárt alkalmazzuk, a baloldal jobban vonzódik a szoft politikához, a jobboldal pedig a feltartóztató, védelmező hard politikában hisz.

Általában is igaz, hogy a progresszív baloldal több figyelmet fordít a kulturális hatalomra, mint a jobboldal. Erről szól 1968 mítosza és Antonio Gramsci legendája is, ha pedig nem a baloldalról, hanem a progresszív liberális elitekről lenne szó, idevehetnénk a Netflixet, a Facebookot és a Google-t is. Amikor Schelsky a jelentéstermelők és jelentésközvetítők osztályhatalmáról írt, ezek a hatalmi gócpontok még nem léteztek. Az eredeti felhalmozás és a centralizáció még nem kezdődött meg a virtuális térben. Olyannyira nem, hogy ma ismert formájában még az internet sem létezett. Schelsky mégis már jó előre rátapintott a lényegre, amikor azt írta, hogy nem csak a munka felett gyakorolt osztályuralom valósul meg bizonyos termelőeszközök birtoklásán keresztül, ugyanez a helyzet a nyelvvel is. A nyelv fölötti kontrollt is a jelentéstermelők osztályuralma, pontosabban az újfajta termelőeszközök birtoklása teszi lehetővé. Ilyen termelőeszköz a Google, a Facebook és a Netflix is. Nemcsak a profitot idegenítik el, de a politikai öntudatot is.

Igen, a magyar jobboldal politikailag erős. Viszont már a 2018 körüli, kultúrharcról szóló viták is arról tanúskodtak, hogy politikai erejének történelmi léptékben is példátlan növekedése egy pillanatra sem oszlatta el a kulturális hatalommal kapcsolatos komplexusait. „Lejt a pálya”, „együtt kell élnünk a posztkommunista struktúrákkal” vagy épp „azért van szükség kultúrharcra, hogy lecsapoljuk a mocsarat, és véget érjen a pangás” – ilyesmiket lehetett hallani akkor, amikor a vita a tetőpontjára hágott. Ezt a vitát most nem érintem részletesen. Elmúlt. Szívesebben foglalkozom azokkal a gondolatokkal, amelyek ma érvényesek, és még holnap is azok lesznek. A témánkkal kapcsolatban ezért három elemzési keretet mutatok be.

1. Hegedűs Zoltán mondta ki, hogy a jobboldalon a politikai innováció messze megelőzte a szellemi innovációt. Ezt tekinthetjük a politika erényének is, ha akarjuk, de lehet veszélyként is értelmezni. Olyan helyzetben vagyunk, mint amikor egy hadsereg anélkül nyomul előre, hogy kiegyenesítené az arcvonalat és biztosítaná az utánpótlási vonalakat. Az ilyen hadsereg olyan területeket is elfoglal, amelyeket nem tud teljes biztonsággal az ellenőrzése alá vonni. Tipikusan ilyenkor veszi kezdetét a partizánháború.

2. Békés Márton abban határozta meg a jelenlegi politika tétjét, hogy korszak lesz-e a rendszerből. A korszak stílusegység, kulturális légkör és viszonylagos béke. Igen, béke is. Az első világháború négy és a második világháború hat évét azért nem korszaknak tartjuk, hanem korfordulónak, mert korszakot csak viszonylag békés – tehát konfliktusos, de egyensúlyát nem elvesztő – politika képes teremteni. A stílusegység általában az utókor illúziója, ezzel most nem kell foglalkoznunk. Jól néznénk ki, ha ilyen részletekbe bocsátkoznánk, hiszen történeti megismerésünk utólagos: „Minerva baglya csak a szürkület beálltával kezdi röptét.” Most politikáról beszélünk, a politika pedig nem bagolyszárnyakon lebeg.

3. Lánczi András, aki a politikai tudáselmélet legmeghatározóbb hazai képviselője, azt állítja, hogy a politikai döntéshez szükséges tudás, amely szinte testi valóságként jelenik meg a színen, szükségszerűen elkülönül a szélesebb összefüggések áttekintéséhez szükséges iskolázottabb tudástól, mely utóbbi leginkább a döntés közegének átlátását segítheti. Ezért nem ugyanaz a személy a döntéshozó és a tanácsadó, hiszen egy ilyen filozófuskirályság és „perszonál­unió” korunkban a politikát és a metapolitikát is csak megbénítaná. Jobb, ha az hozza meg a döntést, aki jelenlétének szabad hordozójaként képes vállára venni a döntés súlyát is. És jobb az is, ha az ad tanácsot, aki tud. A szoft politika értelmezésem szerint az utóbbit jelenti. Nem a taktikai, hanem a stratégiai tényezőt.

Persze van valami lesajnáló abban a fogalomban, hogy szoft politika. Azt hiszem, a szoft pornóhoz hasonlóan ez is azt jelenti, hogy nem mozgósítanak minden tartalékot – valamit visszatartanak, és nem minden életenergia vesz részt az erők összeütközésében. Heidegger, aki a jelenségre a metapolitika fogalmát használja, ezt úgy fejezi ki, hogy a politikának is kell hogy legyen valami „takargatnivalója”, valami, ami még a kimondott szavak mélyén is csendben marad. Ezt a szemantikai homályt, ezt a metapolitikai mezőt tekintem a szoft politika terének, amely bizonyos tekintetben szélesebb, mint a politika mozgástere. Maradva a szexuális áthallásoknál: a politikai nemzés éppúgy, mint a költői nemzés, szemantikai félhomályban történik. A szoft politika ezért nem puhább, mint a politika, csupán kifinomultabb. Semmi köze az értelmiségiek azon szokásához, hogy keserűnek neveznek minden gyümölcsöt, amit nem érnek el.

De most, hogy mindezt leírtam, végezzünk el egy tesztet. Megemlítek néhány olasz nevet, és meglátjuk, mit mondanak majd az olvasónak: először is Amintore Fanfani, aztán Giovanni Leone, Aldo Moro és – tartsanak ki velem! – Mariano Rumor. Végül Emilio Colombo és Giulio Andreotti. Már bocsánat, de mondanak ezek a nevek bármit is? Nekem nem sokat. Ők voltak az olasz jobboldal miniszterelnökei akkor, amikor a harcos baloldali filmrendező Pier Paolo Pasolini a legnagyobb filmjein dolgozott. Pasolini dekadens volt, homoszexuá­lis és kommunista, de erős igazságérzettel és nagy tehetséggel megáldott személy is. Abortuszellenes érveit ma is idézik az olasz biopolitikai vitákban. Mit tudnak ehhez hozzátenni az említett kereszténydemokrata politikusok, akiknek a nevére sem emlékszünk?

Én hiszek a metapolitika fontosságában, vagy ha tetszik, hiszek a szoft politikában. De nem hiszem, hogy ez egyben azt is jelentené, hogy glaszékesztyűs, elitistán fintorgó jobboldalra vágynék, amelynek idegesítően gyakran ismételt gesztusa az „antipolitikai hessentés”. Ellenben úgy gondolom, hogy a jelentéstermelők osztályuralmát hosszú távon csak akkor lehet megingatni, ha belemegyünk a szoft politikába. A jobboldalnak ma nem azt kell bizonygatnia, hogy mennyire jó emberekből áll, hanem azt, hogy ahová mi megyünk, oda érdemes velünk tartani. Ezért különbségtételt javaslok. A glaszékesztyűs jobboldal szerintem nem azonos a metapolitika mellett elkötelezett jobboldal­lal, sőt ezek egyenesen ellentétesek egymással. A kesztyűs úr rövidlátó, ezért megelégszik azzal, hogy saját viseletét rendben tartsa. Még választási győzelmekig sem lát el. A metapolitikai szemléletmód viszont épp a távolbalátást jelenti: azt, hogy tudjuk, hova akarunk eljutni.

A szerző történész.

Nyitóképen: Pier Paolo Pasolini 1963-ban. Fotó: Mandiner-archív