Az Élet él és élni akar

2015. november 13-án Párizsban több helyszínen is véres, iszlamista hátterű terrortámadások történtek. A legtöbb áldozat, szám szerint kilencven a Bataclan nevű szórakozóhelyen volt, ahol épp egy amerikai zenekar, az Eagles of Death Metal adott koncertet. Az elkövetők később vagy felrobbantották magukat, vagy a kiérkező rendőrök lőtték le őket. A támadások vezetője és kitervelője, Salah Abdeslam életfogytig tartó börtönbüntetését tölti. Annak idején láttuk a képsorokat, a tudósításokat. Ezek a képek mindig hasonlítanak egymásra. A rombolás, a gyilkolás nyomai mindig hasonlók.

A túlélők sokkos állapotban, a halottak fólia alatt, mentőautók, állig felfegyverkezett kommandósok. Úgy gondoljuk, ismerjük ezeket a képeket. De valószínűleg fogalmunk sincs arról, honnan is lenne, hogy mi történik ezután a túlélőkkel vagy azokkal, akik elvesztettek valakit egy ilyen tömeggyilkosság során. A média leginkább magára az eseményre koncentrál, a közvetlen és a közvetett következményeire alig. A dráma, a tragédia addig érdekes, amíg látványos. A tragédiák csendes utóéletét jóval nehezebb pénzre váltani.

Antoine Leiris újságíró Párizsban élt feleségével, Hélène-nel és másfél éves kisfiukkal, Melvillel. Aznap, november 13-án Hélène egy barátjával koncertre ment. Épp arra a koncertre, amelynek úgy a negyvenedik percében érkeztek meg a terroristák, akik aztán válogatás nélkül lőttek mindenkire a zsúfolt nézőtéren. Hélène meghalt, a barátja túlélte. Antoine Leiris azzal vált világhírűvé, hogy a tragédiát követő napokban írt egy levelet a gyilkosoknak címezve. Több tízezren osztották meg a közösségi médiában. A levél tartalma nagyjából úgy foglalható össze, hogy hiába is akarnák, ő nem fogja gyűlölni a gyilkosokat, hanem fel fogja nevelni a kisfiát, mert a gyűlölettel nem megyünk semmire. Kilian Riedhof filmje, a Nem kapjátok meg a gyűlöletem (vous n’aurez pas ma haine) Hélène életének utolsó napján kezdődik, majd a következő hónapokat öleli fel. Utolsó napján Hélène a nyaralásukat tervezte, ezen kicsit össze is vesztek a férjével, de nem haraggal váltak el egymástól. Amikor Hélène behúzza maga mögött az ajtót, a néző már tudja, mi következik, a férje még nem. Elaltatja a gyereket, várja a feleségét. Aki nem jön. Antoine egy sms-ből értesül a tragédiáról, s innen kezdődik a film valódi cselekménye.

Mi történik az apával, akinek ismeretlenek meggyilkolták a feleségét? Mit mond a még járni is alig tudó gyerekének, amikor az megkérdezi, hogy hol van a mama? Egyáltalán: hogyan lehet megbirkózni azzal, amikor valakinek egyik napról a másikra darabokra törik az élete? Hogyan birkózik meg az ösztönösen előtörő gyűlöletével, a családtagok és az ismerősök olykor tolakodó és elhibázott segítő szándékával? A film szerencsére nem kínál sablonos és hatásvadász válaszokat a kérdésekre, hanem megpróbálja nyomon követni a düh, a gyász és az elfogadás folyamatát. Antoine szenved, hol tartja magát, hol összeomlik, olykor a gyerekére is ráüvölt, de mindvégig tisztában van vele, hogy felül kell emelkednie ezeken az egyébként ilyenkor természetes reakciókon. Be akarja bizonyítani, hogy az agresszióra, az értelmetlen gyilkosságra nem a gyűlölet a válasz. De akkor mégis mi a válasz? Ezt nehéz megmondani. Talán valami olyasmi, amiről Ady Endre azt írja Intés az őrzőkhöz című versében: „Az Élet él és élni akar”. Talán ilyen egyszerű ez. És talán tényleg ez az egyetlen lehetséges válasz. A házaspár a film elején a korzikai nyaralásukat tervezgeti. A film végén Antoine el is viszi a kisfiát a szigetre. És amikor a zárósnittben, a függőágyban fekve mosolyogva hunyorog a napfénybe, el is hisszük neki, hogy megértett valamit abból, amiről felesége gyilkosainak nem volt fogalmuk.

(Nem kapjátok meg a gyűlöletem. Kilian Riedhof filmje. Országszerte a mozikban)

Nyitókép: Mozinet