A préri

Meglátogattak az amerikai rokonok. Kevesen maradtak már csak, akik még kíváncsiak ránk a nagyvilágban szétszóródott családtagok közül. Béla és Ildi se amerikaiak, csak mi hívjuk így őket. Kanada lett a második hazájuk. A préri, ahol a szél a fákat oldalra dönti, s a borjak füle, ha télen születnek a hatalmas farmokon, lefagy. A nagyobbik lányuk még Ausztriában, a lágerben született 1986-ban, amikor nekiindultak a világnak. Ha maradnak Romániában, Bélát biztos bezárják. Sokszor hívatták be a milíciára a kapcsolatai, magyarországi barátai miatt. Mikor hívatták, mondta Ildinek, hogy „hozd a legvastagabb ruháimat, ha ütnek, ne érezzem annyira”. Nyomában voltak, figyelték, lehallgatták, behívatták, elbeszélgettek vele. Ebből lett Bélának elege. Turistaútlevelet igényeltek Ildivel, hogy megnézzék Magyarországot. Csak úgy kirándulni egyet, persze. Ildi akkor már várandós volt. Először Miskolcig mentek. A barátok gyűjtöttek nekik némi schillinget meg dollárt. Béla elindult feltérképezni a nyugati határt. Felszállt a soproni vonatra. Győr után beült mellé egy ember. Beépített, persze. Kikérdezte, hogy szökni akar-e, ő meg azt felelte, hogy nem, csak egy barátját látogatja meg Sopronban, aki Bogotában volt korábban egyetemista. Ha mégis menni akar, mondta, akkor ne a kukoricásban menjen, hanem az út közepén, a sárga csíkon. Béla nem hitt neki, de amikor megjegyezte, hogy ő jót akar, mert őt egyszer az oláh Nagyszebenben letérdeltette egy tank benzinért, az elég meggyőző volt. Béla visszament Ildiért Miskolcra, aztán újra felültek a soproni vonatra. Akkor is melléjük szegődött egy spicli, aki azt mondta, ha a magyarok átengedik, de az osztrákok nem, akkor ne engedjék, hogy belepecsételjenek az útlevelükbe, mert akkor visszamenve a román határhoz látni fogják, hogy el akartak szökni, és akkor végük. Valahogy gyalog átlógtak, volt egy címük Bécsben, a karitászos Béláé, ott kialudták magukat, aztán jelentkeztek önként a lágerben. Eltöltöttek egy hónapot ott, közben megszületett a lányuk. Egy barátjuk hívta fel a kórházat, aki egy kicsit tudott németül. „Legényke vagy leányka?”, kérdezte Béla. „Szerintem lány – mondta a jóbarát –, de ha visszamegyünk, megnézem a szótárban.” Így született meg Kinga. Felnőtt volt már, Kanadában egy étteremben dolgozott, névtáblán a neve, amikor egy vendég megkérdezte tőle, hogy mikor és hol született. Elmondta. „Én voltam a szülésznőd” – mesélte az osztrák vendég, aki emlékezett a furcsa névre. Ő írta le először a kis csuklópántra. Na, de ez már jóval később volt. Menjünk még vissza Ausztriába. Egy hónap után kihelyezték őket nyaralókba. Egy rokon is akadt Schwechatban, aki adott nekik munkát, míg várták, hogy a világon valahol valaki befogadja őket. Egy év múlva megjött a befogadólevél. Kanada, Alberta, Lethbridge. A prérin még maradt hely nekik is. Télen érkeztek, a nyelvtanfolyam augusztusban indult, addig alkalmi munkából éltek.