Scientia et religio

A napokban az Egyesült Királyságban tanuló magyar fiatalok meghívására Londonban jártam, ahol mint mindig, most is betértem legkedvesebb könyves­boltomba. A kisvárosias, egyfajta békebeli időutazás benyomását keltő Marylebone negyed főutcáján található Daunt Books az angol sziget legrégebben, több mint száztíz esztendeje működő könyvesüzlete. A jobb belátásra tért bankár, James Daunt 1990-ben vásárolta meg, megfogalmazva egy nagy és fontos igazságot: „az a könyv, amelyet egy szép könyvesboltban vásárolunk, jobb könyv”. A szabály most is működött.

Nicholas Spencer a vallás modern társadalomban elfoglalt helyét és szerepét kutató agytröszt, a Theos vezető munkatársa, a Goldsmiths Egyetem kutatója. Szerzői munkásságát olyan izgalmas (magyarul sajnos még nem olvasható) címek fémjelzik, mint a Darwin és Isten, a Nyugat evolúciója vagy az Ateisták. Legújabb, monumentális művében is kedvenc témájával foglalkozik: hogyan fonódik egymásba a vallás és a tudomány története, avagy miért ostobaság az a modern felfogás, amely szerint hit és tudás feltétlenül egymás ellentétei? Spencer olvasmányosan és végtelen türelemmel, 400 oldalon át szedi ízekre a „felvilágosult” mítoszokat és előítéleteket, amelyeken korunk fősodratú világképe nyugszik. A legtöbb dolog ugyanis, amit a tudományról és a vallásról a mai ember „tud”, a legjobb esetben féligazság, amelyek többsége a 19. század utolsó éveiben alakult ki és terjedt el. Szerzőnk szerint eleve nincs külön tudomány- és vallástörténet, mert a kettő az idők hajnalától a mediterrán ókoron át a Szilícium-völgyig elválaszthatatlan egymástól. A scientia et religio kapcsolata átszövi a görög és a római kultúrát, a judaizmust, a kereszténységet és az iszlámot éppen úgy, ahogyan Kína, Afrika és Arábia a nyugati történetírás által elhanyagolt olvasztótégelyeinek történetét.

Spencer szerint – különösen a mai civilizációnk keletkezésével azonosított évszázadokban – a vallás egyenesen „bábaként működött a tudomány számára”. Hogyan? Úgy, hogy a természet tanulmányozását mindenekelőtt a vallásos hit ösztönözte. Mind a 8. és 13. század közötti iszlám Abbászida Kalifátusban, mind a keresztény Nyugaton a középkortól egészen a 19. századig a legfőbb istenség iránti tisztelet motiválta a teremtett dolgok iránti érdeklődést. Sőt az istenhit alapozta meg a rendezett kozmosz, a racionális elvek mentén működő világmindenség koncepcióját is – azzal a meggyőződéssel, hogy az univerzumot vezérlő elveket az embernek meg kell ismernie. Bár vallás és tudomány között mindig előfordultak összeütközések, a kettő kapcsolatát döntően mind a két világ számára „nyereséges együttműködés jellemezte”. A két „magisteria” közötti konfliktus gondolata nagyrészt modern találmány, amely az eredeti dokumentumokkal való találkozáskor „elpárolog”.